Csukás István: A Crna Gora-i harmonikás – Vers
A 2020. február 24-én elhunyt Csukás Istvánra 1980-as verseskötetének egyik fontos szövegével emlékezünk. A kötet fülszövege szerint „Az üres papír elégiájának költeményei Csukás István lírájának további gazdagodásáról tanúskodnak. A költő körül immár végleges formát öltenek a jelenségek, s ő tömör, pontos, érzékletes megfogalmazásra törekedve vet számot a maga és az ország új helyzetével. A gyakran szinte kihívóan frivol hangnak, az érdes tiszteletlenségnek, amivel az élet és a költészet gondjáról beszél – és amivel egyébként kimenekíti magát a mítoszok, önmítoszok járványából –, különös hátteret ad az elemi félelem az öregségtől, kivált pedig a haláltól. De voltaképpen miért volna ez különös? Hiszen éppen korán elköltözött barátaira való emlékezése, a halállal való szembenézés kényszeríti a költőt a tiszta józanságra, éles megvilágításra, csupasz egyszerűségre, fájdalmas rezignációra”.A CRNA GORA-I HARMONIKÁS
Egy délután, egy őszi délután
agonizált a fény szobám falán,
ahogy álmosan lehunytam szemem,
csont-homály ütött át minden színen,
íme, a nyár, hisz átvilágított
röntgenképe mutatja, már halott!
Így játszottam, s lent, mint a halk sírás:
nyúzta hangszerét egy harmonikás.
Döcögve, meg-megállva az üres
teraszon, nem volt valami ügyes,
de hite és türelme volt elég,
elkezdte tízszer is az elejét,
meg-megugratva a féldallamot,
míg eltalálta az ötnyolcadot,
körben a hegyek, késve, szinkópás
térbe ölelték a harmonikást.
Én is megcsúszva hang s visszhang között,
figyeltem a rést, ami létrejött,
füleltem a kisiklott ütemet,
mint két szívverés közt a szünetet,
mint hogyha nyílna is valahová,
s kapkodó szívem hogy torlaszolná,
s mintha e semmibe-ajtónyílás
iszonyát húzná a harmonikás!
Idegenben idegen dallamot –
meg-megborzongtam, ahogy megcsapott:
meg is halhatnék, s itt még a nevem
se tudnák kimondani rendesen,
hogy ki voltam; s mit tudok róluk én,
hogy amit lent húz: iszony vagy remény,
a dal még az, de nem valaki más,
ugyanaz-e még a harmonikás?
S amit én húzok, testem a hangszer,
abban mi keveredik és mivel,
tán gyávaság is, mert nem hősködő,
lapít a szív, gyomor és a tüdő,
nem hazudik már mennybéli vonót,
jó régimódi dal is, bár kopott,
s ráhangolódik új félsz, új sírás,
amit húz-nyúz lent a harmonikás!
