Tudtad, hogy nem létezett Arthur király nevű uralkodó Britanniában?

1.

Hétfőn, szerdán és pénteken betűvetést tanultak, meg logikai alapismereteket, a hét másik három napjára az Organon, az ismétlés meg az asztrológia jutott. A nevelőnő mindig elügyetlenkedte a dolgot az asztrolábiumával, és ha nagyon belezavarodott, Warton szokta kitölteni a mérgét: rávert a körmére. Kay körmére nem vert rá, mivelhogy Kay volt a birtok várományosa, akit – ha megnő – Sir Kaynek fognak nevezni. Wartot azért hívták Wartnak, vagyis Bütyöknek, mert a Wart többé-kevésbé rímelt igazi nevének rövidítésével, az Arttal. A gúnynevet Kay adta neki. Kayt viszont csak Kaynek hívták, mivel túlságosan előkelő volt ahhoz, hogy gúnynevet adjanak neki, és ha valaki megpróbálta volna, nyilván éktelen dühbe gurul. A nevelőnőnek vörös haja volt, meg valami titokzatos sebhelye, amellyel igen nagy nimbuszra tett szert a kastélyban: minden nőnek megmutatta, zárt ajtók mögött. A sebhely állítólag testének azon a részén volt, amelyen ülni szokott, és úgy szerezte, hogy egy kiránduláson véletlenül beleült valami levetett páncélba. Egyszer aztán Sir Ectornak, Kay apjának is felajánlotta, hogy megmutatja, hisztériás rohamot kapott, és elbocsátották. Csak aztán derült ki, hogy a nő három évet töltött már elmegyógyintézetben.

A délutáni program ez volt: hétfőn és pénteken bajvívás és lovaglás, kedden solymászat, szerdán kardvívás, csütörtökön íjászat, szombaton lovagi ismeretek, a különböző esetekben alkalmazandó szabályok, a hajtóvadászat terminológiája meg a vadászetikett. Ha például rosszul adta az ember a kegyelemdöfést, vagy éppenséggel elvétette, ráhasaltatták az elejtett vad tetemére, és kardlappal rávertek a fenekére. Azaz meglapogatták. vaskos tréfa volt, afféle, mint amikor kopaszra nyírnak valakit, ha áthalad az egyenlítőn. Kayt sose lapogatták meg, pedig gyakran hibázott.
Mikor megszabadultak a nevelőnőtől, Sir Ector így szólt:
– A nemjóját! Azt azért mégse engedhetjük, hogy a fiúk naphoszszat csak csavarogjanak, mint a huligánok! nincs igazam, a nemjóját? Az ő korukban még nem lehetnek el első osztályú nevelés nélkül. Amikor én voltam ennyi idős, már hajnali ötkor fenn voltam, és tanultam a latint meg mindenféléket. életem legboldogabb korszaka volt. Add már ide azt a portóit!
Sir Grummore Grummursum, aki a kastélyban szándékozott éjszakázni, mivel a szabad ég alatt esteledett rá egy rendkívül hosszú hajsza után, erre előadta, hogy amikor ő volt annyi idős, mint most a fiúk, minden délelőtt megpálcázták, mert tanulás helyett rendszerint solymászott. eme gyarlóságnak tulajdonította, hogy sose jutott tovább az utor ige egyszerű jövő idejénél. A könyvben valahol a bal oldal egyharmadánál volt ez. Úgy emlékszik, talán a kilencvenhetedik oldalon. Odaadta a portóit.
– Jó napod volt ma? – érdeklődött Sir Ector. – Sikerült valami lovagi szolgálatot tenned?
– Hát rossznak éppen nem volt rossz napom – felelt Sir Grummore. – Sőt, nagyon is jó. A widomi bozótban összeakadtam egy Sir Bruce Saunce Pitié nevű alakkal, aki éppen akkor csapta le egy
leány fejét. A Bicesterben lévő Mixbury ültetvényig kergettem, de ott visszafordult, és a wickeni erdőben nyomát vesztettem. Jó huszonöt mérföldet nyargalhatott.
– Jókora távolság – mondta Sir Ector.
– De térjünk vissza a fiúkra meg a latinra és egyebekre – tette hozzá az öregúr. – Tudod: amo, amas, meg hogy naphosszat csavarognak, mint a huligánok. Mit tanácsolsz?
– Ó – mondta Sir Grummore, az orrára téve az ujját és a borosüvegre sandítva –, azt jó alaposan meg kell fontolni, ha nem haragszol, hogy megmondom.
– Dehogy haragszom – mondta Sir Ector. – Örülök, ha tanácsolsz valamit. végtelenül leköteleznél vele. Igyál egy kis portóit.
– Finom borocska.
– Egy barátomtól kaptam.
– De visszatérve a fiúkra – mondta Sir Grummore –, hányan is vannak, ha szabad kérdeznem?

