Szijj Ferenc: Egy Radnóti-sor cáfolata

Egy Radnóti-sor cáfolata

 

 

 „…a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom” –

mindig úgy éreztem, hogy ez már sok,

ilyen nincs, ezt nem lehet elképzelni,

nem lehet leírni egy versben. Rémlik,

szavalták az iskolában, és megborzongtam,

de nem is csoda, hát hogy hangzik ez

teljes átéléssel, maradék lélegzettel,

elcsukló hangon?

 

Merre mennek, kik mennek az úton, erről

van szó kicsivel korábban, nyári alkony,

házfalak, azokról csorog valami, és kiderül,

hogy fájdalom. Csorog lefelé egy fogalom,

egy merő absztrakció.

 

Amúgy egy nyári alkony tényleg fájhat

békésebb korokban is, ezt könnyű belátni,

s hogy az valamit jelenthet is, vagy több

valamit, attól függ, kinek, mikor, illetve

hogy valaki úgyszólván kivetíti a fájdalmát

a házfalak mozivásznára, az úgy rendben lenne.

 

Például egy nyári alkonyon könyörtelenül

elzavartak minket a helyi Dózsa sportegyesület

pályájáról, nem a füvesről, az nekünk is szent volt,

hanem a salakosról, pedig csak focizni

szerettünk volna, rendes, sima pályán,

egyszer nem a játszótér göröngyös gyepén.

Az fájdalmas volt, és így utólag, gondolatban

még fájdalmasabb, mert akkor még azt hittük,

ez a dolgok rendje, beszökünk, elzavarnak,

vagy lehet, hogy a dolgok rendje

mégis jobban fájt, mint most a gondolat,

hogy másképp is történhetett volna.

 

Vagy ha mozi, akkor mentünk haza

a bátyámmal moziból a délutáni film után,

ha jól képzelem el az emlékeket, és a nagy,

színes képek, vadregényes tájak és szerencsés

végű kalandok után milyen lehetett a kisváros,

mennyire fájhattak nekünk az utcák,

az alkonyi házfalak?

 

De miért csorog a versben, mint friss sebből

a vér, a fájdalom a házfalakról? Talán mert

így jelezné a költő, hogy teljesen össze van

forrva a szülőhazával, hogy tehát ő érzi is

a tárgyakat, sőt, a tárgyak hogylétét is –

ami a házfalaknak fáj, az neki is, és tudja is,

hogy az mit jelent úgy általában?

 

Csakhogy a szülőhaza – nem a táj,

nem az utcakő, a házfalak és a gyárak,

hanem a szülőhaza mint intézmény,

amiben az úton jövő-menő emberek már azért

benne vannak – kényszermunkára vitte,

majd pedig megölte a költőt, aki nem akart

dezertálni, hiába biztatták erre a barátai.

 

Miért nem akart? Mert aki ennyire tud érezni,

ennyire érzi a tárgyakat, magát a szülőhazát,

aki ennyire el tud érzékenyülni, ilyen gyorsan

és közvetlenül össze tudja kötni az elvonttal

a kézzelfoghatót, az nem dezertálhat? Annak

a szülőhaza nem csak a táj, az emberek,

az utcán a kő, méz, áfonya, hanem kötelmek,

parancs, engedelmesség, megalázkodás, halál?

 

Egy költő haljon meg a hazájáért? Mint Petőfi?

De Petőfi nem egyszerűen a tájért és az emberekért

halt meg, hanem lebegett még a szeme előtt

valami más is, mondjuk a világszabadság,

a köztársaság, a jognak asztala, és önként ment

harcba érte.

 

Puszta áldozat? Kvázi krisztusi? A bűnt eltörölni?

Hogy majd a bűntelen csecsszopók?

Akik közül majd néhányan megint fekete

egyenruhában fognak masírozni fel-alá

az utcán? Akik közül elég sokan megint

úgy gondolják, hogy ezek vagy azok a hibásak

mindenért, a zsidók, a cigányok, a másfélék,

és ugyanolyan egykedvűen végignéznek jogfosztást,

kirekesztést, öldöklést ebben a nyomorúságos,

magatehetetlen és agresszív szülőhazában?

 

*

 

 

 

A vers eredeti megjelenési helye: Szijj Ferenc: Igazi nevek, Magvető, Budapest, 2019. 73–76. o.

A szerzőt ábrázoló fejléckép forrása.