Oravecz Imre prózaverse az 1972. szeptemberből

„Az 1972. szeptember kilencvenkét prózaverse – mozaikszerű fejezetekből álló regénye – egy szerelmi kapcsolat eleven emlékének, és általában a szerelem titkának, fájdalmának és misztikumának ered a nyomába: az én és a te, a te és az ő, a tegnap és a ma, a közel és a távol, a menny és a pokol váltakozik a társas létezés hullámvasútján. Oravecz Imre 1988-ban megjelent könyve a magyar kortárs irodalom megkerülhetetlen klasszikusa, napjainkban pedig francia és olasz nyelvterületen is nagy sikernek örvend.” A kötet az Oravecz életműkiadás keretében jelenik meg 2020 februárjában, melyből az Ó, azok a régi... kezdetű szöveget ajánljuk olvasóink számára.

Ó, azok a régi

várakozások, mindig éjszaka volt, albérleti szobában ültem, olvasólámpa égett, nem volt állásom, egyetlen bőröndben elfért mindenem, huszonnyolc éves voltam és árnyékot vetettem a falra, a fal eltakarta előlem az éjszakát, az éjszaka meg a világot, mely határokkal, eszmékkel, rendeletekkel, tilalmakkal elválasztott tőled, előttem a háziúr folyosóról behozott telefonja, régimódi, kopott, recsegő, fekete, szívdobogva vártam, hogy megszólaljon, és egy távoli központból egy idegen hang anyanyelvemen jelentse, I., hósipkás hegyek koszorúzta városod van a vonalban, tessék beszélni, és hazádban, egy másik albérleti szobában, füledre illesztett telefonkagylóval ugyanilyen, csak más nyelvű felszólításra vártál te is, és mialatt vártam, hosszú percekig vártam, magamban már megkérdeztelek, hogy vagy és magamban megmondtam, magamban már megkérdeztem magam, hogy vagyok és magamban megmondtam, és feltettem és megválaszoltam az összes lehetséges, várható kérdést, a magamét is, a tiédet is, és előre lezajlott bennem az egész, hőn óhajtott beszélgetés, nem feledkeztem meg semmiről, minden lényegesre, lényegtelenre kitértem, semmi nem sikkadt el, nem volt zavaró mozzanat, zörej, megbántódás vagy félreértés, nem támadt hiányérzet, még a féltékenység sem kapott tápot, kielégítő és tökéletes volt az érintkezés, és mikor végre megszólaltál és megszólaltam én is, mikor végre létrejött a kapcsolat és megindult a távközlés, szinte úgy éreztem, már nem érdemes beszélni, már mindent megbeszéltünk, még azt is, amiről nem lehet beszélni, ami a szavakon túl van és helyettünk is beszél.