Szerelem a szállóban – Részlet Kimberley Freeman Örökzöld-zuhatag című kötetéből

6. fejezet

 

Violet másnap, a reggeli alatt buzgón leste, mikor jön már Sam. Ha nyílt a nagy lengőajtó, mindig a hollófekete haját vélte látni, és mindig csalódnia kellett. Nem volt nagy tömeg: a vendégek közül sokan a szobájukba kérték a reggelit vagy a kávéházat választották.

Violet átkozta magát az ostobasága miatt. mit is képzelt ő? Miért beszélte be magának, hogy a fiatalember érdeklődése jelenthet bármit is?

Csüggedten, pironkodva ballagott le a lépcsőn, majd a félhomályban úszó folyosón haladt tovább. a szobája nyitva volt, ott találta Miss Zandert.

– Á, Violet! Hát itt van?

– Dolgoztam – mondta Violet, akinek csak most jutott el a tudatáig, hogy Miss Zander a matraca alatt kutakodik. – Valami probléma van? – fortyant fel.

– Rögvest megmondom.

Violet tekintete az ajtóra akasztott táskájára villant, és eszébe jutott a cigarettatárca.

– Egy bizonyos dolgot keres? – érdeklődött. Miss Zander felállt, és megtapogatta a haját.

– Gyöngyöt – felelte.

Violet gyomra összeszorult.

– Gyöngyöt? Ki vádolt meg azzal, hogy...?

– Senki – vágta rá gyorsan és szigorúan Miss Zander. – Na, hadd nézzem a zsebeit!

Violet felemelte a két karját, Miss Zander pedig belekotort mindkét zsebébe.

– Az ajtó mögött ott a táskám – mondta Violet. Úgy döntött, jobb, ha elébe megy a dolognak. – Cigaretta is van benne, de nem az enyém. Miss Zander felvonta a szemöldökét.

– Á, szóval nem a magáé? Szerencsére már megtaláltam és kidobtam az összeset, de a tárcát visszatettem a táskájába. ami pedig a gyöngyöt illeti, átkutattam az egész szobát, és tisztáztam magát.

– Miért kereste a gyöngyöt?

Miss Zander összeszorította a száját.

– Maga aztán nem kertel.

– Nem vagyok tolvaj.

– Á, értem. Csorba esett a büszkeségén. Ne féljen, drágám, csak óvintézkedés volt. Ugyanis reggel megkeresett az egyik vendégünk, egy bizonyos Mister Honeychurch-Black.

Violet igyekezett leplezni, hogy a név bizony felcsigázta az érdeklődését.

– Ó, valóban?

– Megdicsérte magát, amiért a segítségükre sietett az este, amikor Miss Honeychurch-Black nyaklánca elszakadt. Látni akartam, hogy nem tartott-e meg egy-két gyöngyszemet, mert az borzasztó kínos lenne. És mivel még nem ismerem túl jól, gondoltam, az a legegyszerűbb, ha átkutatom a szobáját. Ja, ez a magáé – tette hozzá Miss Zander, és előhúzott a blúza ujjából egy kis alakú, összehajtott borítékot. – Mister Honeychurch-Black ragaszkodott ahhoz, hogy adjam át magának a köszönőlevelét. Én, persze, mondtam neki, hogy erre semmi szükség, de... – Miss Zander megvonta a vállát.

Violet elvette a borítékot, és a zsebébe süllyesztette. Miss Zander szeme összeszűkült.

– Nem bontja fel?

– Majd később – felelte Violet, és úgy tett, mint akit nem nagyon érdekel ez az egész.

– Hmmm. – Miss Zander lebiggyesztette az ajkát, egy kis ideig méregette Violetet. – Nehogy a fejébe vegyen valamit! – szólalt meg aztán. – Mármint az úriemberrel kapcsolatban.

– Tudom, hol a helyem – jelentette ki Violet. alig várta, hogy magára maradjon és felbonthassa a borítékot.

– Jól van. Maga tetszik nekem, Violet. Nehogy elmondja Queenie-nek, de ha maga úgy dönt, hogy marad, akkor őt a hét végén elküldöm.

– De jó! – kiáltott fel Violet, de mindjárt meg is bánta, mert eszébe jutott, hogy mi lesz a szegény, unalmas, csontos Queenie-vel. – Nagy szükségem van a pénzre – tette hozzá bűnbánóan. – Édesanyám miatt. Kínozza a köszvény.

– Maga jó benyomást tesz az emberekre, Miss Armstrong. Csak így tovább!

