Téli mese – Elragadó történet Boldizsár Ildikó legújabb, környezetvédelemre ösztönző gyűjteményéből

Boldizsár Ildikó és a Metamorphoses Meseterápiás Egyesület csatlakozott a Művészek a klímatudatosságért csoporthoz, és vállalták, hogy összegyűjtik a világ népmesekincséből azokat a meséket, amelyek a teremtett világ iránti felelősségről, az ember ezzel kapcsolatos feladatairól szólnak, hogy segítsenek a szülőknek, pedagógusoknak és mindnyájunknak a tudatosításban. Olyan meséket adnak közre, amelyekben az ember még harmóniában élt a természettel, és tudta, hogy mit kell tennie, hogy ez így maradjon. Olyan meséket, amelyekben az ember tiszteli a fákat, növényeket, állatokat, és szót ért velük – összhangban léteznek vagy törekszenek rá egy-egy konfliktus után. A Mesék a csodakertből című kötet harmadik ciklusából közlünk egy teljes szöveget, a finn népmese két öreg fenyőfa és két erdei gyermek elragadó történetén keresztül mutatja be a természet és az ember együttélésének előremutató lehetőségeit.

TÉLI MESE

 

Egy nagy, sűrű, sötét erdőben, messze, Finnország északi részén egymás mellett nőtt két hatalmas fenyő. Olyan öreg fák voltak, annyira vének, hogy senki, még a szürke moha sem emlékezett arra, vajon voltak-e valaha fiatal, vékony csemeték. Bárhonnan látszottak sötét csúcsaik, messzire kimagaslottak. Tavasszal a vén fenyők sűrű ágain vidám dalokat fütyürészett a rigó. A hanga rózsaszínű kis virágai feltartották fejüket, és olyan bátortalanul néztek lentről fölfelé, mintha ezt akarták volna mondani: „Hát igazán olyan nagyok és olyan vének leszünk mi is?”

Télen, amikor a hó az egész földet fehér takaróba bugyolálta és a hanga virágai a pelyhes hóbuckák alatt aludtak, a két fenyő, mint két óriás, őrizte az erdőt.

A téli vihar zúgva vágtatott át az erdő sűrűjén, lesöpörte az ágakról a havat, letördöste a fák csúcsait, kidöntötte a vastag fatörzseket. És csak ezek a fenyőóriások álltak mindig keményen és egyenesen, és semmiféle orkán nem tudta rávenni őket arra, hogy fejet hajtsanak.

De ha ilyen erős és szilárd vagy, ez csak jelent valamit!

Az erdőszélen, ahol a vén fenyők nőttek, egy kis dombon állott egy fűvel fedett házikó. Két kis ablaka az erdőre nézett. Ebben a házikóban élt egy szegény paraszt a feleségével. Szántóföldjükön gabona termett, volt egy kis veteményesük is. Ebből állt minden vagyonuk. A paraszt télen az erdőben dolgozott, fákat döntött ki. A gerendákat a fűrészmalomhoz vitte, hogy megkeresse a betevő falatot.

A parasztéknak volt két gyermekük: egy fiúcska meg egy kislány. A kisfiút Szilveszternek, a leánykát Szilviának hívták.

De hol találtak nekik ilyen nevet? Bizonyára az erdőben. Hiszen a „silva” szó a régi latin nyelvben „erdőt” jelent.

Egyszer, egy télen, a fivér és húga – Szilveszter és Szilvia – elmentek az erdőre, hogy megnézzék, került-e valami erdei állat vagy madár a csapdáikba.

Nahát, az egyikben fehér nyúl lapult, a másikban fehér fogoly vergődött. Éltek az állatok. Lábuk a csapdába szorult, és most panaszosan siránkoztak.

– Engedj szabadon! – könyörgött a nyúl, amikor Szilveszter odaért.

– Engedj el! – csipogta a fogoly, amint Szilvia föléje hajolt.

Szilveszter és Szilvia nagyon elcsodálkoztak. Sosem hallották, hogy az erdei vadak és madarak tudnak emberi nyelven beszélni.

– Tényleg engedjük el őket! – ajánlotta Szilvia.

Úgy is tettek.

A nyúl, ahogy kiszabadult, mintha puskából lőtték volna ki, úgy futott az erdő sűrűjébe. A fogoly pedig olyan gyorsan röpült, ahogy a szárnyai bírták.

– Az Égalattimelletti... Az Égalattimelletti minden kívánságotokat teljesíti! – kiáltotta futtában a nyúl.

– Kérjétek Lökdafelhőt, és lesz mindenetek, amit csak akartok! – vijjogta röptében a fogoly.

