Petri, alkohol, versek – Három vers Petri Györgytől

Füst alkohol zene

Füst alkohol zene
iramlik és szüremlik
hangzás és hallgatás
táplálja mossa
a türemlő meg lappadó
szerelmet
Füst alkohol zene
anyafolyadéka lebegtet-ringat
uszadékfát
a napsütötte ár
Narancs gurul Pohár
Fogaid közül kék
füst göngyölödik
a szőnyegen kuporogsz
még összegyűrt tömött
fény
ejtőernyő
a zuhanás előtt
fekete bimbó!

Egy szigorúan ellenőrzött klub

Undorító voltam, mint mindahányan,
egyszer a Maya télikabátzsebébe hánytam,
merthogy épp a Zeneakadémián voltunk,
és kínos lett volna, ha emberi mivoltunk
eruptíve nyilvánítja, hogy mi voltunk.
Nincs ebben semmi heroizmus, semmi pátosz,
közel laktunk a Zeneakadémiához,
ha beütött volna valami igazi baj,
ott várt az ágy, vagyis a mindennapi, gyakorló ravatal,
ahonnét fölriadtam holtra váltan,
verejtékezve alkoholhiányban,
gatyába ráztam magam, s mentünk az FMK-ba,
vagyis a Fiatal Művészek Klubjába,
holott nem voltam már fiatal,
művésznek meg sosem tartottam magam,
és ami a klub minősítést illeti, inkább ócska csehó volt,
hol összegyűlt esténként megannyi téboly és hóbort,
oda cipelte Erdély Miki minden esten
rákját, demonstrálni, miként győz a szellem a testen,
ott ültek éjjel kettőig Dixi és Lukács Mari,
a művészetakarás ezen szerencsétlen kárvallottjai,
s ott éltem én is hajnali kettőig, háromig, négyig,
és fizettem nekik kávékat, fröccsöket, feleseket,
mivelhogy már akkor is azok közé tartoztam,
akiknek a kenyér mindig a vajas oldalával fölfelé esett…
Mi lett velük? Részben meghaltak, részben elmekórházak lakói,
hol szépen, szelíden tűrték, hadd gyógyítgassák őket, mintha lenne
esély még a kedvező kimenetelre,
békésen, mint a vágásra szánt csirkék,
várták, hogy jöjjön az orvosi segítség.
Ez volt az Atlantiszom, ez volt a mélyvilág,
itt békén hagytak, itt nem voltak razziák.
Persze nem voltunk hülyék, nagyon jól tudtuk,
hogy ez egy állatkert, egy szigorúan ellenőrzött klub,
ahol is mi vagyunk a védett-védtelen állatok,
de még ez volt a legelviselhetőbb állapot.

Test

Ez a test,
ez a kifizetetlen ikszikszes,
begyújtva vár és alkoholt zabál,
meg sajtot, húst, salátát.
Ez a nap még az enyém
(ha lehet ezt mondani egy napról).
Ami a gödör mélyén füstölög,
az a büdös valami nem én leszek már,
de aki voltam, arra emlékeznetek
legyen kedv és ne kötelesség dolga.
Ha úgy gondoltok rám,
mint egy nő gyermekéhez hazasietőben
helyére gombolva kabátját, félrelépés után,
kicsit bosszúsan, de elégedetten,
és a férje jut eszébe, ki a második párás
üveg sört veszi ki a mélyhűtőből,
és az, hogy mindjárt kilép a csizmájából,
amit a férje pucol, míg ő sóhajtva
belemerül a párálló kádba
és felnéz a plafonra – ki kéne festeni,
akkor, akkor – – –