Violetet jóleső melegség töltötte el: hát mégis élvezi Miss Zander jóindulatát.

Halkan becsukta az igazgatónő mögött az ajtót, majd törökülésbe helyezkedett az ágyán. A magas ablakon beszűrődő gyenge fénynél felbontotta, azaz inkább türelmetlenül feltépte a borítékot, majd kirázta belőle a szálloda fejlécével ellátott, összehajtott levélpapírt és még valamit: talán egy gombot?

Kezébe vette az aprócska tárgyat. Valóban gomb volt, méghozzá jó nagy: úgy két-három centi átmérőjű. a hátuljára oda volt ragasztva egy szárított virág meg egy dísztű, és az egészet lelakkozták, így brossként is lehetett hordani. Sam ezt neki csinálta volna? Felhevült az arca a gondolatra. izgatottan hajtogatta szét a levélpapírt.

Nagybecsű, helyre kis csecsebecse egy nagybecsű, helyre kis teremtésnek. Hálám jeléül: a Maga SHB-je.

– A maga Samuel Honeychurch-Blackje! – mondta hangosan Violet, és a párnájára dőlt. Lám, semmi hivataloskodás, semmi Üdvözlettel: SHB! Nem, ő ezt írja: a Maga SHB-je! Mintha csak összetartoznának. De ugyan miért ír ilyet? Tényleg helyre kis teremtésnek tartja őt? És nagybecsűnek. Violet lehunyta a szemét, orrához emelte a levelet, beszívta édeskés, vadvirágos illatát.

Aztán gyorsan felült. Belényilallt, hogy ha Miss Zander bármikor bejöhet, akkor jól el kell dugnia ezt a levelet, nehogy megtalálja.

Körülnézett a szobában. Retikül, bőrönd, matrac. Mind-mind felforgatva, átkutatva. Aztán a hordozható gramofonra vándorolt a tekintete. Sydney-ben, a használt áruk boltjában vette a zenedobozt, amelynek hátsó fedlapja mindig is ki volt lazulva. Violet a gramofonhoz lépett. Felnyitotta a fedelét, majd félretette a dobozban tárolt három hanglemezt. Óvatosan felfeszegette a körmével a fedlapot, és becsúsztatta alá a levelet. elszomorította a gondolat, hogy elillanhat az édes virágillat, de tudta, hogy ennél sokkal nagyobb baj lenne, ha Miss Zander rábukkanna. Ha megneszelné, hogy közte és Sam között van valami.

De vajon tényleg van valami közöttük?

Violet visszapattintotta a gramofon dobozának zárókapcsát, majd ismét lehevert az ágyára. Hanyatt fekve ábrándozott Samről. Kissé zavartan, de mosolyogva.

 

Samet azonban sem aznap, sem másnap este nem látta. Aztán jött a szabadnapja, a csütörtök. Mire nagy nehezen kikászálódott az ágyból, Queenie elfoglalta a fürdőszobát, ahonnan csak nagy sokára került elő. Így aztán, mire Violet felöltözött és leballagott az alagsorba, a személyzeti ebédlő szinte üres volt: a többség már elment dolgozni vagy kimenőre.

A személyzettől igazán nem sajnálták az ételt: a reggelizőasztalok roskadoztak a szeletelt hússal, kolbásszal, angolszalonnával, tojással megrakott tálak alatt. Az ebédlő egyik felében a férfiak, a másikban a nők ültek, de a vegyes párosok is el tudtak beszélgetni, ha a terem közepén kerestek helyet maguknak. A középső asztal felé tartott most Violet is, hiszen meglátta a férfiak oldalán Clive-ot.

– Á, megjött a bájos Violet! – mondta a fiú, és barátságosan hunyorított szürke szemével.

– Te is későre hagytad a reggelit? – kérdezte Violet.

Clive a félretolt, üres tányérjára bökött, és azt felelte:

– Nem. Rajzolok.

És felmutatta a vázlatfüzetét, hogy Violet is lássa a szálloda homlokzatáról készített skiccét.

– Ez nagyon jó, Clive! – dicsérte meg Violet, miközben helyet foglalt a hosszú lócán. – Embereket miért nem rajzolsz soha?

– Szoktam – felelte a füzet fölé hajolva a férfi.

Violet nem bírt a hiúságával.

– Engem még hogyhogy nem rajzoltál le? – kérdezte.

Clive letette a ceruzáját, és kicsit furcsán nézett Violetre.

