„Fordulásból, úgy képzelem, úgy adnám az elsőt” – Grecsó Krisztián: Mondatok

Mondatok, 1.

 

Fordulásból, úgy képzelem, úgy adnám az elsőt.
És a viasz bőrű isten üvegszeme megrepedne.
Pofon lenne vagy rúgás, valamiért ez mindegy.
De a mozdulat rebbenése, az ijedt állatoké ilyen.

 

Vagy mintha polkába dőlnék, vetném a párom.
Ahogy a hasadozott, lékelt földet ásta ősszel az apám.
Huzalizmok, rostok feslett kötege pattan el ilyenkor.
De szolgál a párálló test: üt, csak üt, csak üt.

 

A szükség rózsakert vagy húgyfolt, de nem és.
Szó van a mindenhol jelentkező maró érzésről.
És hogy nem ilyen ember szerettem volna lenni.
Hasad az idő tovább, számolok hűtlen reggelekkel.

 

Mi végre tartottam a becsület sósvízében magam.
Ha zsírba, szarba panírozom aztán, és mások.
Nem így képzeltem a színre szín, számra szám szabályt.
De már nem tehetek úgy, mintha nem ismerném.

 

A lapjárást negyvenévesen az ostobák emlegetik.
Hogy rossz lenne vagy cinkes a központi pakli.
Mézgás fatörzsek sebhelyeit látom, ha behunyom.
A szemem ég, és mégis szebb látni azt, mint mást.

 

 

Mondatok, 2.

 

Édesanyám rengeteg tujáinak libasora.
Szökken a császárfa, tépett csaláncsokor.
Kínából küldte az előbbit utánvéttel a posta.
Zsíros bőrök, lusta, szép szalonna.

 

A céklavér mindent megfest, ahogy értetek is.
Kiontatik, de nem lesz a bűnnek bocsánata.
Sudár hagymavirág inog a huzatban.
Hogy maradt minden így félbe?

 

Mikor múltak el, amik elmúltak, a mindenek?
Melyik volt az utolsó telefon, a-már-mindegy-is?
Cukros nevetések léha lajstroma.
Mi van meg ezekből a mostban?

 

Roppan a panír, a zsír alján égett hordalék.
A boldogság ülepedőélesztőszaga.
Mit jelent az a szó, hogy cunájt?
Miféle szilánkok vagyok, mennyi múltmaradék?

 

Édesanyám apró léptek, édesanya harangszó.
Van-e torta a fagyasztóban tartalék?
Mennyi réteg hántható le, amíg még vagyok.
Vagy belőlem valaha valami ott ragadt.

 

 

Mondatok, 3.

 

A fény szennye, „nyitva”, folyékony csillogás.
Az Orion-övön égitestek sápadt sziluettje.
Mint kifeküdt fű, vagy fehérben fehér hímzés.
Ballonkabátos férfi a tömény téli éjszakában.

 

Szaladjon mind, iparkodik a város.
El-elnézem a hegyek korpás sörényét.
Az udvarban vijjogás, denevérfogócska.
Danieliszné turkál a szelektívben.

 

Lapul az idő, semmi maradandó.
A lépcsőházat bármeddig hűséggel koptatod.
Ki kell-e törölni a neveket a telefonból?
Még a harmadikon is újragyújtani a villanyt.

 

Itt élek, a leltárt a bűn körmöli kedvvel.
A borosüveg összetéveszthetetlen csengőkoccanása.
A postaládában boríték, papírfehér csillogás.
Ki előtt kellene titkolódznom?

 

Hazaérek, és valami mindig megcsap.
Mintha tükörben látnám, hogy hamis.
Fals, téves, kisiklott, savanyú.
Már nem lehet másképp játszani.

 

Végiggondolom, rájövök, hogy nem.
A józanész, mint az őszi muskátli.
A rend kedve, hit a feltámadásban.
Bizalmas közlés, esetleg még valami.

 

Nincs szabály, jóvátétel van, lázadás.
Láz inkább, eltévézett este.
Nem halad előre nagyjából semmi.
Az egyik időpont foglalt, a másik elfeledve.