Tündérekkel jobb vigyázni

Virág Emília Hétvilág-trilógiájának az utolsó kötetében a Tündérfogó című modern, felnőtteknek szóló gerillamesében tündérek, mumusok és boszorkányok küzdenek egymással a nagyvárosi dzsungelben. A helyüket keresik, a sorsukat teljesítik be, kalandjaik az ókori görög drámák tisztaságával jelenítik meg az emberi természetből fakadó legelemibb, elkerülhetetlen, nem egyszer tragikus kimenetelű konfliktusokat. Virág Emília rengeteg humorral írta meg Budapest titkos bestiáriumát.

2.


Hollus, a Hetedik Királyság egykori udvari gyógyítója kinyitotta a szemét, rácsodálkozott a sötét szobába beszűrődő idegen fényekre, az éjszakai utcáról behallatszó kutyaugatásra, és rájött, hogy Soroksáron van.

Két hete költöztek ki a belvárosból, mert a férfi minden igyekezete ellenére képtelen volt felvenni a ritmust, lépten-nyomon megátkozta a szomszédokat, járókelőket – akikről aztán Emese vette le az átkot, ha megtalálta őket. Hollust ugyanis szinte minden bosszantotta: a percenként csapódó lift, a hajnalban zörömbölő kukásautó, az ordibáló részegek az ablak alatt, a szomszéd rohadt mosógépe, ami sokszor még este tízkor is beledübörgött az álmába.

Soroksáron viszont csend volt, mint egy faluban; az utca utolsó háza előtt egy-két autó vagy ember haladt el, és sokkal közelebb voltak a természethez, pár perc sétával a Duna-parton is lehettek, ha úgy hozta kedvük.

Amióta itt laktak, egyszer sem ébredt fel éjszaka – egészen mostanáig. De ezúttal sem zajra; valami nyugtalanító érzés töltötte be a levegőt, szinte szétfeszítette a kis lakást, és a férfi gyanakodva ült fel. Nem a saját érzése volt ugyanis.

Emese is felült mellette az ágyban, és úgy nézett az ablak felé, mintha átláthatna a függönyön.

– Te is érzed?

Hollus bólintott. Vízszag és pára úszott a levegőben, benne felszabadult öröm, végtelen hatalom és izgalom. Gondterhelten nézett a lányra. A felszabadult öröm és az izgalom nem zavarta volna – annál inkább a végtelen hatalom. Emese megborzongott, és magára húzta a takarót.

– Mi lehet ez?

Jó kérdés, gondolta Hollus, és igyekezett kizárni minden mást a tudatából; csak a levegőben úszó érzésekre figyelt. Nem erősödött, de mintha terjedt volna: végig a soroksári családi házak felett, el egészen a templomig. Határozottan nyugtalanítónak találta.

– Mindig éreztem valami furát a holtágban. Valamit, ami hasonló. Csak gyengébb – morogta, mire a lány hirtelen mozdulattal megfogta a karját:

– Én is!

A férfi elvigyorodott.

– Nem is mondtad.

A lány vállat vont.

– Nem éreztem fontosnak. Te sem említetted.

– Én sem éreztem fontosnak.

A templom kisharangja hármat ütött, ebből Hollus mindjárt tudta, hogy háromnegyed valami van – talán kettő, de nem is igazán érdekelte. Hangosabb volt, mint szokott, és ebből arra következtetett, hogy nagy köd lehet odakint.

Kabátot-nadrágot kaptak magukra, és a közös udvaron át a kapun kilépve olyan köd fogadta őket, hogy a túloldali járdát már nem is látták, s az utcai lámpa fénye halvány foltként erőlködött. Krémszerű, nyirkos és hideg pára kúszott a kabátjuk alá, és borzongatóan ért a bőrükhöz. Hollus erősebben érezte benne az erőt, az izgalmat, a szabadság örömét, mint a lakásban.
De egy lélek se járt az utcán, teljes csönd honolt.

– Mintha szomorú lenne – jegyezte meg Emese.

Hollus kereste az érzést a ködben, de nem találta; igaz, nem is akart nagyon belemerülni, mert ami vagy aki érkezett vele, felfigyelhet egy boszorkányra, kettőre meg pláne, és amíg nem tudják, mi lehet az, nem akart találkozni vele. Átkarolta a lány vállát.

– Nagyon ne figyelj rá – súgta. – Veszélyes is lehet.

