Tyúkokkal kezdődik a szerelem? – Részlet Catherine Anderson Szederhold című regényéből

Első fejezet

Ben Sterling még a szájában érezte a taco ízét, amikor kilökte a Taco Joe ajtaját a West Mainen, és búcsúzóul odakiáltott a tulajdonosnak, Joe Paisley-nek. A fejébe nyomta a barna Stetson kalapját, majd kilépett a járdára. A hideg levegő fenyvesek illatát hozta magával. Számára ez jelentette az otthont, most pedig az jutott róla eszébe, mennyire örült, amikor megérkezett Mystic Creekbe; ráadásul ezúttal nem pusztán látogatóba jött: hazaköltözött a farmjára.
Nehéz szívvel hozta meg a döntést, hogy felszámolja a vállalkozását. Rodeóügynökként rengeteget keresett. Közben azonban állandóan utazgatnia kellett, ráadásul az útja többnyire sík, szikkadt földeken vezetett át, amelyek egyhangúságát csak néhol törte meg egy-egy alacsony, lombos fa. Hamar belefáradt ebbe az életvitelbe, mégis kitartott mellette jó ideig, hogy félretehessen egy nagyobb összeget. Most, hogy végre kiszállt az üzletből, visszatért a gyökereihez, és megpróbálta elkezdeni a nagybetűs Életet.
Amikor elindult otthonról, még sütött a nap, ezért nem hozott kabátot, és most csak úgy tudott védekezni a hideg ellen, hogy összehúzta magát. Még szerencse, hogy épp a járdaszegély mellett, pár lépés távolságra várta az új terepjárója. A kocsi egészen futurisztikus benyomást keltett a Mystic Creekre jellemző, tizenkilencedik század végi üzlethelyiségek előtti szürkés fényben, amely olyankor borult a városra, amikor a nap már kezdett eltűnni a horizonton.
A lovaglócsizmája sima talpa megcsúszott, jelezve, hogy a betont jég fedi. Mystic Creekben szeptember közepén elég változékony volt az idő: egyik pillanatban hét ágra sütött a nap, a másikban pedig már fagyott. Hülye vagyok, hogy nem hoztam kabátot — gondolta. Ez itt a hegyvidékes Oregon állam. Úgy tűnik, túl sokáig volt távol. Lekoptak róla a szokások, amelyeket az itteni éghajlat gyerekkorában belénevelt.
Miközben a kocsija felé gyalogolt, látta, hogy a kutyája, Füge az utastér sötét ablakán keresztül bámulja őt. A kék foltos ausztrál juhászkutya bundáját a fajtára jellemző fekete, szürke és fehér foltok pettyezték, a mintázata azonban különlegesnek számított, mivel a keskeny orrán és homlokán elvékonyodó fehér csík vonult végig. Az állat most ide-oda ugrált a hátsó ülésen, úgy viselkedett, mintha már órák óta várakozott volna egyedül.
Ben halványan elmosolyodott. Egyedül élt, már betöltötte a harmincat, így örült a kutya társaságának. Amikor hazaköltözött a farmjára, nagyon egyedül érezte magát a hatalmas, rogyadozó, elhagyatott épületben. Nagy családban nőtt fel, jobban szerette a zsibongást. Füge azonban tökéletes ellenszernek bizonyult a magány ellen: odabújt Benhez a kanapén, miközben a férfi tévét nézett, vagy könyvet olvasott, mindig játszani akart, vidáman ugatott, éjszakánként pedig megnyugtatta a barátságos lénye a hideg ágyban. Mert hát amikor egy férfi nem találja meg Miss Tökéletességet, akárhogy keresi is, néha kénytelen megelégedni egy négylábú baráttal. Rosszabb sors is várhat az emberre egy kutya szereteténél.
Nem mintha Ben kerülte volna a nőket, csak épp még nem bukkant rá arra a különleges személyre, akivel szívesen leélte volna az életét. Harmincévesen pedig már kész katasztrófa a randizás: rengeteg gyönyörűen induló kapcsolatban volt része, de mindegyik borzalmasan zárult. Nem talált ugyanis senkit, aki őszintén szerette volna az állatokat. Az élete főszereplői pedig leginkább az állatok voltak. Összefutott pár olyan nővel, aki macskát, madarat vagy aranyhalat tartott, de a kutyát már ők sem tűrték meg a lakásban. Mások pedig féltek a lovaktól. Voltak olyan lányok, akik magas sarkú cipőben látogatták meg a farmján, de mindnyájan kiborultak, amikor trágyába léptek. Ilyen kényes fruskákkal nem tudna közös jövő tervezni. Neki józan gondolkodású nőre volt szüksége, aki nem szalad el rémülten a szabadon tartott tyúkjai láttán, vagy ha kutyaszőr tapad az elegáns ruháira.