– Azért, mert... – kezdte, de itt elakadt.

– Mert?

– Mert a papírlap túl kicsi és lapos ahhoz, hogy visszaadja a látványt.

Violet lesütötte a szemét, és mosolygott, pedig tudta, hogy nem lenne szabad.

– Figyelj, Violet, megvan még az a gramofonod?

– Igen. magammal is hoztam.

– Tudod, ma délután háromkor összejövünk páran, fiúk-lányok, egy régi, elhagyatott házban, a vasút túloldalán. Úgy hírlik, hogy annak az üres háznak a padlója igen jó táncparkett.

Violet már meg sem próbálta visszafojtani a mosolyát. Hiszen időtlen idők óta nem táncolt. Otthon, Sydney-ben eljárt szombatonként a Martin Place-re. Az ottani táncos teadélutánokon potom két shilling hat pennyért annyi teát ivott és annyi süteményt evett, amennyi belefért, ráadásul a zenekar is kitűnő volt: nem tudott olyan dalt kérni, amit ne ismertek volna.

– Elhozzam a gramofont?

– Igen, meg a lemezeidet. És hívd el Queenie-t meg mindenkit, aki nem dolgozik délután. Myrtle tudja, hol van az a ház.

– Ez jól hangzik – mondta sugárzó mosollyal Violet.– Mi lenne, ha fél háromkor találkoznánk a szálloda előtt?

Odasétálhatnánk együtt.

Violet habozott. Clive azt szeretné, hogy úgy menjenek oda, mint egy pár? Ez rázós ügy. Talán azt hitte, flörtöl vele, amikor kérdezősködött a rajzairól? Hiába, ezek a férfiak folyton félreértik az ő szándékait.

– Csak, hogy ne egyedül gyalogolj – tette hozzá sietve Clive. – Majd viszem a gramofonod.

Queenie féltékenyen méregette.

– Persze, miért is ne – vágta rá megkönnyebbülten Violet.

– Nagyszerű! Reggeli után tett a szálloda körül egy sétát. Élénk tempóban gyalogolt, és közben igyekezett leplezni, hogy egyre-másra az ablakokat kémleli. Vajon melyik lehet Sam szobája? Tudta, hogy a férfiak a második emeleten laknak, Samet persze nem látta sehol. Vajon nagyon nehéz lenne kideríteni, hogy melyik szobában lakik? Violet mindjárt jól meg is feddte magát, amiért ilyesmire gondolt. Hiszen ugyan mit számít ez? Ha meg is tudja, hol lakik, aligha állíthat be hozzá csak úgy.

De még mennyire, hogy nem! Úgyhogy az efféle gondolatokat egyszerűen muszáj száműznie.

Visszament a szobájába. Egy darabig csevegett Myrtle-lel meg Queenie-vel, és közben rendbe hozta a ruhát, amit délutánra akart felvenni. Több mint egy éve vásárolta magának, de mivel fejedelmi summát, azaz nem kevesebb, mint kilenc shillinget adott érte, feltett szándéka volt, hogy addig hordja, amíg le nem esik róla. A halvány rózsaszín ruha jó erős zsorzsettszövetből készült, így két alsószoknya is kellett alá, és a lebegő oldalsó részére nem varrták fel rendesen az elefántcsontszínű csipkeszegélyt, így aztán folyton leffegett, és felkunkorodott a sarka. Miközben Violet odavarrta a szegélyt, Myrtle előbányászott egy csillogó díszcsattal ellátott, rózsaszín szaténcipőt, amelyről úgy gondolta, jól passzolna a ruhához. Violet örömmel nyugtázta, hogy a cipőt mintha ráöntötték volna a lábára, igaz, a sarka körül egy kicsit pecsétes volt. Miután felkötötte a krémszínű, gyöngyös hajszalagját, ruhájára tűzte a Samtől kapott melltűt. Ezután rajta volt a sor, hogy segítsen Queenie-nek és Myrtle-nek az öltözködésben és rendbe hozza a hajukat is. Violetnek volt érzéke a fodrászkodáshoz: pár hónapja a saját haját is ügyesen levágta úgy, hogy valamivel a füle alá érjen.

Fél háromkor Myrtle bejelentette, hogy itt az idő.

– Megyünk együtt? – kérdezte, és már vette is a kabátját.

Violet habozott.

– Én Clive-val megyek – mondta.

– Clive Bettsszel? Ő a barátod?

– Nem. Csak felajánlotta, hogy viszi a gramofonom.