Emese elgondolkodva figyelte a ködöt, és tűnődve megjegyezte:

– Sokáig volt rabságban. Sokat szenvedett. Ami miatt simán lehet dühös, gondolta Hollus, majd mély lélegzetet vett. A pára köhögésre ingerelte, de elfojtotta; csak a torkát köszörülte meg. Magához szorította a lányt, és egyetlen pillanatra ráhangolódott a ködben úszó érzésekre. Pusztító dühöt érzett, mint mikor szélvihar közelít, pedig ennél csöndesebb nem is lehetett volna az utca.

Már a kapun belül voltak, amikor szél robogott végig az utcán, felkavarta a ködöt, szemetet, leveleket sodort a becsukódó fának, és Hollus szinte biztos volt benne, hogy miattuk jött erre – és semmiféle ház, kerítés vagy kapu nem jelenthet számára akadályt. A lakásig futva tették meg az utat, majdnem nekimentek a szomszéd srác robogójának, és becsapták maguk mögött az ajtót.

Emese az előszobafalnak vetette a hátát, és félve-kíváncsian nézett fel a férfira.

– Megyek, és rajzolok egy kört a ház köré – mondta Hollus. – Csak úgy, a biztonság kedvéért.

– Óvatosan.

Felkapta a botot az előszobafogas alól, és ahogy kilépett az utcára, átkozta magát, hogy csak lidércek, sárkányok és illetéktelen boszorkányok ellen rajzolt kört a ház köré. Tündérekre nem gondolt. Ugyanis biztos volt benne, hogy az a valami, ami ezt az átkozott ködöt rájuk hozta, csakis tündér lehet. Ilyen erőt még lidércurak közelében sem érzett; mintha a folyó minden ereje úszott volna az utca felett.

Senki nem zavarta meg, amíg botja végével megrajzolta a kört. Szorosan egymás mellett voltak a házak, kénytelen volt az egész utcát körbejárni, kiment a Soroksári útra, onnan le a szomszéd mellékutcába, ki a földútra, ami után már a mező volt, és úgy vissza a sarkon a házukhoz. Mielőtt belépett a kiskapun, utoljára még körbenézett. A köd lassan oszladozott, és nem érzett már benne semmilyen érzelmet.

Amikor belépett a lakásba, a félhomályos előszobában először meglátta Emesét, még mindig kabátban. Mellette meg egy fehér inges férfit. Emese nem vette észre őt, igazi csodálattal a tekintetében nézett fel az idegen férfira, aki lassan, ráérősen fordult a boszorkány felé. Felemelte a fejét, úgy mérte végig Hollust.

– Nem is üdvözölsz a házadban, boszorkány?

Hollus tudatába berobbant a gondolat, hogy a tündér bejött a lakásba, valószínűleg szerelmi bűvölést tett Emesére, mert a lány úgy néz rá, ahogy őrá szokott – aztán gyorsan az erdei gombákra gondolt, a kávéfőzőre, a szomszédokra és végül a bűbájra, amivel a boszorkányok el tudják rejteni a gondolataikat a tündérek elől.

Még a félhomályban is látszott, hogy a szőke férfi tekintete elsötétedett. Hollus illemtudóan fejet hajtott.

– Engedelmeddel, nagyuram, a gondolataim nem tartoznak másokra.

– Így nem ismerem a szándékaidat – mondta hűvös modorossággal. – Akár ellenségem is lehetsz.

Emese csodálkozva fordult Hollus felé, és zavartan elmosolyodott, mintha nem tudta volna, mit kezdjen a ténnyel, hogy belépett a lakásba. Hollus csak egy pillanatra nézett rá, mert attól tartott, hogy elragadja a pánik, ha aggódni kezd a lányért; a betolakodóhoz fordult inkább.

– Miért lenne ellenséged a vendéglátód? Térj be hozzánk – intett a szoba felé, pedig legszívesebben a hajánál fogva rángatta volna ki az udvarra a mocskot. – Élvezd vendégszeretetünket!

Emese szerelmes pillantással nézett a tündérre, és biztatta:

– Kerülj beljebb, érezd otthon magad nálunk!

A tündér átkarolta Emese vállát, úgy indult a szoba felé, és Hollus ezért a mozdulatért legalább hat helyen szerette volna eltörni a karját; főleg, hogy Emese olyan természetességgel kísérte be az idegen férfit, mintha vele élne együtt, nem Hollussal, és a kétszemélyes étkezőasztalnál Hollus helyére ültette.

