„Sophia soha életében nem volt még szebb” – Julian Fellowes: Belgravia

– Remélem, nem követünk el hibát – jegyezte meg a hercegné az utóbbi egy órában immár vagy huszadszor, miközben fürkésző pillantással méregette magát a tükörben. Elnyerte a tetszését, amit látott: egy középkorú, csinos nő, krémszínű selyemruhában, aki után még mindig megfordulnak a férfiak. Gyémánt ékszerei pompásak voltak, bár a barátai pletykáltak arról, vajon nem utánzatokkal pótolták-e az eredetieket, a gazdaságosabb élet jegyében.

– Már túl késő ezen töprengeni. – Richmond hercege félig-meddig szórakoztatónak találta a helyzetet, amelybe belekeveredett. Brüsszelt arra szánták, hogy elmeneküljenek a világ elől, de nagy meglepetésükre a világ utánuk jött. És most a felesége olyan bált ad, amelynek a vendéglistája még Londonban is kivételesnek számítana, és mindezt úgy, hogy közben a város már a francia ágyúk dörgésére készül. – Nagyon jó volt a vacsora. Nem fér több belém, nem bírok majd a bál utáni vacsorán is enni.

– Dehogynem.

– Úgy hallom, egy kocsi érkezett. Le kellene mennünk a földszintre.

A kis szalonban még csak néhány vendég lézengett. A virágosok remek munkát végeztek, halvány rózsaszínű rózsákból és fehér liliomokból kötött csokrokkal díszítettek fel mindent. A porzószálakat kimetszették, nehogy a virágpor beszennyezze a hölgyek ruháját, és különféle zöld hátterek előtt rendezték el a virágokat. Mindez olyan pompát kölcsönzött a kocsikészítő egykori otthonának, amely nappal nem volt jellemző rá, és a számtalan gyertyával megrakott csillárok mindent lágyan aranyló fénybe borítottak.

A hercegné Edmund nevű unokaöccse, vagyis Bellasis vicomte, épp Georgianával beszélgetett. Együtt odasétáltak a lány szüleihez.

– Kik ezek az emberek, akiket Edmund meghívatott veletek? Mi miért nem ismerjük őket?

– A ma este után már ismerni fogjátok őket – szólt közbe Lord Bellasis.

– Nem vagy valami közlékeny – rótta meg Georgiana.

A hercegnének volt egy gyanúja, és már meglehetősen megbánta, hogy olyan nagylelkűen osztogatta a meghívókat.

– Remélem, az édesanyád nem fog haragudni rám – mondta Edmundnak. Gondolkodás nélkül adta oda az unokaöccsének a meghívókat, de miután jobban belegondolt, már sejtette, hogy a húga nagyon is haragudni fog.

Ebben a pillanatban, mintegy végszóra, felharsant a kamarás hangja: – Mr. és Mrs. James Trenchard és Miss Sophia Trenchard!

A herceg az ajtó felé pillantott.

– Csak nem meghívtad a Varázslót? – A felesége értetlen arcot vágott. – Ő Wellington ellátmányért felelős embere. Mégis mit keres itt?

A hercegné szigorúan az unokaöccséhez fordult. – Wellington herceg beszállítója? Egy kereskedőt hívtam meg a bálomra?

Lord Bellasis nem hagyta magát. – Drága nénikém, Wellington egyik leglojálisabb és leghatékonyabb támogatóját hívtad meg, aki segíti győzelemre vinni a harcunkat. Úgy gondolom, minden, a hazájához lojális brit hazafi büszke lehet, ha fogadhatja Mr. Trenchardot a házában.

– Becsaptál engem, Edmund. És nem szeretem, ha bolondot csinálnak belőlem. – A fiatalember azonban már odébb lépett, hogy az újonnan érkezett vendégeket üdvözölje. A hercegné a férjére meredt.

– Ne nézz így rám, kedvesem! Nem én hívtam meg őket, hanem te. És el kell ismerned, hogy az ifjú hölgy igazán csinos.

Ez legalább igaz volt. Sophia soha életében nem volt még szebb.

Nem maradt idejük több szót váltani, Trenchardék már oda is léptek hozzájuk.

– Igazán kedves volt öntől, hercegné, hogy meghívott minket – szólalt meg Anne.

– Szóra sem érdemes, Mrs. Trenchard. Úgy hallom, nagyon kedvesek voltak az unokaöcsémhez.

– Mindig nagy örömünkre szolgál, ha láthatjuk Lord Bellasist. – Anne jól választott ruhát: az alakja pompásan érvényesült a sötétkék selyemben, és Ellis talált egy kis finom csipkét, amellyel az ujjakat és a nyakkivágást szegélyezte. Gyémánt ékszerei nem keltek volna versenyre a teremben láthatókkal, de azért tökéletesen elfogadhatóak voltak.

A hercegné is érezte, hogy kezd kissé megenyhülni.

– Nem könnyű a fiatalembereknek távol az otthonuktól – jegyezte meg aránylag szívélyesen.

– Megengedik, hogy bemutassam a leányomat, Sophiát? – vette át a szót Anne. Sophia pukedlizett a hercegnének, aki úgy mérte végig tetőtől talpig, mintha egy darab szarvascombot vásárolna a hentesnél vacsorára – amit ő persze sohasem tett volna. Látta, hogy a lányka valóban csinos és kecses a maga módján, de elég volt egy pillantást vetnie az apjára, és az azonnal emlékeztette, hogy ez a kapcsolat szóba sem jöhet. Rettegett tőle, mi lesz, ha a húga értesül erről az estéről, és azzal fogja vádolni, hogy bátorította őket. De hát Edmund csak nem gondolja komolyan, hogy bármi köze lehet ehhez a lányhoz? Mindig is okos fiú volt, és sohasem okozott semmi gondot.

– Miss Trenchard, enyém lehet a megtiszteltetés, hogy bekísérhetem a bálterembe? – Edmund igyekezett hűvös modort magára ölteni, de a nagynénjét nem tudta becsapni. Túlságosan is tapasztalt volt a világ dolgaiban, nem tévesztette meg a megjátszott közöny. Sőt, összeszorult a szíve, amikor meglátta, hogy a lány az unokaöccsébe karol, és együtt távoznak, halkan sugdolózva, mintha máris összetartoznának.