Tornából elégséges? – Részlet Csillag Péter Ady stoplisban – klasszikus magyar írók a futballról című kötetéből

ELŐSZÓ

Magyarórán nem tanítják, és az irodalomtörténet is alig-alig tartja számon a huszadik század klasszikus magyar íróinak meccseit, futballról szerzett benyomásait, pedig az utókorra maradt személyes történeteik, színes anekdotáik vagy éppen sarkos megállapításaik páratlanul izgalmas olvasmányélményt kínálnak.

Kevesen tudják, hogy a száz éve elhunyt Ady Endre 1899-ben tagja volt Debrecen első futballcsapatának, József Attila alighanem az Aranycsapat-edző Sebes Gusztáv édesapjáról mintázta Csoszogi, az öreg suszter alakját, Rejtő Jenő pedig a torinói olasz–magyar kedvéért nászútját szakította félbe. Juhász Gyulát a Szegedi Bástya csapata meccsbérlettel és belépőjén költőhöz méltatlan helyesírási hibával ajándékozta meg („álandó szabadjegy”), Karinthy Frigyes a Nemzeti Sportnak elfeledett csatármúltjával büszkélkedett, Radnóti Miklós pedig 1938 nyarán baráti társasággal napozva hallgatta a magyar válogatott vb-meccsének rádióközvetítését. Csáth Géza egy szabadkai délutánon a rosszullétig rugdosta a labdát unokatestvérével, Kosztolányi Dezsővel, a klubhűség legszebb mondatait megfogalmazó Mándy Iván a Régi idők focija című kultuszflm születésénél bábáskodott, a tiszteletbeli szegedi klubelnök, Móra Ferenc kellő iróniával írta le az első magyar játékosügynökkel folytatott társalgását. Csodálatra méltó futball- és kultúrtörténeti különlegesség, hogy a Budapestet heteken át lázban tartó 1927. szeptemberi magyar–osztrák (5:3) mérkőzés az Üllői úti tribünön átélt élmény nyomán négy kiváló szerzőt, Móricz Zsigmondot, Szabó Lőrincet, Zelk Zoltánt és Pásztor Árpádot is írásra sarkallta. És ez csupán néhány villanás az alább következő irodalmi futballsztorik gazdag világából...

„Egy délután szabadság, egy ordításnyi szabadság. Ebben a tikkadt, fáradt, elkínzott magyar életben, ahol mindenki nyaka körül érzi a selyemzsinórt...” – ragadta meg a szurkoló lélekállapotát Márai Sándor, és hozzá hasonlóan kora szinte valamennyi fajsúlyos írója véleményt formált a tízes-húszas években már megkerülhetetlen társadalmi jelenségről: a labdarúgásról.

A könyvben – amely a Nemzeti Sport „Népsport” című mellékletében megjelent cikksorozatom alapján született – huszadik századi magyar írók, költők futballról szóló szövegeit, futballal kapcsolatos személyes történeteit ismerhetik meg. A fejezetek elsősorban a legnépszerűbb sportággal kapcsolatos írói részletekre összpontosítanak, ahol azonban az információ szűkössége vagy a teljes kép megrajzolása miatt indokoltnak tetszett, a horizontot szélesítettem a sportkultúra egyéb területei felé is. A téma vizsgálata során – az elsősége okán beemelt sportnovellaírót, Kőhalmy Józsefet leszámítva – a magyar irodalom klasszikusai közül válogattam, figyelve arra, hogy gyűjtésem a lehetőségekhez mérten hiánytalan legyen. Az időhatárt többé-kevésbé a rendszerváltás jelentette: valamennyi érintett szerző életműve döntően 1989 előtt született, és egyikük sem érte meg az ezredfordulót. Sporttörténeti szemmel nézve kronológiai keretet szabott az is, hogy a művek ihletanyagát jobbára a magyar labdarúgás „hőskora”, a hanyatlás előtti hazai futballvilág szolgáltatta. Az írókat, költőket időrendi sorrendben mutatom be, alapul azonban nem a születési, hanem a halálozási dátumokat vettem, logikai láncban mutatva be a futball közéleti beágyazódásának lassú folyamatát, egyszersmind erősebben tükrözve, melyek voltak a játékhoz fűződő viszony szempontjából meghatározó aktív szerzői évtizedek. Elvégre nem mindegy, kire mikor talált rá a pillanat, amikor – Zelk Zoltán szavaival – „megül a labda a felsősarokban, és sose hull le onnan”.

