Egy vers, amit 17 ezren olvastak – Takács Zsuzsa: Ha van lelkünk ugyan

Tavaly szeptemberben egy patinás irodalmi folyóiratban, a pécsi Jelenkor hasábjain jelent meg Takács Zsuzsa Ha van lelkünk ugyan című verse, amelyet a lap szerkesztői kedvcsinálóként kitettek a honlapjukra. A vers vírusként kezdett terjedni az interneten, úgyhogy hamarosan 72 ezren olvasták és 1400 lájkot kapott mindenféle hirdetés és reklám nélkül. Takács Zsuzsa frissen megjelent A Vak Remény című gyűjteményes kötete kapcsán Szálinger Balázs kritikájában a szerzőt „kőkeményen kérdező költő”-nek nevezi. Az alábbi versének sikere is talán ebben rejlik. Annak a létélménynek a kíméletlen és pontos leírása, ami miatt a régió lakóit időről időre magával ragadja a mélabú és a kétségbeesés.

Ha van lelkünk ugyan

Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez!
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.

Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.

Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott

étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.