A boszorkány keze megszorult a botján, nekitámasztotta az előszobafalnak, mert úgy sejtette, a tündér provokációnak venné, ha bevinné magával – majd belépett a szobába ő is. A romantikus félhomálynak egyből véget vetett, felkapcsolta a villanyt, és úgy állt meg az asztal mellett, mint egy pincér. Megállapította, hogy a tündér jóképű, harmincas fickó: szőke, kék szemű, magas, és mintha egy magazin címlapjáról mászott volna le. A kék szemekben lévő hatalmas erő azonban pusztító szélvihart, romboló folyót idézett, és Hollus nem sokáig állta a tekintetét.

– Nagy utat tehettél meg, és hosszú álomból ébredhettél, nagyuram, és úgy vélem, nagy nap számodra ez a mai. Engedd, hogy felajánljam, pecsételjük meg találkozásunkat egy jófajta borral.
A tündér gyanakodva méregette a férfit, aki maga is elismerte, hogy eléggé életszerűtlen ez a szívélyesség. Azonban sokéves udvari múlttal a háta mögött rutinból meg tudta játszani az alázattal vegyes rettegést. Összekulcsolta az ujjait, lehajtotta a fejét, és meghunyászkodva várta a tündér válaszát. Amikor az végül bólintott, Hollus Emese felé fordult.

– Én is kérnék – mondta a lány, de olyan hangon, mintha valóban egy pincérhez szólt volna.
Hollus bólintott, és elindult a konyha felé, majd néhány lépés után megtorpant és a tündérhez fordult:
– Megtudhatom, kit tisztelhetek benned?

A tündér megvetően felvonta a szemöldökét, és olyan sokáig hallgatott, hogy Hollus száján majdnem kiszaladt, hogy „a nevedre vagyok kíváncsi, te mocsárlakó bunkó” – de inkább így szólt:
– A becses neved…?

– Apor.

– Az enyémet úgyis tudod – mondta a boszorkány. – És felteszem, a lányét is.

Apor elégedetten elmosolyodott, és megfogta Emese kezét az asztalon. A lány belepirult az érintésbe, és lesütötte a tekintetét.

– Nem szólsz semmit, hogy elvettem tőled a lányt?

Hollus szája sarka megrándult.

– Őszinte leszek, nagyuram: nem örülök neki, és biztos sokáig siratom majd elmúlt szerelmünket, boldog óráinkat. De nem tehetek ellene semmit. Bár elhagytátok a hét világot, mindenki tudja, hogy még egy boszorkánynak is meg kell adnia magát a tündérek akaratának.
– Nagyon jól mondod. Látom, a Hetedik Királyságban még tudják, mi a tisztelet. Hozod végre azt a bort?

A boszorkány kiment a konyhába. Kivett a szekrényből három poharat, kibontott egy üveg vörösbort, és mindent tálcára pakolt. Aztán kitépte egy hajszálát, összedörzsölte a két tenyere között, ráfújt, majd némán eltátogta a rigmust – Kötést oldj, lányt szabadíts, Apor tündér átkát elhárítsd –, és beleejtette abba a pohárba, amelyiket Emesének szánta. A hajszál lángra kapott, ellobbant, és eltűnt. A szoba felé menet vetett egy pillantást a botjára; két lépéssel el is tudja érni, ha az asztalhoz ül. Mire beért a szobába, Emeséről lekerült a kabát. Vörös, göndör haján még az éjszakai kócosság, vékony pizsamája pont annyit engedett látni az alakjából, amennyi egy földi halandót is elszédítene. A tündér mohón figyelte a lányt, és bosszúsan pillantott Hollusra, amikor letette eléjük a tálcát. A boszorkány töltött mindhárom pohárba, majd körbenézett a szobában, hol a fenébe lehet az az átkozott, rém ronda puff, amiben meg szokott botlani. Meglátta az ágy előtt, és odahúzta az asztal mellé. Egyelőre azonban nem ült le; felemelte a poharát:

– Engedelmeddel, nagyuram, ezt a találkozásunkra.

Apor a száránál, két ujjal fogta meg a poharat, és elgondolkodva hintáztatta benne a bort. Vidámság lobbant a tekintetében, és Hollusra emelte a poharat:

– Én inkább innék az én örömömre – intett Emese felé. – És a te bánatodra.

