Önkéntelenül is az jutott az eszébe, hogy itt valaki meghalt

1. fejezet (részlet)

Terry Gilchrist kilépett a fák közül a nagy hangárral szemben, amely úgy tornyosult előtte, mint egy új-mexikói raktár, amiben a földönkívüliek lezuhant űrhajóit tárolják. Csakhogy nem Új-Mexikóban volt, hanem Észak-Yorkshire-ben.

Egy nagy mezőn állt, amelynek repedt betonburkolatát már benőtte a gaz, és amelyet körben kétméteres drótkerítés határolt, a tetején szögesdróttal. A lelakatolt kétszárnyú kapun nagy tábla hirdette: Magánterület — belépni tilos! Körülbelül ötszáz méterrel a hangár mögött személyvonat száguldott az East Coast vasúttársaság vonalán, a King’s Cross pályaudvar felé. Gilchrist most is elengedte Fürgét a pórázról, mint mindig, ha ideért. Meglehetősen sík terep volt ez, így könnyen rajta tarthatta a szemét a kutyán, de ha fütyült neki, vagy hívta, mindig vissza jött hozzá.

Fürge körbeszaglászta a kerítés szélét, és rövidesen rájött, hogy hol tud bemenni — valószínűleg azon a lyukon, ahol a srácok szoktak, ha krikettezni, füvet szívni akarnak, vagy éppenséggel megpróbálják végigtaperolni a helyi csajokat. Fürge most viszont nem a betont vagy a füvet szaglászta, hanem elindult a hangár sötét bejárata felé, és eltűnt.

Amíg a kutyára várt, Gilchrist egy fának támasztotta a botját, kinyújtotta a karját, hogy megtámaszkodjon a törzsön, majd nekilátott néhány egyszerű lábgyakorlatnak, amit korábban a sereg orvosai mutattak neki. Elégedettek voltak a gyógyulásával. Bottal ugyan, de tudott járni, pedig négy hónappal korábban még azt hitték, örökre lemondhatnak a lábáról. De Gilchrist most már a bottól is meg akart szabadulni, és ennek csak egy módja volt: apránként újra kellett építenie a sérült izomszövetet. Lehet, hogy soha többé nem fog ugyanúgy kinézni a lába, de eltökélt volt, hogy ugyanolyan jól fog működni, mint régen.

Amikor végzett, Fürge még mindig nem bukkant fel, így füttyentett neki, majd hívogatni kezdte az állatot. Válaszul ugatás, majd nyüszítés hallatszott. Újra hívta a kutyát, de ezúttal parancsolóbb hangsúllyal. Tovább folytatódott a nyüszítés, de Fürge még mindig nem került elő. Nem akart visszajönni. Mi baja lehet?

Az ingerült Gilchrist ismét megragadta a botját, és a kerítés oldalához ment, hogy megtalálja a lyukat, amit Fürge korábban felfedezett. Amikor meglátta, elszorult a szíve. Abban biztos volt, hogy be tud jutni, de nehéz lesz, és fájdalmas. És össze fogja koszolni magát. Ismét szólította a kutyát. Fürge tovább ugatott és nyüszített, mintha így hívná a gazdáját.

Gilchristnek le kellett feküdnie a nedves földre, és lassan, előretolt karral átfurakodnia a lyukon, hogy aztán a két kezével áttolhassa magát. Ahogy a hasán feküdt, hirtelen ismét elfogta az ismerős félelem, ami mindennél jobban beleivódott a sejtjeibe és az izmaiba. Szinte teljesen megmerevedett. Aztán a ködben meghallotta Fürge ugatását, és továbbtolta magát. A felállás is elég szerencsétlenül ment neki, mert alig tudta úgy behajlítani a lábát, hogy ne érezzen szörnyű fájdalmat, de végül sikerrel járt. A kerítésláncokról lógott, azokat használta kapaszkodóként. Végül lihegve felállt, és a kerítésnek dőlt, majd megragadta a botját, és nyirkos, sáros ruhában elindult a hangár felé.

Bent sötét volt, de elég fény áramlott be a nagy bejáraton át, így ha az ember szeme megszokta a sötétséget, akkor elég sok mindent láthatott. Fürge még mindig a fal mellett állt, tőle jobbra, úgy harmincméternyire: ugatott, és a farkát csóválta. Gilchrist odament, és közben azon tűnődött, vajon mi üthetett a kutyába, miért lett ilyen akaratos és izgatott. Az ingerültségét lassan kíváncsiság váltotta fel.

A hangár padlóját, akárcsak a környező területet, beton fedte, ami helyenként ugyanolyan repedezett is volt, és noha nem sok fény hatolt be ide, már a gyom is felütötte a fejét. Gilchrist hallotta, ahogy kopog az eső az acéltetőn, és a magas, sötét helyeken panaszosan jajgat a szél. Önkéntelenül is megremegett, ahogy közelebb ment a kutyához.

Még a halovány fényben is látta, hogy Fürge egy sötét folt körül szaglászik a betonon, de ahhoz már a mobiltelefonja fénye kellett, hogy megállapítsa: az állat érdeklődését egy nagy vérfolt keltette fel, amiben csontszilánkok és valamilyen szürke anyag darabkái voltak. Azonnal eszébe villant egy kép a véráztatta homokról, és pánik fogta el, a torkába epe tolult.

Uralkodj magadon! — mondogatta magában, majd többször nagy levegőt vett, és lehajolt, hogy a mobiltelefonja fényében közelebbről is megnézze. Neki nem volt olyan kifinomult szaglása, mint Fürgének, de ahogy közelebb hajolt, már ő is érezte a vér fémes szagát. Nagyon is jól emlékezett erre a szagra.

Önkéntelenül is az jutott az eszébe, hogy itt valaki meghalt.