És újra síri csönd telepedett az erdőre.

– Sohasem hallottam ilyen furcsa neveket – csodálkozott Szilvia. – Vajon kik lehetnek?

Közben heves szélroham rázta az erdőt. A vén fenyők csúcsai zúgtak. A zajban Szilveszter és Szilvia érthetően hallotta ezt a beszélgetést:

– Na, kisbarátom, mindig csak állsz? – kérdezte egyik fenyő a másiktól. – Még tartod az eget? Nemhiába neveztek el téged az erdei vadak Égalattimelletinek!

– Állok! Tartom! – felelte a másik fenyő. – Hát te, öreg barátom? Még most is harcolsz a felhőkkel? Nemhiába mondják rólad: Lökdafelhőt!

– Gyengülök – susogta válaszul amaz. – A szél épp most törte le a felső ágamat. Úgy látszik, valóban közeleg az öregség!

– Ok nélkül panaszkodsz! Mindössze háromszázötven éves vagy. Még jóformán gyerek! Tejfölösszájú kölyök. Én már betöltöttem a háromszáznyolcvanadik évemet. – És a fenyő keserveset sóhajtott.

– Nézd, újra visszajön a szél! – súgta a fiatalabbik fenyő. – Amíg fütyül, olyan jó dalolni! Na, hát énekeljünk együtt a távoli öregkorról, fiatalságunkról. Hiszen van mire emlékeznünk!

Míg zúgott az erdei vihar, a fenyők ide-oda hajladozva ezt énekelték:

 

A nagy hideg, a tél foglyai lettünk,
Süvít, dühöng a hóvihar.
Az álom lett már úrrá rég felettünk.
S csapkod még most is vén szárnyaival.
S fölidézi a rég elmúlt időt,
Amikor mi, a két ifjú barát,
Magasba törtünk a réti fű fölött,
A lábainknál nyíltak ibolyák,
S fehér leplet borított ránk a tél.
Csak nyögünk, sírunk viharban mi, fák,
Ahogy süvített köröttünk a szél.
Szálltak fölöttünk nehéz századok,
Jött komor reggel, leszállott az est.
Forgó szelek nem tudnak megtörni,
Álltunk idáig szálfaegyenest.

 

– Igen, van mire emlékeznünk, van miről mesélnünk – helyeselt az idősebbik fenyő, és halkan elnyikorogta magát. – Nos, beszélgessünk el ezekkel a gyermekekkel. – Egyik ága úgy himbálódzott, mintha Szilveszterre és Szilviára mutatott volna. 

– Miről akarnak beszélni velünk? – csodálkozott Szilveszter.

– Inkább menjünk haza – suttogta Szilvia a bátyjának. – Én félek ezektől a fáktól.

– Várj – tartóztatta Szilveszter. – Mitől féljünk? Né, erre jön apánk!

És valóban, az erdei ösvényen feléjük ballagott apjuk, vállán fejszével.

– Ej, micsoda fák ezek! Éppen ilyenek kellenek nekem! – szólalt meg az apa, amint megállott a vén fenyők mellett.

Máris fölemelte a fejszét, hogy kivágja a vénebbik fenyőt, de Szilveszter és Szilvia hirtelen sírva rohantak apjukhoz.

– Apuka – kérte Szilveszter –, ne bántsd ezt a fát! Ez Égalattimelletti!

– Apukám, ehhez se nyúlj – könyörgött Szilvia. – Lökdafelhőt a neve. Mindkettő olyan vén fa! És éppen most daloltak nekünk...

– Miket találnak ki ezek a gyerekek! – nevetett föl a paraszt. – Ki hallott olyat, hogy a fák énekelnének? Na, rendben van, hadd álljanak a lábukon ezután is, ha úgy akarjátok. Találok magamnak más fát.

És továbbment, az erdő közepébe. Szilveszter és Szilvia megállt a vén fenyők mellett, hogy hallják, mit mondanak nekik ezek az erdei óriások.

Keveset kellett várniuk. A fák csúcsain újra felzúgott a szél. Épp a malomba volt, és olyan dühösen forgatta a szélmalom szárnyait, hogy a malomkövek szikrái esőként hulltak mindenfelé. Most a szél a fenyőkre támadt, és csak úgy tombolt az ágak között.

A vén ágak megszólaltak, zúgtak, beszéltek.

– Megmentettétek az életünket! – hálálkodtak a fenyők Szilveszternek és Szilviának. – Most kérjetek tőlünk azt, amit akartok.