Miközben megkerülte a kocsit, finom aromák szálltak fel a Szalmakalap nevű mexikói vendéglő, valamint a város házias jellegű kifőzdéje, a Katlan felől is. Ben szívesen evett ez utóbbi helyen, és a jelek szerint ezzel nem volt egyedül. Az utcára nyíló ablakokon keresztül látta, hogy az étterem dugig van. Az étlapon az ételek széles skáláját kínálták barátságos árakon.
Ben mindössze egyetlen kivetnivalót talált a helyben: a tulajdonost. Sissy Sue Bentley rövid, sötét hajú, aprócska teremés volt szív formájú arccal és világító kék szemmel, az alakja pedig a tökély kicsinyített szobra. A nő már egy évvel ezelőtt felkeltette a figyelmét, akkor kezdett ide járni, remélve, hogy végül összeismerkednek. Ám Ben hiába igyekezett barátságosan viselkedni, a nő úgy bánt vele, mintha ragályos betegséget terjesztene. Pár hét próbálkozás után kezdte leselkedő szatírnak érezni magát, és úgy döntött, hogy ezek szerint nem lennének jó páros. Most kerülte a helyet.
Végtére is nem Sissy az egyetlen csinos nő a környéken. Hétvégén este néha elment a Crystal Falls-i mulatókba, remélve, hogy ott majd találkozik valakivel, akivel jól megértik egymást. Meg is ismerkedett pár gyönyörű lánnyal, és az elmúlt pár hónapban voltak izgalmas randevúi. A végén azonban valahogy mindig tönkrement a kapcsolat, hiába működött köztük kiválóan a szex. Ilyen az ő szerencséje! Az egyetlen helyi nő, aki igazán vonzotta, első látásra ellenszenvesnek találta őt.
Mihelyst Ben kinyitotta a kocsi ajtaját, Füge előreugrott, és kutyapuszival áztatta el az arcát. A férfi felnevetett, és lelkesen megvakargatta a kölyökkutya fejét a két füle mögött.
— Te is hiányoztál nekem.
Finoman visszatolta az állatot a sofőrülésről, hogy elfoglalhassa a helyét a volán mögött.
Ekkor azonban ismerős hangok ütötték meg a fülét. Megtorpant. Kot-kot-kot. Amikor hátrafordult, kikerekedett a szeme a döbbenettől. Az utcán egy fehér tyúk haladt kelet felé. Persze nem ez volt az első furcsaság, amit Ben Mystic Creekben látott. Egyszer egy borz csatlakozott a függetlenség napi felvonuláshoz, és valahányszor fenyegetően megemelte a farkát, kiürült mögötte a járda. Nemrégiben pedig egy fekete medve csámborgott végig az East Mainen, majd valahogy átnyomakodta magát a Jake, a pék lengőajtaján, és felfalta az összes péksüteményt, miközben a tulajdonos a hűtő mögött rettegve várta, hogy megérkezzenek a rendőrök.
Ezúttal egy tyúk tört be a belvárosba. Honnan jöhetett?
Abban a pillanatban még két csirke jelent meg a fehér leghorn fajtájú jérce mögött. Mindhárom szárnyas olyan tempóban lépkedett, mintha késésben lennének egy fontos találkozóról. Füge ugatott. Otthon megszokta már a csirkék látványát, de a városban nem.
Mi a fene? Ben arrafelé pillantott, ahonnan a baromfik érkeztek, és látta, hogy az utca túloldalán, az utolsó épület mögül újabb tollas gyalogosok bukkannak fel. Egy kisbolt állt ott. Vajon a tulajdonosa, Marilyn baromfitartásra adta a fejét? Népszerű hobbinak számított az ilyesmi, és Ben legjobb tudomása szerint a városgazdálkodás sem tiltotta.
Marilyn telkén bőven elfért egy csirkeól kifutóval. Az útnak azon az oldalán álló üzlethelyiségek mögött csorgott a Mystic Creek egy kis mellékfolyója, így azt a területet nem építették be. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy eltereljék a folyót. Ebben a városban senki nem bántotta volna a Mystic Creeket. Sokan varázserőt tulajdonítottak neki, még azt a keskeny ért is tisztelték, amely belőle vált ki.