– Ketten – mondta Sir Ector –, ha mindkettőjüket számítjuk.
– Mi lenne, ha Etonbe küldenéd őket? – kérdezte óvatosan Sir Grummore. – Persze tudom, hogy messze van, meg minden.
Igazában nem Etont említette, hiszen a Szűz Máriáról elnevezett középiskolát csak 1440-ben alapították, hanem valami efféle helyet. Meg aztán nem is portóit ittak, hanem mézbort, de ha egy mai borfajtát említünk, könnyebben érzékeltethetjük az olvasóval, mit is ittak.
– Nem is annyira a távolság a baj – mondta Sir Ector –, hanem az a Hogyishívják nevű óriás. Tudniillik keresztül kell menni az országán.
– Hogy is hívják?
– Pillanatnyilag még ha felakasztanak se jut az eszembe. Az, amelyik a Zuhogónál lakik.
– Galapas – mondta Sir Grummore.
– Az, az.
– Akkor hát csak egy lehetőség van – mondta Sir Grummore.
– Tutort kell keríteni melléjük.
– Úgy érted, hogy házitanítót?
– Igen – mondta Sir Grummore. – A tutor olyan házitanító-féle.
– Igyál még a portóiból – mondta Sir Ector. – Rád fér a hosszú hajsza után.
– Pompás nap volt – mondta Sir Grummore. – de úgy látszik, manapság már sose kerül sor párviadalra. Huszonöt mérföldet nyargal az ember, aztán hoppon marad és nyomot veszt.
– Akár abba is hagyhatjuk az óriásvadászatot – mondta Sir Ector. – Ha ilyen alaposan megfuttatják az embert, aztán mégis meglépnek.
– Hamis nyomra vezetnek – mondta Sir Grummore –, úgy bizony, mondhatom. Mindig így jár az ember az ilyen óriásokkal egy nagy országban. Hamis nyomra vezetnek.
– De még ha tutor kell is – mondta Sir Ector –, fogalmam sincs róla, hogyan keríthetnénk egyet.
– Tegyél közzé hirdetést – mondta Sir Grummore.
– Már megtörtént – mondta Sir Ector. – kikiáltattam a Humberlandi rikkanccsal és a Cardoile-i Hírnökkel.