De úgy látszik, néha nehéz kimondani, mit kívánsz a legjobban. Bármennyit is törte kis kobakját Szilveszter és Szilvia, nem tudtak kisütni semmi okosat, mintha nem óhajtottak volna semmit.

Végre megszólalt Szilveszter:

– Azt szeretném, ha kis időre kisütne a nap, mert az erdőben nem lehet látni az ösvényt.

– Én azt szeretném, ha mielőbb eljönne a tavasz és olvadna el a hó! – óhajtotta Szilvia. – Akkor a madarak vidáman fütyörésznének az erdőben...

– Jaj, milyen meggondolatlan gyerekek! – susogták a fenyők. – Hiszen annyi gyönyörű dolgot kívánhattatok volna! Kincset, tiszteletet és dicsőséget! Mindenetek lett volna! De ti olyasmit kértek, ami a ti kívánságotok nélkül is bekövetkezik. De mit tegyünk, teljesítenünk kell óhajotokat. Csakhogy ezt a magunk módján tesszük... Ide figyelj, Szilveszter! Bárhová mégy, bármerre tekintesz, mindenütt süt majd neked a nap. És a te kívánságod is teljesül, Szilvia! Akárhová indulsz és beszélsz, körötted örökké tavasz lesz, és olvadni kezd a hideg hó.

– Ó, ez több annál, amit óhajtottunk! – álmélkodott Szilveszter és Szilvia. – Kedves fenyők, köszönjük néktek csodálatos ajándékaitokat! Most isten veletek! – És vidáman futottak hazafelé.

– Minden jót! Ég veletek! – zúgták nyomukban a vén fenyők.

Szilveszter útközben mindenfelé tekingetett, nézte a fogolymadarakat, és – fura dolog! – bármerre fordult, előtte mindenütt csillogott a napfény, az ágakon is úgy ragyogott, mint az arany.

– Ide figyelj! Nézd! Kibújt a nap! – kiáltotta Szilvia a bátyjának.

De alig nyitotta ki a száját, a hó körös-körül olvadni kezdett, az ösvény két oldalán zöldellt a fű, a fákat friss levelek borították, és a kék ég magasában zengett a pacsirta első éneke.

– Ó, micsoda boldogság! – lelkendezett egyszerre Szilveszter és Szilvia. És minél messzibbre futottak, annál melegebben sütött a nap, mind élénkebben zöldelltek a füvek meg a fák.

– Nekem világít a nap! – kiáltotta Szilveszter, ahogy befutott a házukba.

– A nap mindenkinek egyformán süt – magyarázta édesanyja.

– Én el tudom olvasztani a havat! – dicsekedett Szilvia.

– Mindenki el tudja – felelte az édesanyja, és fölnevetett.

De kis idő múlva látta, hogy valami nincs rendjén a házban. Odakünn egészen besötétedett, leszállt az est. Ám házikójuk napfényben úszott. És ez addig tartott, míg Szilveszter el nem álmosodott, és le nem csukódtak szempillái. De ez még nem minden! Odakünn tombolt a tél, ám a házikóban hirtelen beköszöntött a tavasz. Már a régi, elszáradt seprű is zöldülni kezdett a sarokban, a kakas a tyúkülőn teli torokból kukorékolt. És addig szólt, amíg Szilvia bele nem unt a sok beszédbe, és aztán ő is mély álomba merült.

A paraszt késő este tért haza.

– Ide figyelj, apjuk – szólt a felesége –, attól félek, valaki megbabonázta a gyermekeinket. Valami csoda történik ebben a házban.

– Miket gondolsz ki! – csóválta fejét a férje. – Inkább ezt hallgasd meg, anyjuk, milyen hírt hoztam. El sem tudod képzelni! Holnap városunkba jön a király meg a királyné. Bejárják az egész országot, és szétnéznek a birodalmukban. Mit gondolsz, elmenjünk-e a gyermekekkel, hogy megnézzük a királyi párt?

– Miért ne? – Semmi kifogásom ellene! – egyezett bele a felesége. – Hiszen nem minden nap jönnek ilyen magas vendégek a mi vidékünkre.

 

A kötet borítója. 

 

Másnap alig pirkadt, a paraszt a feleségével és a gyermekeivel útnak eredt. Csak a királyról és a királynéról folyt a beszéd mindvégig, és senki sem vette észre, hogy egész úton napfény táncolt a szán előtt, bár az egész eget alacsonyan szálló felhők borították. Körös-körül kirügyeztek és zöldelltek a nyírfák, bár olyan fagy volt, hogy a madarak röptükben megfagytak.

