Jónás Tamás téli verse

Jónás Tamás lételeme a vers. Pontosabban vers az élete. Művészetének origója saját maga. Átengedi magán a világot, és azt verssé formálja. Ezért tulajdonképpen bármikor, bármiről képes írni. Tehetsége parttalan. Rengeteget ír, sokszor ugyanarról. De aki rászánja magát és olvassa köteteit, gyönyörű sorokra, szövegekre bukkanhat az életműben. Most a Törzs című kötetéből ajánlunk egy verset a figyelmetekbe.

Végképp másnak

Ez is a tél. Mutatom. Lehet hó az utakon. Fekete utcák.
Varjak. Csendek. Lehetnek. Itt-ott füst. Vagy berregés.
Mozgás. Kevés. Nehéz kabátok. Néha bátran, lobogó hajjal
átszaladhat egy-egy szerelmes nő a tájban. Gyerekek,
ritkán. Bennük nyár van. Suttog az idő a változással.
Süket és néma. Szétfolyt tejföl az ég maszatja. Állsz alatta.
Egymásnak dőlnek házak, ifjak. A vének isznak. Falu lesz
minden város újra. Fázik a srácok ujja. Szemek és szívek
gombnyi lángja itt-ott. Éjszaka ébrednek a vágyak. Szűk
kis ágyak. Pislog az éjszaka nyugalma. A kozmosz alja
átfagy, fekete ujja a Földet túrja. Titkot babrál tavaszig.
Ilyen a tél. Sokat remél. Van, hogy fehér. Sok a gazdag,
több a szegény, aki örül, ha már havazik.