Hollus úgy érezte, életében semmi nem tette ennyire próbára az önuralmát. Viszont azért csak királyi főgyógyító volt, nem akármilyen jöttment boszorkány, szóval tökéletesen hiteles szerelmes-lemondó-bánatos pillantást vetett Emesére, alázatos tekintettel nézett a tündérre, és meghúzta a poharat. Közben eszébe jutott, hogy a tanítványa, Józsi szerint saját magára csak egy öntelt gyökér iszik, és az ilyesmit a sors szerencsére hamar meg szokta bosszulni.

Egy korty után mindhárman letették a poharat. Hollus elengedte a reményt, hogy egy húzásra meg fogják inni, mert sem Emese és valószínűleg a tündér sem idült alkoholista, hogy egy pohár minőségi bort húzóra megigyon. Amikor leült, Apor megvetően, Emese zavartan nézett rá. Kínos volt a helyzet, a boszorkány bosszúsan nyugtázta, hogy a saját lakásában élete szerelmével felesleges harmadiknak érzi magát. Amint találkozott a tekintete a tündérével, azért beszélgetést kezdeményezett:

– Hol rejtőzködtél eddig, nagyuram? Mindketten éreztük, amikor felébredtél. Előtte pedig a jelenléted a folyóban: sejtettük, hogy egy nagy és nemes lény van hozzákötve átokkal.
Apor tekintetében ősi harag lobbant.

– A Bivalysziget sziklájába átkoztak. Több mint háromszáz esztendeje.

Hollus alázattal és óvatosan pillantott a tündérre, aki a gondolataiba merülve nézett maga elé, mintha vissza akarta volna idézni, milyen volt sziklának lenni.

Emese felemelte a poharat, és csodálattal nézte a tündért:

– És hogyan ébredtél fel ma éjszaka, édes szerelmem? Hollusra ez olyan hatással volt, mintha jeges vízzel zúdították volna nyakon. Apor vágyakozva nézett a lány szemébe:

– Egy fiú ébresztett fel. Egy egykori boszorkány a Hetedik Királyságból.

– Melyik volt az? – csúszott ki Hollus száján.

Apor kizökkenve fordult felé, és Hollus igyekezett úgy tenni, mintha a tiszteletlenség miatt lenne ijedt, nem pedig azért, mert egy pillanatra kiesett a szerepéből.

– Látom – mérte végig hűvösen a tündér –, a dölyfös udvari gyógyító csak nem veszett ki belőled!

– Bocsásd meg faragatlanságomat – hajtott fejet Hollus.

– Csak nem bírtam a kíváncsiságommal.

A tündér olyan hideg tekintettel nézett rá, hogy megfagyott benne a vér. Egy csettintéssel képesek bárkit bármivé változtatni, és azt az átkot csak egy tündér veheti le. Színtiszta félelmet érzett, amiért komolyan megharagudott magára. Apor hagyta egy kicsit, hadd főjön a saját levében, aztán elnevette magát, rákacsintott Emesére, majd megcsóválta a fejét.

– Emberek… Imádom, amikor rettegtek tőlem!

Apor elgondolkodva nézegette a poharában lévő kortynyi bort. – Úgy hívják, Berzence.

– Mi? – Hollus szeme elkerekedett a döbbenettől.

Apor kíváncsi-hideg tekintettel mérte végig őt.

– Ezek szerint ismered.

– Hallottam róla, ahogy mindenki a Hetedik Királyságban. Ő lopta el a Napot az égről fél éve.
A tündér bólogatott.

– És miatta három hétre sötétségbe borult a világod. Ezt láttam a fejében.

– Igen – fészkelődött bosszúsan Hollus, és megitta a maradék bort. – És miatta kellett három hétig falusiakat pesztrálnunk, nehogy megegyék őket a lidércek. Azt hittem – tette le a poharat –, hogy Berzence meghalt.

Emese szórakozottan megfogta a poharat. Hollus minden izma megfeszült; arra számított, most fogja meginni a bort. És akkor neki fel kell ugrania. Apor úgy nézte Emesét, mintha belelátott volna a lelkébe, és Hollus rájött, hogy ez pontosan így is van, a lány nem ismerte a bűbájt, amivel elrejtheti a gondolatait. A tündér tekintetébe a vágy tüzén kívül elismerés és csodálkozás költözött.

– Tudtam, hogy rendkívüli teremtés vagy. – A lány elpirult, és letette a poharat anélkül, hogy kiitta volna a bort. – De hogy ennyire bátor, azt nem sejtettem.