Amint a város terére értek, elcsodálkoztak. Óriási tömeg gyűlt össze. Mindenki aggódva leste az utat és halkan sugdolóztak. Azt mondták, hogy a király és a királyné nem voltak megelégedve az országukkal. Mindenütt hó, hideg, puszta és elvadult tájak fogadták őket.

A király szokása szerint nagyon szigorú volt. Úgy találta, mindenért népe a hibás, és méltó módon meg akarta büntetni őket.

A királynéról azt mesélték, hogy nagyon megfázott, és állandóan topogott.

Aztán a távolban feltűnt a királyi szán. A nép megdermedt.

A téren a király parancsot adott a kocsisnak, álljon meg, hogy cseréljenek lovat. A király komoran, haragosan üldögélt, a királyné pedig keservesen sírdogált.

Hirtelen a király fölkapta a fejét, erre-arra tekintett és vidáman fölnevetett, pontosan úgy, akár a közönséges emberek.

– Nézze csak, őfelsége! – fordult a király a királyné felé. – Milyen kellemesen süt a nap! Valóban, itt már nem olyan rossz... Valamiért jókedvem kerekedett.

– Bizonyára azért, mert jól megreggelizett – magyarázta a királyné. – Egyébként mintha én is jól érezném magam.

– Talán azért, mert őfelsége alaposan kialudta magát – mondta a király. – Azonban ez a puszta vidék olyan szép! Igazán, építsenek ide palotát!

– Igen, igen, feltétlenül palotát kell építeni erre a helyre! – egyezett bele a királyné, és egy darabig csak topogott. – Milyen jó itt! Körös-körül hó van, ám a fákat és a bokrokat zöld levelek borítják, mint májusban. Ez igazán hihetetlen!

De nem volt semmi rendkívüli. Csak az történt, hogy Szilveszter és Szilvia fölmászott a kerítésre, hadd lássák jobban a királyt meg a királynét. Szilveszter körbeforgott – ezért sütött mindenfelé a nap. Szilvia pedig fecsegett, egy pillanatra be nem állt a szája, ezért a régi kerítés korhadt oszlopai is friss rügyeket hajtottak.

– Milyen kedves gyerekek! – jelentette ki a királyné, ahogy megpillantotta Szilvesztert és Szilviát. – Hadd jöjjenek hozzám.

Szilveszternek és Szilviának még soha világéletében semmi dolga nem akadt koronás felségekkel, de azért bátran odamentek.

– Ide figyeljetek! – magyarázta a királyné –, elnyertétek a tetszésemet. Amikor rátok nézek, vidámabb vagyok, mintha melegség öntene el. Akartok-e a palotámban lakni? Parancsba adom, bársonyba-aranyba öltöztessenek, kristálytányérból egyetek, ezüstpohárból igyatok. Nos, akarjátok-e?

–Köszönjük, felség – hárította el Szilvia –, de mi inkább itthon maradunk!

– Aztán a palotában unatkoznánk a barátaink nélkül – tette hozzá Szilveszter.
– Meg lehet-e hívni őket a palotába? – érdeklődött a királyné, aki nem sértődött meg a gyerekek válaszán.

– Nem, ez lehetetlen – felelte Szilveszter és Szilvia. – Az erdőben laknak. Égalattimelletti és Lökdafelhőt a nevük...

– Hogy miket találnak ki ezek a gyerekek! – csodálkozott el egyszerre a király meg a királyné, és úgy hahotáztak, hogy a királyi szán ide-oda ugrált.

A király parancsot adott, fogják ki a lovakat, a kőművesek meg az ácsok fogjanak hozzá a palota építéséhez. Akármilyen furcsa is, de a király meg a királyné mindenkihez jóságos és kegyes volt. Senkit meg nem büntettek, sőt, parancsba adták a kincstárnokaiknak, hogy osszanak szét mindenkinek egy aranypénzt. Szilveszter és Szilvia megvendégelte a téren lévő összes gyermeket. Még azután is akkora perec maradt, hogy alig fért el a szánon.

– Tudod-e, hogy ma a király és a királyné miért voltak olyan kegyesek? Mert Szilveszter és Szilvia rájuk nézett. Emlékezz csak, mit mondtam tegnap! – szólt a paraszt felesége.

– A varázslatról? – kérdezte a paraszt. – Üres beszéd!

– Gondold csak meg – ellenkezett a felesége –, hol láttál télen kizöldült fákat? Fura dolog, a király és a királyné nem büntetett meg senkit sem. Hidd el, ez lehetetlen varázslat nélkül.

– Asszonybeszéd – legyintett a paraszt. – A dolog világos. Jó gyermekeink vannak, és mindenki örül, amint megpillantja őket.