– De igazából beléd van habarodva – szögezte le a cipője csatjával bíbelődő Myrtle.

– Igazán? – nyafogott Queenie. – Hát, az bizony baj. Mert én meg Clive-ért bolondulok.

– A tiéd lehet – vágta rá sietve Violet, majd kissé bűntudatosan hozzátette: – Mármint helyes fiú, de nem... – De nem Sam! Határozottan nem Sam... – De nem az esetem.

– Nekem viszont igen – mondta gyászos hangon Queenie.

Myrtle törte meg a rájuk telepedő kínos csendet:

– El ne késs, ha már ilyen kedvesen felajánlotta, hogy viszi a gramofonod! – fordult Violethez. – Majd ott találkozunk.

A kifogástalanul öltözött Clive a bejáratnál őrt álló két fenyőfa között várta Violetet. A szép zakójához és a felhajtott nadrágjához lapos, kemény szalmakalap társult. Megragadta a gramofon fogantyúját, majd odatartotta Violetnek a másik karját.

A lány mosolyogva Clive-ba karolt, aki visszamosolygott rá, de csak annyit mondott:

– Akkor menjünk! – Violet ennek igencsak örült.

Tulajdonképpen hideg volt ahhoz, hogy a lenge zsorzsettruhában flangáljon, de nem fagyoskodott hiába: amikor a mulatság helyszínén levette a kabátját, egyből látta, hogy a férfiak elismerő pillantásokat vetnek rá. Úgy negyvenen gyűltek össze: felszolgálók, szobalányok, londinerek meg néhány ismeretlen arc. Violet az egyik asztalon puncsostálat és csészéket látott. A lányok közül néhányan aprósüteményt, kalácsot hoztak, amit most buzgón körbekínálgattak. Egy pirospozsgás arcú, harsány fiatalember pedig nagyot kurjantott a gramofon láttán:

– Itt a zene!

Megtapsolták a zenedobozt, majd félretolták az útból az asztalokat, székeket. Violet felhúzta a gramofont, majd feltette kedvenc tánczenei lemezét, amelyen az Original Memphis Five nevű dzsesszegyüttes játszott. Hamarosan táncra perdült a társaság. Myrtle kicsempészett a konyháról néhány almát, hogy azzal díjazzák a táncverseny győzteseit. Violet hagyta, hogy magával sodorja a pillanat: élvezte, ahogy ritmusra mozog keze-lába és hevesen kalapál a szíve.

Később, amikor már kimerülten, a falnak dőlve csócsálta ropogós almáját, a gramofon a Somebody Loves Me című dalt kezdte játszani. Kialakultak a táncospárok, a többiek pedig a terem két széle felé szállingóztak. Ekkor már igencsak elhalványult a nappali fény, és a házban nem volt működő villany. A mulatság résztvevői már kétszer is végighallgatták mindhárom lemezt. Violet egy csésze puncsot szorongatott. Ismét beszippantotta az álomvilág: a Samtől kapott brossal babrált, mozdulatlan testét szinte körbenyaldosta Marion Harris éneke. Valaki szeret, vajon ki lehet, ha tudnám, ki lehet az.

– Violet?

Violet felnézett. Clive mosolygott rá.

– Jól érzed magad? – kérdezte.

– Igen. Hetek óta nem táncoltam. Csodálatos érzés!

– Egy kicsit mélabúsnak tűnsz.

– Nem, nincs semmi bajom. Hacsak nem egy kis honvágy. – Violet tudta, hogy az igazat nem mondhatja el sem Clive-nak, sem másnak. Nem tudok kiverni a fejemből egy gazdag vendéget, aki ajándékot küldött nekem, és azt írta, hogy „a Maga SHB-ja”. Ha Clive ezt meghallaná, rögtön kiölne ebből a pikáns helyzetből minden örömet. Jól ledorongolná, hogy megbolondult, meg hogy az állásával játszik.

– Hiányzik édesanyád?

– Igen, nagyon. Írom kellene neki. – Violet rádöbbent, hogy ezúttal igazat mond, hiszen bokros teendői közepette még azt sem írta meg mamának, hogy épségben megérkezett. Vajon mit szólna az anyja, ha megtudná, hogy egy olyan férfi iránt táplál heves érzéseket, aki az ő számára szigorúan tiltott? Violetet hirtelen irritálni kezdte, hogy a környezetében mindenki ilyen jótét lélek.