– Akkor csak egy lehetőség van – mondta Sir Grummore. – Hajszát kell kezdeni.
– Úgy érted, egy tutor után – értelmezte Sir Ector.
– Úgy.
– Hic, haec, hoc – mondta Sir Ector. – igyál még ebből a borból, akárhogy is hívják.
– Hunc – mondta Sir Grummore.
Szóval megszületett a döntés. Miután Grummore Grummursum másnap hazatért, Sir Ector csomót kötött a zsebkendőjére, hogy ne felejtsen el hajszát indítani a tutor után, mihelyt ideje lesz rá, s mivel fogalma sem volt róla, hogyan kezdjen hozzá, mindenesetre elmondta a fiúknak, mit tanácsolt Sir Grummore, és figyelmeztette őket, hogy addig se huligánkodjanak. Aztán elindult szénát gyűjteni.
Július volt, és a birtokon élő épkézláb férfiak és nők egytől egyig egész hónapban a mezőn dolgoztak, Sir Ector irányításával. A fiúknak most ugyanis mindenképpen vakációjuk lett volna.
Sir Ector kastélya hatalmas tisztáson állt, egy még hatalmasabb erdő közepén. A kastélynak nagy udvara volt, és hegyes karókkal teli vizesárok vette körül. Az árkon megerősített kőhíd vezetett át, de csak a feléig. A másik fele fölött fahíd volt, ezt minden este fölvonták. Ha az ember végigment a felvonóhídon, máris ott állt a falu egyetlen utcájának a végén, amelyet körülbelül fél mérföld hosszúságban mindkét oldalról zsúpfedeles, vert falú kunyhók szegélyeztek. Az utca két óriási részre osztotta a tisztást. Bal kézre megművelt nadrágszíjparcellák százai, jobb kézre rét terült el a folyóig, felét legelőnek használták, felét pedig elkerített kaszálónak.
Július volt, igazi júliusi hőség, amilyen a jó öreg Angliában lenni szokott. Mindenki csillogó barnára sült, akár a rézbőrű indiánok, csak a fogak meg a szemek villogtak fehéren. A kutyák lógó nyelvvel kóboroltak, vagy lihegve hevertek a ritka árnyékos helyeken, a lovak is izzadtak, és csapkodtak a farkukkal, meg hátsó patáikkal próbálták elűzni a bögölyöket. A legelőn a tehenek ímmel-ámmal legeltek, átizzadt szőrüket legyek lepték el, ettől néha megvadulva, magasba emelt farokkal vágtatni kezdtek, amiért Sir Ector dühbe gurult.
Sir Ector egy szénaboglya tetején állt, ahonnan mindenkit szemmel tarthatott, és bíborvörös arccal ordítozva irányította a munkát a százhektárnyi kaszálón. A legjobb kaszások sorban vágták a füvet, kaszáik harsogtak a tűző napsütésben. A nők fagereblyékkel hosszú rendekbe igazították a már korábban lekaszált száraz szénát, és a két fiú vasvillával a kezében haladt a nyomukban a rendek két oldalán. Forgatták a szénát, hogy könnyen föl lehessen szedni. Nyomukban döcögtek a lovak vagy ökrök vontatta hatalmas szekerek, küllős fakerekeiken nyikorogva. Minden szekér tetején egy ember állt, a rakodó, aki egyúttal irányította is a munkát, kétoldalt is ballagott egy-egy rakodó, akik villával fölhányták a szekérre a szénát, amelyet a fiúk előkészítettek. A szekér a két rend közt haladt, és szigorú rend szerint hányták a szénát. A szekérről kapták az utasításokat, hogy hová hányják föl. A rakodók morogtak, ha a fiúk nem jól igazgatták el a szénát, és veréssel fenyegették őket, ha lemaradnak.
Amikor egy-egy szekeret megraktak, Sir Ector szénaboglyájához hajtottak, és fölhányták rá. könnyen ment, mert a szénát már a szekérre is rendben rakták föl, nem úgy, mint manapság. Sir Ector ide-oda mászkált a boglyán, akadályozva segédeit, akik a tulajdonképpeni munkát végezték, toporzékolt, verítékezett, és jobbra-balra böködött a vasvillájával, igyekezett elérni, hogy a boglya egyenletesen nőjön, és közben egyre kiabált, hogy az egész eldől, ha föltámad a nyugati szél.
Wart szeretett szénát gyűjteni, és értett is hozzá. Kay, aki két évvel idősebb volt nála, rendszerint a rend végéhez állt, amelyet föl akart hányni a szekérre, s ennek az lett a vége, hogy kétszer olyan keményen dolgozott, mint Wart, de feleannyi sikerrel. ámde semmiben sem szeretett alulmaradni, így aztán addig küszködött azzal a nyavalyás szénával – amelyet úgy utált, mint a bűnét –, amíg bele nem betegedett.
A Sir Grummore látogatása utáni nap rendkívül eltikkasztotta az embereket, akik fejéstől fejésig, utána meg naplementéig küszködtek a fullasztó elemmel. Mert a széna éppolyan elem volt számukra, mint a víz vagy a levegő, belélegezték, szinte fürödtek benne. A szénaszálak beleragadtak a hajukba, szájukba, orrlyukaikba, csiklandozták a testüket a ruha alatt. nem volt rajtuk sok ruhadarab, dióbarna bőrükön a megfeszült izmok közt kékek voltak az árnyak. Akik féltek a villámtól, kutyául érezték magukat ezen a délelőttön.
Délután kitört a vihar. Sir Ector addig dolgoztatta őket, amíg a hatalmas villámok már a fejük fölött csapkodtak, aztán, mikor éjfeketére vált az égbolt, úgy elkezdett ömleni az eső, hogy azonnal bőrig áztak, és még százyardnyira se láttak. A fiúk a szekerek alá kuporodtak, bebújtak a szénába, hogy vizes testüktől melegedjen, és mindenféle tréfát űztek egymással, miközben szakadt az eső. Kay reszketett, nem annyira a hidegtől, de azért ő is tréfálkozott, mint a többiek, mert nem akarta elárulni, hogy fél. Az utolsó és legnagyobb villámlásra mindenki önkéntelenül összerezzent, mindenki látta, hogy összerezzen a másik is, és nevetéssel igyekeztek leplezni restelkedésüket.
Ezzel véget is ért a szénagyűjtés, és kezdődött a játék. A fiúkat hazaküldték, hogy öltözzenek át. Öreg dajkájuk száraz ujjasokat húzott elő a ládafiából, szidta őket, hogy halálos nyavalyát szereznek, és szidta Sir Ectort is, amiért olyan sokáig kint tartotta őket. Aztán a két fiú belebújt a frissen vasalt ingekbe, és kiszaladt az udvarra.