Hollus úgy sejtette, Emese emlékeit látta arról a három hétről a sötétségbe borult Hetedik Királyságban. A lány őt is lenyűgözte akkor. Nem ijedt meg semmitől, mindig tudta, mit kell tennie, fegyelmezett volt, és sokkal ügyesebben használta boszorkányképességeit, mint bármelyik udvari gyógyító.

Emese szerelmes pillantást vetett a tündérre, a füle mögé simított egy rakoncátlan hajtincset, és lesütötte a szemét. Aztán zavarában egy húzásra kiitta a bort.

Hollus ugrásra készen figyelte, rájött, hogy most kell elterelni a tündér figyelmét.

– Ha meg nem sértelek a kérdésemmel, mennyit láttál a világból, míg kősziklává voltál átkozva? – kérdezte gyorsan.

Apor tekintete elsötétedett.

– Mindent láttam. Éreztem a folyót, eggyé váltam a láppal és a folyó vizével. Hatalmasra nőttem, falvakat öntöttem el.

Hollus csak a szeme sarkából pillantott Emesére. A lány az asztalt nézte. A szája csodálkozva elnyílt, tekintete döbbenetről, rémületről és haragról árulkodott egyszerre, ahogy vetett őrá, majd a tündérre egy lapos pillantást. Tehát hatott a borba kevert bűbáj. Hollus feszülten hallgatta a tündért.

– Elsodortam őket, mint a szemetet. Minden évben: tavaszszal, ősszel. Nem volt idejük összeszedni magukat. Aztán jött a Soroksári-Duna szabályozása. A Tassi-zsilipet leromboltam, de nem voltam elég erős; a víz nem sodródik, nem dühöng többé, csendesen hömpölyög, ahogy ezek az ostoba, magadfajta férgek akarják.

Emese felnézett a tündérre, és a tekintetében olyan szerelmes csodálat volt, hogy Hollus egy pillanatra azt hitte, mégsem sikerült feloldani a tündér bűvölését. Aztán mérhetetlen büszkeséget érzett. A lány nyilván rájött, hogy mi a helyzet, és képes volt leküzdeni a dühét, a félelmét, és tovább játszani a megbűvölt lányt. Hollus azonban tudta: csak annyi idejük van, ameddig a tündérnek kedve nem támad megnézni a lány gondolatait.

– Hallottam erről – állt fel Hollus, és amikor a tündér kérdőn nézett fel rá, így szólt: – Hozok valami rágcsát.

Kilépett a szobából, és megmarkolta a botot.

– Annyira kár! – hallotta a tündér hangját. – Azt hittétek, nem jövök rá?

Hollus beugrott a szobába; azonnal Aporra mutatott a bottal, és elhadarta a rigmust, miközben leküzdötte a pánikot, amiért nem látta Emesét sehol.

Duna vizétől, ha tíz lépésnél távolabb mész, erőd emberi testbe zárul, míg ez átok egy mumus által el nem hárul! És rohadj is meg! – Eresztette le a botot. – Hova vitted Emesét?
Apor halálsápadt lett, döbbenten nézte a két tenyerét, a szívére tette a kezét. Amikor Hollusra nézett, a tekintete újra higgadt volt, és ugyanolyan hatalmat tükrözött, mint az átok előtt.
– Ezért a véreddel fizetsz.

– Hol a lány? – célozta meg a bottal. – Egy boszorkány körében vagy, tündér! Bármit csinálhatok veled. Szeretnél az elkövetkező évezredekben drótféreg lenni? Hova tüntetted Emesét?

Apor úgy húzta el a száját, mintha a rossz modor zavarta volna, és az üres székre mutatott.
– Nem tüntettem el. Nem láthatjátok és hallhatjátok egymást. Hollus dühösen összehúzta a szemét.
– Meddig? Mi oldja fel az átkot?

A tündér sértetten felkacagott.

– Miért mondanám meg? A mumus után? Miféle rosszindulatú boszorkány tesz ilyen oldással átkot bárkire is? Hogy csak egy mumus vehesse le? Van fogalmad róla, mit tettél velem?
Mindezt azért, mert szórakoztam egy kicsit; most ébredtem, érthető, hogy az első kedves lányt megbűvöltem. Le is vettem volna róla idővel. Ezért nem érdemeltem ilyen súlyos átkot!
Hollus leeresztette a botot. Valami megszúrta belül; talán a mumus tényleg egy kicsit erős volt. Mert mumust, azt nem lehet csak úgy találni; le kell menni érte az alvilág legmélyebb bugyrába, át a szörnyeken, sárkányokon, lidérceken. De akkor is, a rohadék bejött és csak úgy lenyúlta Emesét!