A csirkék áradata eközben még mindig nem kezdett apadni. Hány szárnyast rendelt Marilyn? A férfi döbbenten nézte, hogy folyamatosan nő az elszabadult tyúkok száma. Kiengedte Fügét a kocsiból, hátha kelleni fog egy juhászkutya a bekerítésükhöz. Óvatosan megindult a bolt felé. Ha Marilyn csirkéi kiszöktek, egyedül nem fogja tudni összeterelni őket. Azok az állatok, amelyeket Ben eddig látott, még jércék voltak, nem teljesen kifejlett példányok, ilyenkor még jobban tartanak az embertől, mint esetleg később. Nem szerette volna, ha az a kedves idős hölgy elcsúszik a jégen, és megüti magát.
Miközben Ben megkerülte a kisboltot, észrevette, hogy a kirakata mögül, amelyen a ZÁRVA felirat világított, halvány fény dereng. Péntek este volt, nemrég múlt el hat óra. Bár a szürkület már az éjszaka közeledtét jelezte, a teljes sötétség még jó darabig váratni fog magára. A boltban valószínűleg hétköznaponként kilenctől ötig volt a legnagyobb a forgalom, így az épület emeletén lakó Marilyn korán bezárhatott.
A madáráradatban Ben úgy érezte magát, mintha rossz irányba hajtott volna fel az autópályára. Amikor befordult az épület sarkán, a tekintetével követte a menekülő szárnyasok vonalát egészen a Katlan mögötti birtokig. A francba! Habár egyre jobban sötétedett, még látta az aprócska ólt Sissy hátsó kertjében: afféle barkácsboltokban kapható, könnyen összeszerelhető tákolmány volt, a kifutóját nevetségesen alacsony drótkerítés vette körül.
A nő valószínűleg nem tudta, hogy elszabadultak a csirkéi, de ha rá is jött, tele volt az étterme. Amikor Ben legutóbb ott evett, Sissy teljesen egyedül csinált mindent: ő rohangált az asztalok között az ételekkel, felcsíptette a megrendeléseket az erre a célra szolgáló tartóra, majd futott a konyhába főzni.
Ekkor azonban Ben észrevette, hogy a nő egy barna tyúk nyomában kiszaladt az ól mögül. Próbálta rávetni magát a szárnyasra, de megcsúszott, és elhasalt a földön. Ben arca megrándult. Sissy a múltban nem bánt vele túl kedvesen, sőt jeges megvetéssel viszonozta az ő udvarias közeledését. Semmivel nem tartozott neki, így majdnem sarkon is fordult. A szárnyasok azonban a szélrózsa minden irányában szétszéledtek, Bent pedig arra nevelte az apja, Jeremiah, hogy mindig segítsen a bajba került embertársainak.
Csettintéssel jelzett a kutyájának, hogy maradjon mellette, és átsietett Marilyn gyepén Sissy földes udvarára. Füge remegett izgalmában.
— Segítségre van szükséged?
Sissyt láthatóan meglepte a férfi hangja, és gyorsan felé fordult. Még így, földes arccal és sáros szakácskabátban is ennivalóan bájos volt. A rövid, sötét haját, amely kis tincsekben takarta a fülét és keretezte az arcát, forgács borította. A városban pár öreg azt mondta, hogy Sissy pont úgy néz ki, mint Audrey Hepburn. Nemrég Ben anyja és húga ragaszkodott hozzá, hogy megnézze velük az Álom luxuskivitelbent. A kék szemét leszámítva Sissy csakugyan hasonlított Hepburnre.
Elszorult a torka. Nem tudta, miért érdekli őt annyira ez a nő, de amikor Sissy rápillantott azzal az óvatos kék szemével, szerette volna megnyugtatni.
A nő a menekülő csirkék felé intett.
— Senki nem mondta, hogy tudnak repülni! — kiáltotta. — Miféle keltető ad el csirkéket anélkül, hogy figyelmeztetné erre az embert?
Ben azon töprengett, hogy ez vajon beugratós kérdés-e.
— Hát, végül is madarak, nem igaz?
Sissy a csípőjére tette a finom csontozatú kezét.
— Nem minden madár tud repülni. Ott vannak például a pingvinek! Meg az emuk! Mégis hányszor láttál már csirkéket az égen szárnyalni?
Ben nagyon igyekezett nem vigyorogni. Sissy most először beszélt vele úgy, hogy nem tartott jegyzetfüzetet a kezében. Nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy szellemes-csípős megjegyzéssel vágjon vissza.
— Beismerem, nem túl gyakran.
— Nem túl gyakran? Én még sosem láttam repülő csirkét!
Ben azokra a tyúkokra pillantott, amelyek épp átrepültek a kifutó rogyadozó kerítése felett.
— Talán mert amiket eddig láttál, azoknak mindnek megvágták a szárnyát.