És maga mindig azt csinálja, amit mondanak? – suhant át az agyán a Samtől hallott kérdés. Máris felderült az arca.

– Lám, az a híres mosoly! így már sokkal jobb – mondta Clive.

– Clive – szólalt meg Violet –, tudtad, hogy Queenie szörnyen beléd esett?

Clive zavart, értetlen arcot vágott, majd megrándult a szájaszéle.

– Queenie?

– Majd megőrül érted. Fel kéne kérned egy táncra.

Clive megvonta a vállát: úgy tűnt, igencsak feszeng. A szoba másik felében álló Queenie-re vándorolt a tekintete.

– Queenie-t nem nekem szánta a sors – jelentette ki, majd ismét Violetre nézett, és úgy tűnt, komor gondolatok kavarognak összeráncolt homloka mögött. – Ne haragudj! – mondta szomorúan. – Nem fogok táncolni vele. azért még barátok vagyunk, ugye, Violet?

– Igen, azok. Se több, se kevesebb – felelte könnyeden Violet.

A fiú bólintott, majd sarkon fordult, és elindult az italokkal teli asztal felé. Violet sajnálta, de megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Clive a jelek szerint végre elfogadta: az ő kérészéletű, bágyadt kis románcuknak vége.

Violet ezután szemlélte egy kicsit a vidám, táncos lábú társaságot. Neki már nem volt kedve táncolni, de nem akarta elrontani a többiek örömét azzal, hogy elviszi a gramofont. És Clive-ra sem akarta rábízni, hiszen ott lapult benne a Samtől kapott, féltve őrzött levél. Ezért ismét magára vette a kabátját, majd kilépett a hűvös késő délutáni levegőre. A lépcsőn két ismeretlen lány dohányzott. Violet leült melléjük.

– Rágyújtasz? – kérdezte az egyik lány, és odatartotta a cigarettatárcáját, amely igen finom ötvösmunka volt.

– Köszönöm – bólintott Violet. A másik lány, aki nem fukarkodott a rúzzsal, tüzet adott.

Violet slukkolt egyet, majd vékony füstcsíkot fújt.

– Isteni az a bross – jegyezte meg az első lány.

– Köszönöm. Direkt nekem csinálta valaki.

– Csinálta? – ismételte gúnyosan a rúzsos lány. – Azt kötve hiszem. A főutcán kilenc pennyért lehet kapni, láttam a saját szememmel. Egy öregasszony csinálja, aki Leurából jár ide. a turistáknak árulja, mert a sásliliom a környék híres virága. A megszégyenült Violetnek szinte lángolt az arca.

– Azt mondtam volna, hogy csinálta? – próbálta menteni a menthetőt. – Az csak nyelvbotlás lehetett. Azt akartam mondani, hogy adta.

A két lány nyilván tudta, hogy hazudik, de udvariasak voltak, és ezt nem dörgölték az orra alá. Tehát Sam mégsem ragasztgatta-lakkozta órákon keresztül ezt a kis brosst, hanem vette. Pontosan kilenc pennyt költött rá.

Violet a lépcsőn cigarettázva várta, hogy véget érjen a parti. Ez végül meg is történt, amikor a nap lebukott a láthatár mögé. Utána Violet összepakolta a gramofonját, és mivel Clive már elment, ő maga vitte vissza az Evergreen Spába, Myrtle és Queenie társaságában. Queenie-nek patakzott a könnye, hiszen Clive visszautasította. Myrtle kedvesen vigasztalni próbálta, hogy Clive egy csirkefogó, mire Violet felfortyant.

– Clive Betts nem csirkefogó – jelentette ki nyomatékosan. – Nem bélyegezhetjük meg pusztán azért, mert nem érdeklődik Queenie iránt. Ő az egyik legaranyosabb férfi, akit ismerek.

Myrtle-t meghökkentette Violet heves reakciója.

– Az lehet, de hát elutasította szegény Queenie-t, és...

– Ilyen az élet – mondta Violet. – Mindenkivel megesik, hogy elutasítják. – Azzal megszaporázta a lépteit, és lehagyta őket, pedig Myrtle cipője igencsak szorongatta a lábujjait. Sajnálta, hogy ilyen durván bánt Queenie-vel, de amióta megismerte Samet, olyan ingatag volt a kedélye, hogy alig-alig tudott uralkodni magán.