Ady Endre
(1877–1919)
A „FÖLÖSLEGES NEM-JÁTSZÓ”

Életrajzából és költészetéből kiviláglik, hogy Ady Endre sem csapatjátékos, sem sportember nem volt. Egy 1899-es, eldugott sajtóhír szerint mégis játszott Debrecen első futballegyüttesében – igaz, a harmadéves joghallgató neve a tudósításban Adi Endreként szerepel: „Foot ball csapat. Dzurilla Béla III-ad éves joghallgató kollégánké, a jeles sport emberé az érdem, hogy ezen szép és kedvelt sport otthonra talált kollégiumunk ifjusága között. A foot ball csapat tagjai tudomásunk szerint a következők: Dzurilla Béla 3. jh, Sipos Béla 3. jh, Kemény Emil 2. jh, Kun Béla 3. jh, Frater Jenő 1. jh, Adi Endre 3. jh, Szaitz Márton, Schiller 2. jh, Hirschfeld Dezső 1. jh, Mészáros Károly, Bodnár Sándor 2. jh és Mohácsy 3. jh. A gyakorlatok, eltekintve az utóbbi esős időszaktól, most a téli hónapokban is tartatnak s rendesen nagy közönség nézi végig a szép és testedző játék-gyakorlatokat.”

A fenti beszámoló – amely az Érmindszenten született költő és a századforduló újdonságaként terjedő labdarúgás kapcsolatának egyetlen fennmaradt dokumentuma – a Debreczeni Főiskolai Lapok 1899. január 20-i számának 73. oldalán jelent meg, és rögtön némi magyarázatra szorul. Mint a különleges életrajzi mozzanat hátterét és körülményeit A debreceni futball képes kalauza című könyvében alaposan feldolgozó Sándor Mihály rámutat, Ady Endre 1898 októberétől a nevezett lap szerkesztőségének főmunkatársa volt, ami a szerző álláspontja szerint megerősíti, hogy „neve helytelen formában történő írása ellenére más személy nem lehetett a jelzett futballista”. Nyomósabb érv azonban az egyezés mellett, hogy a sporttörténész adatai alapján az adott időszakban más Ady vagy Adi néven ismert joghallgató nem tanult a debreceni intézményben. (A jobbhátvédeket ugyan már akkor is nagy becsben tartották, ám a nevek mögött olvasható „jh.” rövidítés feloldása természetesen joghallgató.)

Noha a városban az első nyilvános futballmérkőzést csak 1902-ben vívták, a jogakadémia diákjaiból szerveződő alakulat Debrecen első labdarúgócsapatának tekinthető. Nem ok nélkül való, hogy éppen az új eszmék iránt fogékony, világra nyitott, értelmiségi fatalok körében eresztett gyökeret a sportág. Szegedi Péter szociológus a Debreceni futballtársadalom születése című tanulmányában a Debreczeni Torna Egylet 1867-es életre hívóinak névsorából vonja le a sport helyi szerepére vonatkozó következtetést: „A klub alapítói és vezetői között túlnyomórészt a szabadelvűek híveinek neveivel találkozunk. Úgy vélem, nem véletlenül: a sport, e nyugatról érkező, idegen »hóbort« a modernizáció szimbóluma volt, melyet a hagyományhű, agrárius függetlenségiek elutasítottak.”
E tekintetben a futball korabeli kultúrája összecseng Ady Endre liberális gondolkodásával, modern utakat kereső felfogásával. A párhuzamot erősíti a Keletmagyarországi Sporthírlap 1921. május 21-i visszaemlékezése a debreceni futballkalandra: „A magyar poézis nagy reformátora, minden ujitás lelkes barátja tehát akkor sem tagadta meg magát, mikor a sportról volt szó. Az elsők, a kezdők, az uttörők között volt itt is…”
Kibontakozni mégsem tudott a labdarúgásban. Ady sohasem testi ügyességével tűnt ki a társaságból, nagykárolyi negyedikes gimnazistaként például a német mellett tornából is elégségest kapott.