Tetoválás és válás – Részlet K. T. Bernadett Béla, Mihály és más pokolfajzatok című regényéből

Próbáltam elérni Julit, persze megint az az idióta szövegezésű hangposta kapcsolt be. Kinyomtam, mielőtt üzenetet hagyhattam volna. Ellenben Juli öt perc múlva visszahívott.

– Ne haragudj, most választottam mintát.

– Milyen mintát? Mit varrsz?

– Semmit. Engem varrnak! – kacagott. Sátáni volt a kacaja, remélem, nem valami ördögfajzatot varrat magára. Kezdtem félni, hogy valóban megőrült. Az már tiszta sor, hogy ez a Jani gyerek kifejezetten rossz hatással van rá. Julit ilyenkor kedvességgel lehet levenni a lábáról, így felvetettem, hogy megnézném én is, mielőtt bármi díszíti.

– A nyakamra és az alkaromra tetováltatok.

– Neee, várj még!

– Nincs már időm, itt van Totyi, és a tű a kezében. Le kell tennem. A Suttyó Szalonban vagyok.

A neve is bizalomgerjesztő. Azonnal oda kell mennem! Mint a villám cikáztam végig a városon, de már későn érkeztem. Juli alkarján egy sárkány körvonalazódott. Azt hiszem, nincs még túl Dezsőn sem, mert feketeség mindenütt. Mintha erős ütést kapott volna, és csupa véraláfutás lenne a karja.

– Elment az eszed?! Mit szól majd a főnököd? – Teljesen ledöbbentem.

– Kit érdekel? Egyébként is magánpraxisban gondolkodom már ezer éve, és a végső lökést Janikától kaptam.

Janika. Egyre jobb. Fogadd örökbe ezt az idiótát, aki meggyőződésem, hogy le is nyúl. Ebből semmit nem mondtam ki hangosan, mert azzal végleg elföldeltem volna az egyre ingadozóbb barátságunkat.

– Ugye tetszik?

– Érdekes motívum. És a nyakadon mi lesz? Egy ördög?

– Majdnem. Farkas. Bálint így szeretné.

– Az meg ki a frász?

– Janika unokaöccse.

Biztos, hogy megveszett a legjobb barátnőm! Megdöbbenve fordultam ki a szalonból. Nem kockáztattam meg, hogy Juli rábeszéljen egy majomtetoválásra, vagy éppen Totyi erősködjön, hogy a fenekemen jól mutatna egy rózsa. Nem értem az embereket. A barátnőmet ezer éve ismerem, tudom, hogy vannak érdekes és meggondolatlan cselekedetei, de a mostani mindent überel.

Hazafelé indultam, amikor megcsörrent a telefonom. Zoli hívott, hogy elbúcsúzzon. Reméltem, hogy Juli nem kergette a halálba, szerencsére nem erről volt szó. Előre hozta az utazását Kanadába, és kérte, hogy vigyázzak Julira, mert úgy érzi, megőrült.

– Nem vagy egyedül, Zolikám, most jöttem ki a Suttyó Szalonból, és Juli karján már egy sárkány virított. Szerintem Varga ügyvéd úr úgy kidobja az irodából, hogy a lába nem éri a földet. Nem tudnál te is beszélni vele? Egyedül kevés leszek, attól félek.

– Rám nem hallgat, amióta ez a Jani képben van. Nem is illenek össze, és nem a végzettsége, az anyagi háttere, a családi állapota miatt, hanem mert az az ember Juli ellentéte. Juli szüleivel beszéltem, de azt mondták, hogy Juli kijelentette, már elmúlt tizennyolc éves, sőt negyven is, és nem szólhat bele senki az életébe.

– Elég reménytelennek látszik, hogy bárhogy is tudjunk hatni Julira. Várj, most hív! Visszahívlak.

– Mondd, Julikám, jól vagy?

– Gyönyörű lett a karom és a nyakam! Bár most kicsit furán festek, mert fóliával van körbecsavarva, és kicsit fel is puffadt, de ez így normális, Totyi ezt mondta. Egyébként nem is volt fájdalmas. Szerintem a combomra is tetováltatok a jövő héten. Az egyik combomra Jani, a másikra Juli kerülne fel, és középen összefutna. Nem akarod megnézni a tetkókat?

– Küldd át telefonon! Én azért a combos történettel még várnék. Az egész ötlet borzalmas.

Ahogy kimondtam, már jött is a kép. Nézni is rossz volt. Én az egyetlen fogtömésemet is hosszú hetek után tudtam elfogadni és nem érezni az idegen anyagot, nem is tudom elképzelni, hogy nem lemosható festék díszelegne a karomon és a nyakamon. Nem vagyunk egyformák, állapítottam meg.

Zolit visszahívtam, elmeséltem, amit megtudtam. Kérte a képet, szerintem csak azért, hogy meggyőzze magát, kár a gőzért. A felesége elment azzal a bizonyos hajóval.

– Kiábrándító. – Ennyit mondott. És még hozzátette, hogy a békítő tárgyalásra sem valószínű, hogy hazajön, kivéve, ha elmegy Jani, a felesége jobbik esze meg megjön. Egyiket sem tudtam megígérni.