— Megvágták a szárnyukat? — Sissy felháborodva bámult fel Benre. — Ténylegesen beléjük vágnak? Én csak azt tudom, hogy az egész csapat elszabadult, a kávéházam tele van vendégekkel, az étel ott maradt a tűzhelyen, és...
Nyelni próbált, egészen felfúvódott az arca, ahogy beszívta a levegőt.
— Szívesen segítek — ajánlkozott Ben.
Sissy megrántotta a vállát, felszegte az állát, és kihúzta magát — már amennyire egy ilyen aprócska nő képes rá.
— Azt hiszem, boldogulok velük — jelentette ki aztán a jégkirálynős hangján.
Ebből elég — gondolta Ben. A nő még arra sem vette a fáradságot, hogy megköszönje az ajánlatát. Lehet, hogy az apja jó fiúnak nevelte, de bolondnak nem. Már épp elfordult, és indulni készült, közben pedig olyan válaszon töprengett, amit úgysem mondana ki hangosan Sissy előtt, amikor egy újabb fehér leghorn szaladt el mellette a szárnyával verdesve. Gondolkodás nélkül odanyúlt, megmarkolta az állat két lábát, majd gyors, kíméletes mozdulattal fejjel lefelé fordította, hogy megelőzze a máskülönben elkerülhetetlen verdesést és kotkodácsolást.
Igazán megtanulhatnám, hogy játsszam el meggyőzően a tahót — gondolta Ben. Nem kér a segítségemből. Egyértelműen közölte. Én meg erre elkapom az egyik idétlen tyúkját! A saját balekságán feldühödve megindult a kifutónak gúnyolt tákolmány felé. A barna tyúk, akit korábban Sissy kergetett, most a rogyadozó dróton ücsörgött. Ben annak is elkapta a lábát, fejjel lefelé fordította, és odament a rogyadozó kapuban ácsorgó nőhöz.
Sissy hitetlenkedve pillantott rá.
— Ezt meg hogy csináltad?
— Nem nagy kunszt.
Sissy a két szárnyas felé fordult, akik majdhogynem élettelenül lógtak a férfi oldalán. Ben nem akarta, hogy a nő bántalmazásnak gondolja ezt az eljárást, ezért magyarázkodni kezdett.
— A szárnyasokkal foglalkozó kereskedők is így csinálják.
A csirkék így nem tudnak küzdeni, ezért ez a módszer biztonságosabb a számukra.
— Fel vagy véve.
Ben majdnem azt felelte, hogy nincs neki annyi pénze. A lelkiismerete azonban úgysem engedte volna, hogy a tyúkok egész éjszaka szabadon rohangáljanak. Megfagynának az utcákon, vagy áldozatul esnének a ragadozóknak. A kutyájára pillantott, aki még mindig remegett izgalmában. Füge már bebizonyította, hogy kiválóan ért az állattereléshez, Ben esténként az ő segítségével terelte össze a csirkéit, miután a szárnyasok kikapirgálták magukat a szabadban.
Csettintett, és rámutatott egy sárgásbarna orpingtonra.
— Jó kutya, Füge! Hozd ide őket!
Füge azonnal akcióba lendült. Miközben a kutya ügyesen hazaterelt három rémült tyúkot, Ben bedobta a foglyait a kifutóba, elkapott még kettőt, majd kinyitotta a rögtönzött kaput, hogy segítsen a kutyának. Amikor Füge bejuttatta a szökevényeket, Ben bement a körülkerített részbe, és becsukta maga mögött az ajtót. Elfogta az összes semmirekellőt, és bedugta őket az ólba, nehogy megint megszökhessenek. A kifutónak semmi értelme nem volt. Olyan alacsonyan lógott a felső drótja, hogy valószínűleg még a szegett szárnyú csirkék is átugrottak volna felette.
Miután bezárta az ajtót, kiment a kifutóból. Sissyre nézett.
— Hány csirkéd van? Az úton legalább ötvenet láttam.
— Nyolcvan — felelte a nő elkeseredetten.
— Nyolcvan? — Ben a ketrecet nézte. — Ez túl kicsi nyolcvan felnőtt állatnak. Talán húsznak elég lenne.
Sissy kisepert pár fekete hajtincset a homlokából. — Amikor kicsik voltak, sokkal nagyobbnak tűnt. Fel akartam lendíteni a reggeli forgalmat, és mivel sok vendégem farmer, arra gondoltam... — Erőtlenül legyintett. — Hát, tudod, hogy van ez. Nem szeretik a bolti tojásokat. Így hát elvégeztem egy internetes tanfolyamot, letettem a vizsgát, ezért most tarthatok tojókat, és eladhatom a tojásokat. Még azt is tudom, hogy kell méret szerint osztályozni őket.
