Csak az, csak az – Szabó T. Anna verse

CSAK AZ

Mert egy érdekel csak: a kiszakadni.
Kiszakadni a korból, ki a testből,
a rutin fegyelméből, ki a sok
fontos semmiből, tevékeny üresség
kattogásából – a befogadás,
a behatolás perdít messze ki,
hogy így. együtt és mégis egyedül,
úgy lássunk rá a testünkre, akár
a fényes izzadt párás földgolyóra,
ahol lakunk bár, de mégsem hazánk.

Mert az érdekel csak: egy lenni újra,
Összeszikrázni, aztán elégni
a sosem elég tüzében, a test
magát emésztó kohójában, aztán
feltámadni az újraégő élet
izzó méhében, megint egyesülni
a másik forrósággal, végre végleg
hazatalálni, testetlen anyag,
anyagtalan test, semmi és örök.

Csak az, csak az, csak az, csak az, csak az,
Mintha a szervek önkényére vetve,
mintha lenne egy végső menedék,
mintha a másik megválthatna minket,
mintha mi válthatnánk meg végleg őt,
mintha két minden egymásba zuhanva
elérhetné a fényes tiszta űrt,
de csak zihálás, lélegzettelen,
fullasztó öröm. Igen, ami nem.