„Mondják, semmit nem szabad elhinni”

A bálna nem motívum

Kemény Lilinek

Nincs első,

s így nincs utolsó szó sem.

Nincs megszólalás, bár ezt is mondták már.

Nem tudom, lesz-e erőnk rákérdezni.

A cethal nem hal.

Ahogy újabb szemétszigetet számolnak fel,

és azt hihetnénk, amit nem látunk,

az nincs, de higgyük el, kihordja majd

a tenger. Mondják, semmit nem szabad elhinni.

Ki ne tudná felidézni a homokórává töppedt

tengeri teknős képét: beleakadt a műanyag

hurokba. Ne idézd fel,

propaganda!

Mi nem még a cethal?

Itt élünk benne, sikamlós testében

próbálunk megkapaszkodni, élősdi

rémálmai a bálnatestnek.

Egyenjogú tettetői a létezésnek. Persze ez

nem tükörfordítás. És nem lovaglunk meg lassan

egy medialitásából kicsonkított Magritte-hullámot.

Még mi nem a cethal?

Még.

Jó, nem motívum, például. Nem is

metafora, túl egyszerű lenne metaforának.

Itt élünk, nincs missziótudatunk,

de ha van is, akkor is itt élünk.

Elmenekülve, eltékozolva az önkéntelen

küldetést. Megfutamodva.

Belesimulva egy külső struktúrába az ellenállás

nélküli kiszögellésen, például

a bélbolyhon,

olcsó asszociáció.

Vajon írtam már le valaha a szót:

tehetetlenség? Ki küld, és hová.

És hogy megy előre ez a hatalmas

kiszorított tér, picike uszonyával legyez egyet?

Világmagyarázat, gyűlölt metanarratíva,

vagy csak hinni szeretnénk valamiben, legyen az

a bálnatest? Hinni egy metaforikus testben, soha

nem hallottunk még ilyet. Akkor most mégis

metaforikus? A bálnatestben

csak a kisbálnával találkoztunk,

sorsára hagyva a tautologikus bálnatestben.

Fotó: m.cdn.blog.hu