– Egy dühös boszorkány! Mit gondoltál, tán tapsolni fogok, amiért betörsz a házamba és elbűvölöd a szerelmemet? Micsoda pökhendi, gőgös alak lehetsz, hogy elhitted, mennyire meg vagyok ijedve tőled, meg így vendéglátás, meg úgy!

Apor arcán fájdalmas kifejezés suhant át, de hamar visszatért a fensőbbséges-gúnyos mosoly.
– Szerelmet kerestem. Az a lány nagyon különleges.

– Szerelmet, mi? Ti, tündérek, képesek lennétek a legyet
röptében… – Elhallgatott, mert Apor felállt. – Mondd meg, hogyan oldhatom fel az átkodat! Vagy féreggé változtatlak.

A tündér fáradtnak látszott, mintha untatta volna ez a beszélgetés.

– Akkor pláne nem tudod meg. Hacsak nem beszélsz a férgek nyelvén. Ahogy mondtam: szerelmet kerestem. Egy lányt. Ő majdnem olyan – intett az üres szék felé. – Aztán ki tudja, ha megtalálom, még az is lehet, hogy leveszem rólatok az átkot. Vagy találsz egy másik tündért, aki levegye.

Hollus nem mozdult. Pár pillanatig farkasszemet néztek, míg a tündér meg nem unta:

– Viszont, ha felbosszantasz, soha nem árulom el.

A boszorkány bosszúsan állt félre, és tehetetlenül hagyta, hogy a tündér kimenjen az ajtón.
Nekitámasztotta a botot a falnak, és körülnézett. Üres lett a lakás, mintha minden élet megszűnt volna benne. Emese itt van valahol, de ez hihetetlennek tűnt: senki nem ült az asztalnál. Az ágyon a takaró még őrizte a mozdulatot, ahogy Emese félrehajtotta, a kabátja a szék támláján, a mobilja az éjjeliszekrényen, mellette a könyve, amit elalvás előtt olvasott, a másnap reggelre előkészített ruhái – összeszorult a szíve a látványra. És ugyanúgy egymás mellett fognak aludni, ütött egy nagyot a szíve. Megszédült, leült a tündér helyére, és próbálta odaképzelni Emesét a másik székre. Egy pillanatra sem sikerült. Valami megoldást kell találnia, mert ebbe máris kezd beleőrülni. Miközben úgy figyelte a széket, mintha esélye lenne meglátni, ahogy a lány megmozdul, végiggondolta a lehetőségeit. A tündér meglebegtette egy alku lehetőségét: ha megtalálja a szerelmét, lehet, hogy leveszi az átkot. Vagyis, bármennyire utálta is a gondolatot, segítenie kell neki ebben. Hamar rá is jött, hogyan.

Berzence, a naptolvaj nem halt meg. És valami érthetetlen ok miatt az idiótája felébresztette a tündért. Hollus bosszúsan gondolta, hogy nyilván azért, mert egy bajkeverő hülyegyerek, aki nem képes megülni a seggén. De valószínű, hogy ismeri Apor legendáját, így lehet, hogy képben van, milyen lányt keres. Vagyis meg kell találnia Berzencét, bárhol legyen is.


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632937465
Megjelenés: 2018-03-05
méret: 148 mm x 25 mm x 208 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632935980
Megjelenés: 2016-09-19
méret: 208 mm x 148 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632935294
Megjelenés: 2016-04-11
méret: 207 mm x 148 mm x 26 mm
Ez is érdekelhet:

MINDENNAPI
2017-11-20 09:46:26

„sötét van nélküled / szemem ki sem nyitom”

Tovább
MINDENNAPI
2018-06-27 09:37:48

Budapest Book Pride – Könyvek homoszexualitásról és LMBTQ emberekről

Tovább
MINDENNAPI
2020-03-30 14:30:36

Macskabölcsesség tiniknek – Részlet a könyvből

Tovább

„A Hetedik Királyság egykori udvari gyógyítója kinyitotta a szemét, és rájött, hogy Soroksáron van.” – Virág Emília: Tündérfogó