Már ott tornyosult előtte az Evergreen Spa égre törő sziluettje. Tudta, hogy a közös szobájukban úgyis viszontlátja Queenie-t és Myrtle-t, ám bízott abban, hogy ha jó hosszan elidőzik a kádban, majd megnyugszik. A hotelszobákban villanyok gyúltak. Violet felnézett, és végigpásztázta a második emeleti ablakokat, hátha.

És meg is látta Samet. Az ablaknál ült, lefelé nézett. Álmatagon, melankolikusan.

Violet szinte szuggerálta, hogy lássa meg őt. Már az is megfordult a fejében, hogy nagy merészen célba vehetné az ablakot egy kaviccsal.

De kár lett volna a fáradságért, mert a fiatalember, akinek alighanem a fehér zsorzsettruha ötlött a szemébe, máris odanézett. Egyből felderült az arca, mire Violet szája is mosolyra húzódott.

A férfi felemelte a kezét, és kurtán odaintett neki. Violet visszaintegetett, aztán csak állt és bámulta az őt bámuló Samet, majd amikor már félő volt, hogy Myrtle és Queenie mindjárt utoléri, kénytelen-kelletlen elindult a bejárat felé. A szíve újra dalra fakadt. Ezt trillázta: Valaki szeret!

 

Miután kivágódott a kávéház lengőajtaja, Tony előretessékelte Florát.

– Hölgyeké az elsőbbség! – mondta, és hamiskásan csillant a szeme, ahogy már oly sokszor.

Flora rámosolygott a férfira, és belépett. A visszacsukódó ajtó útját állta a télies szélnek. A bálterem mögötti kávéházat egy török házaspár meg az öt fiuk működtette. A dekorációt kézi szövésű szőnyegek, arannyal átszőtt falikárpitok és bronz dísztárgyak alkották. Nők csak ritkán merészkedtek be ide: az Evergreen Spa kávéháza a férfiak nem hivatalos gyülekezőhelye volt. Flora is gyorsan körülnézett, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem ő az egyetlen nő.

Tony bandája a burjánzó kúszónövényekre néző hátsó ablak alatt ült. Miután Tonyt nagyon, Florát kevésbé faragatlan módon üdvözölték, visszaültek a helyükre. Aztán jöttek a pincérek, hogy felvegyék a rendelésüket. Flora azt sem tudta, hová nézzen kínjában. A férfiak ugyanis – különösen Tony és Édeském – nagyon ostobán viselkedtek: a török fiúk turbánján meg a bőrük színén tréfálkoztak. A pincérek méltósággal viselték az ugratást, de Flora tudta, hogy bántja őket.

– Ezt igazán nem kéne csinálnotok – mondta Tonynak, miután a fiúk elmentek kávét főzni.

– De ha egyszer imádják! – felelte irdatlan vállát megvonva Édeském. – Úgy viselkedünk velük, mintha országos cimborák lennénk.

– Szerintem inkább kegyetlenek vagytok – motyogta Flora.

– Vigyázz, mert egy hárpiát fogsz elvenni! – cukkolta Harry Tonyt. – Majd megtudod tőle, mikor mit kell tenned.

Tony arcon csókolta Florát.

– Ne rágódj ezen, Florrie! Édeskémnek igaza van. Egyébként nem mindenki olyan finom lélek, mint az öcséd, hogy nem lehet vele viccelődni. Az asztalnál ülők jót kuncogtak. Flora erre nem reagált: már megszokta, hogy megjegyzéseket tesznek Samre, amiért más, mint ők. Tudta, hogy az öccse eléggé excentrikus, de nagyon fárasztotta, hogy folyton két tűz közé kerül, ha Tony veszekszik Sammel. Megpróbált szépen csendben túllépni a dolgon. Közben a szó másra terelődött. Kihozták a kávéjukat (Flora éppen csak beleszürcsölt, és rögtön tudta, hogy soha többé nem kóstolja meg ezt a fekete löttyöt), aztán egyre lármásabb lett a kávéház.

Tony pár perc múlva odahajolt Florához, és halkan azt kérdezte:

– Ugye, nem bánod, ha néha egy kicsit kifigurázom Samet?

– Bánom, de már megszoktam – felelte bágyadt mosollyal Flora. – Tudom, hogy nem jöttök ki egymással.

– Azt hittem, megsértődtél. Nagyon csendes vagy.

– Csak aggódom érte.

– Sam már nem kisfiú. Felnőtt férfi.

– De, igenis kisfiú. Az agya, a szíve, de legfőképpen a lelke nem tartott lépést a testével. – Flora tanácstalanul széttárta a karját.

– Megint azt hiszi, hogy szerelmes.