Más szóval szerzett egy csomó fölösleges tudást a tyúkokról, de semmi hasznosat.
— És úgy gondoltad, a reggeliző vendégeid megesznek naponta nyolcvan tojást?
— Nem minden csibe marad életben. — Beletúrt a hajába, most már égnek álltak a tincsei. — Nem emlékszem az elhullási arányszámra, de azért rendeltem ilyen sok csirkét, mert hátha elpusztul egy részük.
Kimerültnek tűnt. Ami még rosszabb, kiült az arcára a vereség érzése.
— De egyik sem halt meg! — A hangja dühösen csengett. Aztán rémület villant fel a szemében. — Nem mintha ezt akartam volna. — Leengedte a kezét a hajától, és a szívére nyomta. — Szeretem őket. Olyan édes babák voltak! A hálószobámban tartottam őket teknőkben, melegítőfény alatt, ahogy mondták. Aztán esténként lemostam a feneküket, hogy megtisztítsam a ráragadt ürüléktől. — Könyörgő pillantást vetett a férfira. — Ők az én kis kedvenceim.
Ben megpróbálta elképzelni, ahogy Sissy a napi kemény munka után este még lemossa nyolcvan kiscsibe fenekét. Ami pedig az irántuk érzett szeretetet illeti: ezek csak haszonállatok, koszosak és olyan buták, hogy képesek beleüríteni az ivóvizükbe.
A férfi elindult a következő szárnyas után. Mielőtt bezárhatta volna, egy kiskakas, aki már kezdett rakoncátlankodni, elkapta a jércét a nyaktollánál fogva, és lerántotta a földre.
Sissy igyekezett lépést tartani Bennel.
— Némelyik olyan gonoszul viselkedik a többivel — kiabálta.
— Nézd csak meg, milyen kis galád! Pár napja kezdődött. Nem is tudom, mi ütött belé. Margit! Hagyd abba!
Ben most jött rá, hogy Sissy nem tudja megkülönböztetni az ennyire fiatal hímeket a tojóktól. A földet vastag jégréteg takarta, a csizmája talpa pedig nem tapadt eléggé. Megcsúszott, és bár még éppen sikerült megállnia, a sípcsontjával megrúgta a verekedőket. A szárnyasok döbbenten szétrebbentek, a jérce az egyik irányba ment, Margit kakas pedig a másikba. Ben a tyúk után vetette magát, a másikat hagyta megszökni. A hím nem fog messzire menni. Egyetlen épelméjű fickó sem lépne meg onnan, ahol naponta akárhányszor dughat.
Füge jó pár csirkét beterelt a kifutóba, majd a nyitott kapu mellett őrködött, nehogy kirohanjanak. Persze hiába, mivel csak idő kérdése volt, hogy mikor repülnek át megint az alacsony drótkerítés felett. Bennek be kell zárnia őket az ólba.
Miközben ő újabb madarakat dugott be a kis épületbe. Sissy beszaladt a drótkerítés mögé segíteni. A nő fekete, benti munkacipőjét egyértelműen nem jeges utakra gyártották. Már majdnem odaért az ólhoz, amikor kicsúszott alóla a lába. Nagy csattanással
érkezett a fenekére, az elfogott madár pedig rögtön kiszabadult a markából. Ben biztosra vette, hogy a nő foga összecsattant, bár a hatalmas kotkodácsolás közepette semmit sem hallott.
Sissy talpra kecmergett, és folytatta a jércék összegyűjtését. Az első kettő, amit elkapott, visított, tekergett a kezében, csak úgy verdestek a szárnyukkal. Ezt követően már a lábukat fogta meg, és azonnal fejjel lefelé fordította őket. Gyorsan tanul — állapította meg Ben.
Amikor Ben kilépett a kifutóból, Füge eltűnt az épület sarka mögött. Gyanította, hogy a kutya az utcára igyekezett a fejvesztve rohangáló tyúkok után. Az autóktól nem kellett féltenie. Ben a farmon már a kezdetekkor megtanította neki, hogy tartsa magát távol tőlük. Ha egy kocsi felé tartott, azonnal elrohant előle.
Néhány másodperccel később Ben már hallotta közeledni a tyúkokat. Hamarosan meg is jelentek az épület sarka mögött, ugrálva csapkodtak a szárnyukkal, olykor-olykor felemelkedtek a levegőbe. Füge mögöttük rohangált oda-vissza, széles legyező alakban, elzárta a menekülésük útját.
— Ejha! — kiáltotta Sissy, az arca mostanra még koszosabb lett. Az oldalán egy tyúk lógott széttárt szárnyakkal, mozdulatlanul. — Nagyon ért hozzá.
