„Vigyázni kell, mert az emlékezet a börtönünkké is válhat”

– Holly! – kiáltja újfent a nevemet Ciara. Először még türelmesen csengett a hangja, aztán aggodalmasan, most pedig már metszően éles és haragos. – Hol a francban vagy?

A raktárban vagyok, a dobozok mögött. Lehet, hogy le is kuporodtam mögéjük, sőt még az is lehet, hogy fölpakoltam a kupac tetejére pár ruhát, hadd boruljanak rám. Lehet, hogy csináltam magamnak egy kis odút, és ott bujkálok.

A bekukucskáló Ciara arcába nézek.

– Mi a fasz van? Bujkálsz?

– Nem. Ne légy már nevetséges.

Ciara jól megnéz magának: nem hisz nekem. – Időtlen idők óta szólongatlak – panaszolja. – Angela Carberry keresett, mindenáron beszélni akart veled. Mondtam, hogy kiugrottál egy kávéra. Negyedórát várt rád. Tudod, milyen. Mi a franc van, Holly? Úgy néztem ki miattad, mint aki azt se tudja, hol van a saját alkalmazottja. És nem is tudtam.

– Ó. Hát, most már tudod. Sajnálom, hogy elszalasztottam Angelát. – Egy hónap telt el a podcast-felvétel óta, és ez idő alatt Angela Carberrynek a szent ügyért folytatott harca (mármint azért, hogy osszam meg a sztorimat a világgal), véleményem szerint, zaklatássá fajult. Fölállok, és nagy nyögések közepette kinyújtóztatom a lábamat.

– Mi ez a sztori Angelával? – kérdi aggodalmasan Ciara. – A bolthoz van valami köze?

– Nem, nem. Abszolút semmi köze a bolthoz, nyugi. Vagy nem éppen most hozott még egy zsák ruhát?

– Vintage Chanelt – feleli ellazulva, megkönnyebbülten Ciara. Aztán megint zavartan, értetlenül folytatja: – Akkor meg mi ez az egész? Miért bujkálsz előle? Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre! Ugyanezt csináltad a múlt héten is, amikor benézett.

– Te jobban tudsz bánni vele. Én nem ismerem igazán. És az a benyomásom, hogy szeret parancsolgatni.

– Igen, szeret parancsolgatni, és joga van hozzá, hiszen sok ezer euró értékben kapunk tőle cuccokat! Úgyhogy műbikán ülve, anyaszült meztelenül is bemutatnám a nyakláncát, ha erre vágyna.

– Erre senki nem vágyik – mondom, és elfurakodom Ciara mellett.

– Én azért megnézném! – kiáltja a szomszéd szobából Mathew.

– Megkért, hogy adjam át ezt neked. – Ciara átnyújt egy borítékot.

Ami engem valamiért feszélyez. Én és a borítékok… Komoly múltunk van nekünk. És bár nem először bontok fel borítékot az utóbbi hat évben, most valahogy rosszat sejtek. Arra számítok, hogy ez a boríték meghívót tartalmaz, és Angela úriasszonyoknak szervezett díszebédjén kéne beszélnem a gyászról. Már többször is megkérdezte, hogy nem akarom-e folytatni az „előadásomat”, vagy esetleg könyvet írni. Ha ellátogatott a boltunkba, mindig megadta valami rendezvényszervező vagy könyvkiadó telefonszámát. Eleinte még udvariasan megköszöntem, de legutóbb olyan nyersen, félreérthetetlenül letorkoltam, hogy nem tudtam, visszajön-e valaha.

Elveszem a borítékot Ciarától, félbehajtom, és a farzsebembe dugom.

Ciara szúrósan mered rám. Farkasszemet nézünk.

Ekkor fölbukkan az ajtóban Mathew. – Jó hírem van! A letöltési statisztika szerint a „Hogyan beszéljünk a halálról?” volt az eddigi legsikeresebb epizód! Többen töltötték le, mint az összes többit együttvéve. Gratula, nővérkék! – És lelkesen a magasba emeli a két kezét, hogy mindketten összepacsizhassunk vele.

De mi csak meresztjük egymásra a haragos tekintetünket. Én azért haragszom Ciarára, mert a podcastja miatt Angela kitüntető és már-már rögeszmés figyelmének céltáblája lettem, Ciara pedig azért haragszik rám, mert ismeretlen okokból bosszantom a legnagyobb jótevőjét.

– Na, mi lesz már, ne hagyjatok itt lógva!

Ciara lagymatagon belecsap az egyik tenyerébe.

– Nem erre számítottam – mondja Mathew, miközben vet rám egy aggodalmas pillantást, és leengedi a kezét. – Bocs, érzéketlen voltam, ugye? De, tudod, igazán nem Gerryvel akartam pacsizni…

– Tudom – mondom, és rávillantok egy mosolyt. – Nem erről van szó.

Hanem arról, hogy nem tudom ünnepelni a podcast sikerét. Azt kívánom, hogy bárcsak ne hallgatta volna meg a kutya se, és bárcsak ne vállaltam volna. Soha többé nem akarok hallani vagy pláne beszélni Gerry leveleiről.

*

Gabriel Glasnevinben lakik. Nagy türelemmel és szeretettel, saját kezűleg keltette életre az egyszintes, Viktória-kori sorházat. Lakályos, eklektikus stílusú otthont varázsolt belőle, amelynek minden zegzugot átitató karaktere van, nem úgy, mint az én házamnak.

A padlón heverünk egy irdatlan méretű bársony babzsákon, és vörösbort iszogatunk. A nappali belső, udvarra néző helyiség, így a tetőablakon át árad ránk a fény, igaz, csak tompa februári fény. Gabriel bútorai az antik és a modern stílust képviselik: ott van minden, ami megtetszett neki, és amit úton-útfélen begyűjtött. Mindennek megvan a maga története, bár nem mondanám, hogy megható, és nem is túl értékes darabokról beszélünk, de tudni lehet, hogy mi honnan származik. A helyiség középpontja a kandalló. Gabrielnek nincs tévéje, inkább lemezjátszón hallgatott, kevéssé ismert zenékkel szórakoztatja magát, vagy olvas valamit a bőséges könyvgyűjteményéből. Most a Huszonhat töltőállomás című albumot lapozgatja, amelyben amerikai benzinkutak fekete-fehér fotói láthatók. A zenei aláfestést Ali Farka Touré mali gitáros-énekes szolgáltatja. Fölnézek az esti égboltra. Csodálatos, tényleg. Igen, nekem Gabriel kell, amikor kell.