– Kibe?

– Egy Violet nevű felszolgálóba.

– Abba a leányzóba, aki összeszedte a gyöngyeid?

– Abba bizony. Pár napig távol tartottam az ebédlőtől, de ez nem mehet így a végtelenségig. Folyton a lányról beszél, hogy vajon hová valósi, meg milyen lehet.

– Akarod, hogy kirúgassam?

Flora megborzongott.

– Jaj, dehogy rúgatod ki azt a szegény lányt. Nem az ő hibája. Én megpróbálok Sam lelkére beszélni, hogy ez nem igazi szerelem, hiszen alig ismeri azt a lányt. Csak a külseje bolondította meg, és úgysem lehet közös jövőjük. Sam egyelőre visszafogja magát és viselkedik, de tudom, hogy nem ragad meg az agyában, amit mondok. – Tony elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Lehet, hogy rosszul közelíted meg a dolgot – mondta végül. – Szerintem hagyd csak, hadd legyen szerelmes! inkább arról győzd meg, hogy a lánynak nagyon rossz lenne, ha kialakulna köztük valami. Hiszen holtbiztos, hogy elveszítené az állását.

Flora ezt fontolóra vette.

– Igazad van – bólintott. – Ez beválhat.

Tony rákacsintott.

– Ne mondd, hogy nem teszek meg érted mindent!

– Ilyet soha nem mondanék.

Flora hamarosan kimentette magát, és felment a második emeletre, hogy beszéljen Sammel. Egyre rövidültek a délutánok, és a völgyben már lágyabb, barnásabb árnyalatot öltött a nap, ám a lépcsőfordulókban még szép, sárga fényt vert vissza az ablak. Flora, ahogy mindig, most is leszegett fejjel haladt végig a folyosón: nem szívesen nézett az ott bóklászó férfiak szemébe. Miután bekopogott, várt egy kicsit. Már elő akarta halászni a pótkulcsát, amikor Sam felbukkant a folyosón. Egy szál törülközőben, fura szögben szétálló vizes hajjal közeledett a fürdőszoba felől.

– Nővérkém! – kiáltotta vidáman.

Flora hátralépett, hogy Sam ki tudja nyitni az ajtót.

– Máskor öltözz fel, mielőtt kiszaladsz a folyosóra! – mondta.

– Nincs itt senki, akit bánthatna a látvány.

– És ha erre jár egy fiatal nő? Mint például én.

– Akkor csak azt látja majd, amit a Jóisten az ő végtelen kegyelméből megalkotott – felelte karját széttárva Sam, majd gyorsan elkapta a törülközőjét, nehogy leessen. – Gyere be! Ülj le az ablak alá, amíg öltözöm!

Flora belépett a szobába, és gyorsan körülnézett. A pipát és a lámpást nem látta sehol, de óvatosságra intette korábbi tapasztalata: tudta, hogy ha az öccse az ópiummegvonás kínjai között vergődne, akkor nem lenne ilyen vidám és beszédes. Sam törülközője ekkor a padlóra hullt. Flora sietve kinézett az ablakon.

– Igazán, Sam! – szólt rá az öccsére. – Egy kis szemérem!

– De hiszen kiskoromban te fürdettél – replikázott az öccse, majd a ruhásszekrény ajtajának nyitását és csukódását lehetett hallani. – Úgyhogy nincs itt semmi újdonság. Na, most már illendő öltözékben láthatsz.

Flora megfordult. Sam mélyvörös selyemköntösében pompázott, amelyre sárkányokat hímeztek. Florának eszébe jutott, hogy Kínából hozta a ruhadarabot, az önpusztító szokásával együtt. Sam most leguggolt, és előhúzta az ágy alól az ezüsttálcát. Flora talpra ugrott és lefogta a kezét.

– Várj! – kérte. – Várj, míg elmondom, amit akarok! Amíg még ép ésszel tudsz gondolkodni.

– Én mindig ép ésszel gondolkodom, drága nővérkém – felelte Sam, de azért otthagyta a tálcát a padlón, majd felegyenesedett, hogy Flora szemébe tudjon nézni. – Ki vele!

– Gondolkodtam Violeten.

Sam elmosolyodott. Fájdalmasan ismerős volt a szeméből áradó melegség: Flora már akkor is számtalanszor látta, amikor az öccse még kisfiú volt. Akkor nézett így, ha valami szenvedélyesen érdekelni kezdte.

– Violet... – mondta ábrándosan. – Én is sokat gondolok rá.