– Hozzuk ki Filkót, hátha sikerül néhány nyulat fognunk az árokban – kiáltotta Wart.
– Ilyen nedvességben nem jönnek ki a nyulak – mondta gúnyosan Kay. Őrült, hogy lepipálja Wartot természetrajzból.
– Ugyan, gyere csak. Mindjárt fölszárad.
– Akkor én viszem Filkót.
Kay ragaszkodott hozzá, hogy a sólymot ő vigye és röptesse fel, ha együtt mentek solymászni. Joga volt hozzá, nemcsak azért, mert idősebb volt Wartnál, hanem azért is, mert Sir Ector édesfia volt, Wart nem volt az. Nem értette a dolgot, és szenvedett miatta, mert úgy érezte, mintha Kay valahogy alacsonyabb rendűnek tekintené. Wartnak senki se beszélt a dologról. egyedül a másik fiú hozakodott elő vele mindig, ha az elsőbbség kérdése felmerült. Wart kénytelen volt megszokni, hogy azonnal belemegy mindenbe, mielőtt még szóba kerülne. különben is csodálta Kayt, született rajongó volt. A hőskultusz híve.

– Akkor hát gyerünk – kiáltotta Wart, és nekiiramodott a sólyomszállásnak, néhány cigánykereket hányva útközben.
A sólyomszállás a kastély egyik legfontosabb része volt, az istállók és a kutyaólak mellett. Szemközt volt a napórával, és dél felé nézett. külső ablakai kicsik voltak, biztonsági okokból, a befelé, az udvarra nézők azonban nagyok és naposak. Az ablakokra függőleges léceket szegeztek sűrűn egymás mellé. Mivel üveg még nem volt, a kis ablakokba szarulemezt illesztettek, hogy a sólymokat megvédjék a huzattól. A sólyomszállás egyik végében volt egy kis tűzhely meg
egy kuckóféle, mint a lószerszámkamrában, ahol a lovászfiúk üldögéltek a rókavadászat utáni esős estéken, és a szerszámokat tisztogatták. volt még ott két szék, egy üst, egy pad, mindenféle apró késsel meg orvosi műszerrel, meg néhány polc, tele tégelyekkel. A tégelyeken címkék: Cardamum, gyömbér, árpacukor, Hashajtó, Szédülés ellen etc. Szabdalt bőrök lógtak a falon, ezekből hasították ki a béklyóknak, sapkáknak, lábszíjaknak való darabokat. egy sor szögön csengők, karikák és ezüstgyűrűk lógtak, mindegyikbe belevésve: „Ector”. külön polcon – a legszebbiken – sorakoztak a sapkák: nagyon régiek, repedezettek az újonc sólymoknak, amelyek akkor készültek, amikor Kay még meg se született, parányi sapkák a merlinsólymoknak, azaz a kis sólymoknak, és pompás új sapkák, amelyeket a hosszú téli estéken tákoltak össze. Az újonc sólymok sapkái kivételével valamennyi Sir Ector színeiben készült: fehér bőrből, kétoldalt vörös posztóval, a tetején kékesszürke tolldísszel, szürkegémek nyaktollaiból. A padon olyan párjukat vesztett holmik hevertek összevissza, amilyeneket minden műhelyben találni: spárgadarabok, drótok, fémdarabok, szerszámok, kenyér meg sajt, amelyekre rájártak az egerek, egy bőrös kulacs, néhány bal kézre való repedezett kesztyű, szögek, zsákdarabok, csalétkek, s néhány rováspálca, durva rovásokkal. ilyesmi állt rajtuk: mezei nyúl IIIIIIII, erdei nyúl III etc. A helyesírás nem volt valami tökéletes.
A helyiség teljes hosszában ott húzódtak a délutáni nap fényében az ülőfák, rajtuk a madarak. volt ott két kis merlinsólyom, csak nemrég idomították be őket, egy vén vándorsólyom, nem sok hasznát vették ezen az erdős vidéken, de a látszat kedvéért megtartották, egy vörös vércse, amelyen a fiúk a solymászat elemeit tanulták, egy karvaly, amelyet Sir Ector a plébános kedvéért tartott, és a helyiség legvégében, mintegy magánlakosztályban, kalitkában ült Filkó, a hím sólyom.
A sólyomszállást tisztán tartották, a padlót fűrészporral szórták fel, hogy elnyelje az ürüléket, és mindennap föltakarították. Sir Ector minden reggel hétkor meglátogatta a helyiséget, míg a két solymászlegény vigyázzban állt az ajtón kívül. Ha elfelejtettek megfésülködni, szobafogságra ítélte őket. Fütyültek rá.