Ben mellkasa duzzadt a büszkeségtől.
— Kiváló terelőkutya.
Hamarosan legalább tíz csirke szaladgált a drótkerítés mögött. Ben és Sissy nem vesztegette az időt, azonnal nekiálltak összefogdosni őket. Ha besötétedik, nehéz lesz rájuk találni.
Miután az összes foglyot biztonságba helyezték odabent, Ben Sissy felé fordult, aki időközben letérdelt a kapu előtt, és átkarolta Fügét.
— Nagyon köszönöm — mondta az állatnak a baromfi érdes kiáltozása felett. — Csodálatos, nem is... egyenesen káprázatos kutya vagy! — Megborzolta Füge bundáját, és megcsókolta a homlokát, csak utána engedte el. — Jó kutya! Hozd ide őket!
Sissy feltápászkodott, az állat pedig a többi szökevény után eredt. Ben csatlakozott a nőhöz. Miután Füge elviharzott, hogy újabb csapatot tereljen vissza az utcáról, átmenetileg magukra maradtak. Ben már bánta, hogy azt mondta a nőnek: nem nagy kunszt megfogni a csirkéket. A kutyája nélkül nem sokra ment volna.
Rávetette magát a fekete kakasra, amely eltökélte, hogy megőrzi a szabadságát. Az állat berohant egy fenyő mögé, barikádnak használta a fa hatalmas törzsét. Az udvar hátsó vége tele volt kisebb fákkal, és Ben most azt kívánta, bár azokat választotta volna inkább az a tökkelütött. Úgy tett, mintha jobbra ugrana, de közben belekapaszkodott a fa kérgébe, hogy megtartsa az egyensúlyát. A kakas felvisított, és megindult a másik irányba. Most vagy soha! — gondolta Ben. Irányt váltott, közben ellökte magát a fától, hogy még gyorsabb legyen, és szembetalálkozzon a kakassal. A csizmája azonban megcsúszott a jégen. A két lába egyre távolodott egymástól oldalirányban. Csak a lendület mentette meg attól, hogy bemutasson egy spárgát, ugyanis miközben a két karjával hadonászva küzdött az egyensúlya visszanyeréséért, a hátára zuhant.
A feje olyan erővel csapódott neki a fagyos földnek, hogy egy pillanatra elkábult. Miközben próbálta összeszedni magát, érezte, hogy sebesen csúszik lefelé a lejtőn, szétterpesztett lábbal előre. Mintha Sissy sikítását hallotta volna. A következő pillanatban nekicsapódott valami a lágyékának. Rettenetes fájdalom hasított bele. Csillagokat látott. A gyomra összeszorult, hányingere támadt. Pislogott, hogy visszanyerje a látását, közben hallotta, hogy valaki nyöszörög. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy ő az.
A vöröses ködön át felbámult a fiatal fenyő vékonyka törzsére. A zöld ágak a tetején forogni látszottak, hátborzongató mintát festve az égre. Meg sem bírt mozdulni, még káromkodni sem tudott. Nem vágyott semmi másra, csak hogy az oldalára fordulhasson, és magzati pózba görnyedhessen, de még erre sem volt képes. Az elmúlt években kapott pár komolyabb ütést odalent, de ennyire még egyik sem fájt.
— Istenem! Istenem! — trillázott fölötte Sissy. — Jól vagy? — Letérdelt a férfi mellé. Ben pislantott egyet, visszanyelte az émelygését, és nagy nehezen sikerült kitisztítania a látását. — Semmit sem tehettem! — panaszolta a nő. — Olyan gyorsan száguldottál a fa felé, mint egy versenyautó. Sajnálom. Az egész az én hibám. Az én ostoba csirkéim miatt kerültél ide.
Sissy Ben vállára tette a kezét, és csak beszélt tovább. A férfi egyetlen szavát sem értette meg, amíg alább nem hagyott a fájdalom. Akkor pedig annyira lenyűgözte a nő hangjából áradó erőteljes érzelem, hogy a szavak már el sem jutottak az agyáig.
Ben még sosem látta őt a közöny álarca nélkül. Most először mutatkozott meg az alatta rejtőző fiatal nő, a mély érzésű ember, aki nemcsak a csirkéivel törődött, de másokkal is. Tehát mégsem olyan rideg, mint amilyennek mutatja magát.
— Berohanhatok, és hozhatok jeges borogatást — ajánlkozott Sissy. — Talán az segítene.