– Tudom. Eléggé nyilvánvaló, hogy sokat gondolsz rá. Csak azt akartam mondani, hogy... hogy ne okozz neki fájdalmat!

– Álmomban sem jutna ilyesmi eszembe.

– Ha jót akarsz neki, ne feledkezz meg a társadalmi helyzetéről! Ne feledd, hogy ha viszonozza az érdeklődésed, az az állásába kerülhet.

– Akkor majd én gondoskodom róla. Rengeteg pénzem van.

– Sam, ez nem...

– Ha azért jöttél, hogy megmondd, kit szeressek és kit ne, akkor csak az időd vesztegeted – heveskedett Sam, majd felmarkolta a tálcát, és leült vele az ágyra. Aztán gyufát gyújtott, és odatartotta a lámpás kanócához.

– Kérlek, gondolkodj józanul! – mondta Flora. Csak nehezen tudott úrrá lenni a csalódottságán és a félelmén.

– Mi célból? – kérdezte Sam, majd lerázta a gyufát, és az ópiumosüvegért nyúlt.

– Azért, hogy ne okozz fájdalmat azoknak, akiket szeretsz. És akik szeretnek téged.

– Bolond, aki engem szeret – replikázott Sam.

– Akkor békén hagyod azt a lányt?

Sam elgyötörten fújt egy nagyot.

– Eddig békén hagytam, vagy nem? És miért? Mert te azt mondtad. – Florának el kellett ismernie, hogy ez igaz, úgyhogy bólintott. – Akkor hagyjuk ezt! Lehet, hogy neked is szippantanod kéne egyet a pipámból, nővérkém.

– Nem! – kiáltotta Flora. – Soha!

Sam ezen jót kuncogott, majd mélyen leszívta a füstöt.

– Te mindig azt teszed, ami helyes.

Flora nem tudta, hogy ezt a megjegyzést az öccse vajon sértésnek szánta-e vagy bóknak, de semmiképpen sem akart tovább maradni. Bódult állapotban nem tudta elviselni Samet.

– Ha valóban bízhatok benned, akkor este az ebédlőben találkozunk – mondta. – Nem kell többé a szobánkban vacsoráznunk.

Sam elegáns, színpadias karmozdulattal útjára bocsátotta Florát.

– Ne aggódj annyit! – szólt utána búcsúzóul.

Könnyű azt mondani...

 

Flora bezárta az ajtót, és nagyot szippantott a rózsaillatból, ugyanis Miss Zander minden szerdán friss virágot hozott a szobájába. Már nyúlt a villanykapcsoló felé, amikor beleütközött a lába valamibe. Egy levélköteg hevert a padlón: a heti posta.

Flora helyet foglalt az ágy mellett álló kis íróasztalnál, és átnézte a leveleket. Kettő az apjától jött, egy a barátnőjétől, Libertytől, aki Amerikában utazgatott, a negyedik pedig a régi tanítónőjétől, aki szeretett hosszan, terjengősen értekezni mindenféle unalmas semmiségről. Végül pedig ott volt Dalloway doktor, azaz Will számlája is.

Flora ez utóbbi borítékot vágta fel elsőként, de nem talált benne számlát, csak egy kézzel írt levelet.

 

Kedves Flora!

Nem állítok ki számlát, hiszen alig-alig vette igénybe az időm. Inkább arra biztatom, hogy bejelentés nélkül is jöjjön el hozzám bármikor, ha úgy érzi, hogy szörnyű terhe cipeléséhez bátorításra vagy támogatásra van szüksége. Mindent megteszek annak érdekében, hogy a segítségére legyek.

Szívélyes üdvözlettel:

Will

 

Flora gondosan összehajtotta a levelet, majd visszacsúsztatta a borítékba. Vegyes érzelmek munkáltak benne: nem tudta, hogy mérgelődjön-e az orvos pimasz tolakodása miatt vagy inkább meghatódjon az önzetlenségén. Hiszen sem az öccsét, sem Tonyt, sem az apját nem érdekelte túlzottan, hogy miként viseli a ráruházott hatalmas felelősséget. Most, hogy egy vadidegen ajánlotta fel a segítségét, egyre inkább tudatosult benne, hogy máshonnan semmiféle támogatást nem remélhet. Azon vette észre magát, hogy zavarba hozták az orvos szívélyes, barátságos sorai.

Gyorsan eldugta a levelet az asztalfiók hátsó zugába, és igyekezett elfelejteni a férfit.