S valóban, bárhova ment Szilveszter és Szilvia, akárkivel álltak szóba, mindenkiben melegség áradt el, jókedv támadt. Szilveszter és Szilvia mindig vidám és barátságos volt, így senki sem csodálkozott azon, hogy örömet okoznak mindenkinek. Körülöttük minden virágzott és zöldellt, fütyörésztek a madarak, nevettek az emberek.

Szilveszter és Szilvia házikója körül a puszta földek gazdag legelőkké, rétekké változtak, az erdőben télen is daloltak a madarak.

Szilvesztert hamarosan kinevezték királyi erdésznek, Szilviát pedig királyi kertészlánynak. De soha, sehol egy királynak sem volt olyan csodálatos kertje. S annyira különös. Hiszen egy király sem tudott parancsolni a napnak. Ám mindig sütött, amikor Szilveszter és Szilvia akarta. Ezért a kertjükben minden úgy nyílott, hogy kész gyönyörűség volt nézni!

Teltek-múltak az évek. Egy csúnya téli napon Szilveszter és Szilvia az erdőbe mentek, hogy fölkeressék régi barátaikat. Ott erős hóvihar tombolt, a fák fújták a nótájukat:

 

Állunk, mint régen, karcsún és keményen,
Hol elolvadt, hol hull ismét a hó,
És nézzük, mi, a két régi barát,
Télre tavasz jön, virágot hozó.
Esőt cipelnek nehéz fellegek,
S erre szállnak sűrű madárrajok.
Fenyők húrján a szürke szél
Vidám, pattogó dalba fog.
Szilfák, juharfák, irigyeljetek,
Lombotoktól megfoszt majd a tél.
A fenyőknek végső szépség adatott.
Az ágak zöldje mindörökre él.
Az égbe törnek büszkén csúcsaik,
Törzsük viharral dacol, ellenáll,
Le nem győzi a csúfos vén halál...

 

De nem tudták végigénekelni, mert törzsük megreccsent, ropogott, és mindkét fenyő kidőlt. A fiatalabbik épp aznap töltötte be a háromszázhetvenötödik esztendejét, a vénebbik a háromszázkilencvenharmadik évet.

Szilveszter és Szilvia oly gyöngéden veregették meg a holt fenyők mohlepte, ősz törzsét, és olyan meleg szavakkal emlékeztek meg barátaikról, hogy körös-körül olvadni kezdett a hó, és a hanga rózsaszínű virágai kikukucskáltak a föld alól. És annyi virág nyílott, hogy a vén fenyőket a gyökerüktől a csúcsaikig elborították.

Régóta nem hallottam egy árva szót sem Szilveszterről és Szilviáról. Bizonyára fölöttük is elszállt az idő, megőszültek. A király, meg a királyné, akitől mindenki félt, rég nincsenek a világon.

De mindig, amikor gyerekeket látok, úgy rémlik, hogy ők Szilveszter és Szilvia.

És lehetséges, hogy a vén fenyők a világ minden gyermekét megajándékozták csodálatos képességekkel. Talán így történt.

Nemrég, egy esős, borús napon találkoztam egy fiúcskával meg egy kislánnyal. Hirtelen a szürke, bágyadt égbolton fölvillant a napsugár, körös-körül minden kivilágosodott, a járókelők komor arcán mosoly játszott.

Lám, akkor, tél derekán beköszönthet a tavasz. Akkor a jég is olvadni kezd az ablakokon és az emberek szívében. Akkor a sarokba állított régi seprű is friss lombokat hajt, a korhadt oszlopon rózsák virítanak, s az égbolt magasán vidáman zengenek a pacsirták.

 

(finn népmese) 

*

 

A mese eredeti forrásai: Boldizsár Ildikó (szerk.): Mesék a csodakertről – Az egyetlen Földért, Magvető, Budapest, 2019.

Luzsi Margó (szerk): Mesélj nekem fákról és virágokról, Manó, Budapest, 2012.

A fejléckép forrása.


Boldizsár Ildikó

Tovább

Luzsi Margó

Tovább
Ez is érdekelhet:

MINDENNAPI
2019-05-17 11:39:24

A kilencvenes évek Bibliája – James Redfield: A mennyei prófécia

Tovább
HÍREK
2019-11-21 22:17:45

Megjelent a JCDecaux „Álljon meg egy novellára!” című novelláskötete

Tovább
MINDENNAPI
2020-03-23 09:35:57

8. nap otthon – Paul Hollywood: Kenyér – Reggelire, ebédre, vacsorára

Tovább

„És lehetséges, hogy a vén fenyők a világ minden gyermekét megajándékozták csodálatos képességekkel.”