Kay fölvette az egyik bal kézre való kesztyűt, és hívogatni kezdte Filkót az ülőfáról. Filkó azonban szárnyait szorosan összezárva, rosszindulatúan bámult rá vad, kerek szemével, és nem volt hajlandó lejönni. erre Kay levette.
– Gondolod, hogy szabad felröptetnünk? – kérdezte kétkedve Wart. – Amikor éppen vedlik?
– Persze hogy szabad, te lüke – felelte Kay. – Csak azt szeretné, ha vinnénk egy kicsit.
Így aztán keresztülvágtak a kaszálón, be az árokba, ahol már fák is nőttek, egyelőre még egymástól távol, mint egy parkban, de fokozatosan árnyas erdővé sűrűsödtek. A fák alatt üregi nyulak odúi sorakoztak.
– Hob azt mondja, hogy Filkót nem szabad addig felröptetnünk, amíg legalább kétszer fel nem emelkedik – mondta Wart.

– Hob nem ért hozzá. Csak azt állapíthatja meg, hogy föl lehet-e röptetni egy sólymot, akinek a kezén van.
– Hob különben is csak jobbágy – tette hozzá Kay, azzal nekilátott leoldozni a lábszíjat és a karikát a sólyom béklyóiról.
Mikor Filkó érezte, hogy levették róla a szerszámot, vagyis vadászhat, néhányat csapott a szárnyával, mintha föl akarna emelkedni. Felborzolta nyaktollait és a lábszárát borító finom pihéket. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, és lecsillapodott, pedig nem volt már rajta a lábszíj. A sólyomnak ez a mozdulata fölébresztette Wartban a vágyat, hogy ő vigye. nagyon szerette volna elvenni Kaytől. Biztosra vette, hogy jókedvre tudná deríteni Filkót, ha megvakargatná a lábát és gyöngéden megborzolná a begyén a tollakat. Bárcsak megtehetné, ahelyett hogy kénytelen Kay mögött baktatni az ostoba csalétekkel. de tudta, mennyire bosszantaná az idősebb fiút, ha állandóan tanácsokat adna neki, így aztán békén maradt. Akárcsak napjainkban, amikor sose szabad bírálni azt, aki a vadászatot vezeti, solymászat közben is az a fontos, hogy senki ne zavarja tanácsaival a solymászt.
– Hu-hu! – kiáltotta Kay, és hirtelen fölemelte a karját, hogy a sólyom nagyobb lendületet vehessen. Éppen egy nyúl futott keresztül előttük a réten, és Filkó fölröppent. nagy szárnyait kitárta, majd evezni kezdett a levegőben, bár bizonytalanul és habozva. A nyúl eltűnt egy rejtett lyukban. A sólyom meg nagy ívben felszállt egy fára, aztán összecsukta szárnyait. lenézett gazdáira a kudarc miatt dühösen, lihegve tátogatott a csőrével, és ott maradt mozdulatlanul.