A javaslat visszazökkentette Bent a valóságba. A sérülés helyét tekintve majdnem megint felnyögött. Füge visszatért. Megállt Sissyvel szemben, a gazdája fölé hajolt, megnyalta az arcát, és felnyüszített. Ben rájött, hogy kezd enyhülni a fájdalom abban a sajgó testrészben, amely fölé védelmezőn odaszorította a kezét, és már képes volt meglátni a helyzet vicces oldalát.
— Azt hiszem, semmi bajom — felelte magas, szoprán hangon.
Sissyt teljesen meglepte a tréfa, kacarászva leguggolt. Ben felnézett a manós arcára, megbámulta a hatalmas, kifejező szemét, a finom csontjait, a lágy ajkát. Az jutott eszébe, hogy ebben a pillanatban semmi másra nem vágyik, mint hogy az eszméletlenségig csókolhassa őt. Ha képes egy nő ennyire felizgatni, miközben sajognak a golyói, akkor biztosan rendbe fog jönni.
Leszúrta a könyökét a jeges földbe, hogy ülő helyzetbe tornázhassa magát, mire Sissy talpra állt. A férfi fölé hajolt, és odanyújtotta neki a kezét.
— Tessék, segítek — mondta.
Ben elfogadta az ajánlatot, közben magában megállapította, hogy a nő kis keze teljesen eltűnt az övében. A nő közelebb araszolt a fához, és nekitámaszkodott a törzsének, hogy fel tudja húzni a férfit. A cipője csúszott a jégen, de azért sikerült talpon maradnia.
Megszorította a férfi kezét.
— Kész? — kérdezte. — Akkor háromra. Egy. Kettő. Há...
Ben a következő pillanatban már a hátán feküdt, és ezúttal keresztben hevert rajta a nő a teljes súlyával.
— Hát ilyen nincs!
Füge boldogan ugatott, és odaugrált hozzájuk, hogy eláraszthassa Sissy arcát a puszijaival. Most már két ember hevert a földön kiszolgáltatva az ő kényének-kedvének! A nő köpött egyet, aztán megint elnevette magát. Bennek még ebben a kába állapotában is tetszett a dallamos nevetése. Az anyja finom szélcsengőjére emlékeztette.
Sissy a szája elé emelte a kezét, láthatóan egyáltalán nem bánta, hogy Füge megnyalta az arcát.
— Szerintem már nem is érdeklik a csirkék. Sokkal mulatságosabb, hogy két ember fetreng a földön.
— Még kölyök.
Miután a nő legördült róla, Ben felült.
— Megpróbálok ezúttal egyedül felállni.
Térdre emelkedett, átkarolta a fát, aztán nagy nehezen talpra húzta magát. A fájdalom mostanra tompa sajgássá enyhült. Még mindig a fenyőnek támaszkodva megragadta Sissy kezét, és felsegítette őt. A kakas, aki a távolból nézte az eseményeket, csalódottan kotyogott, hiszen az üldözője talán mindjárt folytatja a hajszát.
— Hát ezzel időt veszítettünk. — Ben felnézett az égre, majd hozzátette: — Fogy a természetes fény. Ha nem fagynak halálra, egy ragadozónak esnek áldozatul. Be kell terelnünk őket az ólba.
Ebben a pillanatban éhes vendégek özönlöttek ki a kávéház hátsó ajtaján. A tömeget Crystal Malloy vezette, egy Bennel egyidős, csinos, vörös hajú nő, az Ezüstpart szépségszalon tulajdonosa.
A haja majdnem a derekáig ért, a ruháján fényes rózsaszín és zöld csíkok csillogtak. A kötött, zöld felsője felett passzos, fekete dzsekit viselt, a húzott, fekete szoknyája jóval a térde fölé ért. A megjelenését a szegecses, tűsarkú csizmája tette tökéletessé, amely szépen rátapadt a vádlijára.
— Úgy döntöttünk, kijövünk segíteni! — kiáltotta. — Lekapcsoltam a gázt, hogy semmi se égjen oda.
Ben azon töprengett, hogyan fog ez a nő a jégen járni olyan lábbeliben, ami inkább szadomazo játékokba illett volna. Crystal mögül mély hangon felkiáltott valaki.
— Csak így remélhetjük, hogy még éjfél előtt megvacsorázhatunk!
Ezt Tim VeArd mondta, a Creek Crossing Lane-i VeArd Csónakkikötő társtulajdonosa. Átvágott a teraszon gyülekezők között.
Hatvan év körüli, dús fehér hajú, magas, erős testalkatú férfi volt, a kék szeme mindig vidáman csillogott, és még mindig igen jól tartotta magát. Ben hallotta, hogy Tim régen a tengerészetnél szolgált, ott szerette meg a csónakokat, aztán virágzó üzletet varázsolt a szenvedélyéből. A felesége, Lynda, akit a világítótorony úrnőjének becéztek, mivel imádta ezeket az építményeket, tüzes, vörös hajú, jószívű asszony volt, aki fáradhatatlanul dolgozott a férje oldalán. A bevételük nagy része abból származott, hogy régi járműveket vettek, aztán felújították, és eladták őket.
— Tudja, hogy kell megfogni a csirkéket? — kérdezte Ben.
— Tudja a ló, hogy kell felágaskodni? — Tim vitorláscipője láthatóan nem csúszkált a jégen. — Farmon nőttem fel, fiam.
Crystal lelépett a teraszról VeArd mögött, láthatóan neki is sikerült talpon maradnia. Ben gyanította, hogy a szegecsek a csizmáján jó tapadást biztosítottak. Mielőtt még észbe kaphatott volna, a többiek is elindultak lefelé a lépcsőn, egyesek megcsúsztak, mások olyan cipőt viseltek, amelyet kifejezetten ilyen időjárási viszonyokra gyártottak. Ben meglátta Chuck Berkeley-t, a büszke, fekete hajú, fiatal fickót, aki csak nemrég vette meg a Sör, bor és
dohány nevű helyet a központban, a Huckleberry Roadon.
Tim Sissyre bökött.
— Menjen vissza a konyhába vacsorát főzni! Megjött a felmentő sereg.
Sissy az udvaron rohangáló csirkékre pillantott. Ben észrevette az aggodalmat a szemében.
— Majd én megmutatom a többieknek, hogyan kell befogni őket. Nem lesz baja a csirkéidnek.
Miközben a nő az épület felé haladt, lesöpörte a köpenyéről a koszt, és hátrakiáltott.
— Meg kell mosakodnom, mielőtt elkezdek főzni. Különben tollak meg forgács lesz az ételben.
A helyeslő morgás elkísérte egész az épületig.
Amikor Sissy eltűnt, Ben megismertette az önkéntesekkel a csirkefogás művészetét. Eltöprengett, hogy vajon csak azért ajánlották-e fel a segítségüket, mert éhesek, vagy inkább mert a barátjuknak tekintik a kávéház tulajdonosát. Az utóbbi mellett döntött. Sissy a többieknek láthatóan nem adta elő a jégkirálynőt, csak neki.
Amikor már mindenki tudta, hogyan kell csirkét fogni, Ben megengedte nekik, hogy szétszéledjenek. Mulatságos összevisszaság alakult ki. Crystal Malloy egyszer odahajolt egy tyúk fölé, de kicsúszott a lába alól a talaj, és elterült a földön, a szoknyája a dereka fölé rebbent. A vörös tangája felvillanásától minden férfi megdermedt az udvarban. Még Ben keze is megállt a levegőben, pedig ő sosem tartotta különösebben vonzónak Crystalt. Rá egyáltalán nem hatott ennek a nőnek a mesterséges szépsége, akármilyen feltűnő és káprázatos volt is. Ennek ellenére a látványtól egy pillanatra elfelejtette, hogy neki itt most jércéket kell mentenie.
Amikor az emberek kiözönlöttek a West Mainre Sissy csirkéi után, Fred Black, becenevén Blackie, a helyi zálogház tulajdonosa, megcsúszott a jégen, és úgy rátekeredett egy parkolóórára, mint kígyó a botra a gyógyszertárak emblémáján. Tim VeArd épp a feleségét próbálta megmenteni a borulástól, amikor elveszítette az egyensúlyát, és elterült egy autó motorháztetőjén. Chuck Berkeley pedig majdnem befejelte a Tű a szénakazalban kirakatát.
Amikor az utolsó szárnyas is az ólban csücsült, Füge rengeteg dicsérő simogatást kapott, amiért olyan ügyesen segített. Miután minden önkéntes visszatért az épületbe vacsorázni, Ben, akinek még mindig sajgott a lába köze, vádló pillantást vetett a kiskutyára.
— Én akartam lenni a nap hőse — panaszkodott. — Hogyan vonjam magamra Sissy figyelmét, ha ellopod előlem a show-t?
Füge ugatott, és megcsóválta a farkát, mintha azt akarná mondani: „Bocs, haver. Nem az én hibám, ha nem vagy elég jó.”
Ben lehajolt, és megölelte a kutyáját.
— Kösz, haver. Sissy csirkéi ma éjjel biztonságban lesznek. — Aztán elgondolkodva pillantott az aprócska ólra. — Vagy legalábbis hamarosan — tette hozzá. — Ha nem tévedek, elég hideg lesz ma éjjel. Fűtés nélkül ezek a csirkék halálra fognak fagyni.