„Ön a földesúr egyik nője?” – részlet Donna MacMeans új regényéből

3. fejezet

 

— Ön a földesúr egyik nője?

Claire épphogy beült a nyitott pónifogat vitorlavászonnal borított ülésére, amikor a gyeplőt tartó fiú feltette neki a kérdést. Vacogott, bőrig ázott, és borzalmasan érezte magát, így hát az jutott eszébe, hogy a gyerek kérdése az első fénysugár a sötétségben. Nyilván jó felé tart.

— Az egyik? — Nyakig begombolta a kabátját, hogy megvédje magát a kellemetlen esőtől, amelytől fázott a védtelen orcája és az orra. — Többen is voltak?

A gyerek bólintott.

Claire úgy egy órával korábban szállt le a vonatról az útitáskájával a szürke ködben az üres peronra, a szerelvény pedig ment tovább Invernessbe. Amikor megálltak Edinburghban, megtudta, hogy Pitlochry mellett modern hotel épült, amely egyszerre nyújt festői látványt és használja ki a Tay folyó hideg vizének előnyeit. Méghogy festői látvány! Kis híján elnevette magát. Skócia ugyancsak szegény ország, ha a szürke ködöt festőinek nevezik! Remélte, hogy más utasok is leszállnak a vonatról, ám egyedül ő lépett ki az üres peronra hulló, hideg esőbe. Nem kellett volna meglepődnie. Az idő nem igazán volt alkalmas arra, hogy az ember ússzon egyet a folyóban.

Bár gyalog is megpróbálhatott volna eljutni Ravenswoodba, fogalma sem volt róla, merre induljon, és milyen messze van. Miután egy óráig ezen töprengett a vonaton, egyszerűen leintette az első járművet, amellyel találkozott: egy kidudorodó zsákokkal megpakolt pónifogatot, és megkérdezte, felszállhat-e rá. Így aztán most próbált információt kicsalni a fiúból, aki még túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse, miféle erkölcstelen kicsapongás zajlik errefelé.

— Érkezett nemrégiben két másik is? — kérdezte a gyereket, remélve, hogy igenlő választ kap, így biztosra veheti, hogy nem veszítette el Faith és a barátnője nyomát.

A gyerek vállat vont.

— Édesanya azt mondja, hogy az úr fürkésze felveszi őket a vasútállomáson, oszt elviszi őket Ravenswoodba. — Claire felé döntötte az arcát. — Maga elé mér’ nem jött ki ilyen gabornyás időben?

— Gabornyás?

A fiú kitartotta a kezét a szemerkélő esőbe.

— Mint ez. Ilyen a gabornyás idő.

Miközben Claire összehúzta magán az apja régi kabátját, arra gondolt, hogy ez a szó tökéletesen illik erre a nyomorult időjárásra. Tulajdonképpen egészen jól összefoglalta a Skóciáról alkotott véleményét. Meg is jegyzi magának.

— Engem nem várnak — vallotta be. — Mi az a fürkész?

A gyerek úgy nézett rá, mintha nem lenne ki mind a négy kereke.

— Olyan ember, aki mindent tud a vadászatról és halászatról. Vadőr, ő felügyel a földre. — Büszkén a mellkasára csapott. — Ha felnövök, én is fürkész leszek!

— Szeretsz vadászni és halászni?

A gyerek bólintott.

— Maga?

Claire egy pillanatra elgondolkodott, közben olyan élesen kanyarodtak, hogy mindkét kezével bele kellett markolnia a kocsiba.

— Nem is tudom... egyiket sem próbáltam még. — A ködben néha-néha felbukkant a zöld legelő tele kövér, fekete pofájú, fehér birkákkal. A távolban egy sötétszürke árny lebegett, valószínűleg hegy lehetett. A táj még a hideg ködben is békésnek, tágasnak tűnt. Egyetlen épületet sem lehetett látni a közelben. Ez a vidék annyira különbözött az ő jól ismert Londonjától, hogy hirtelen bizonytalanság töltötte el. Tegyük fel, hogy sikerül kimenekítenie Faitht és Miss Townsendet! Hogyan fognak utána visszatalálni a vasútállomásra?

— Mér’ jött ide? — kérdezte a fiú Claire-re sandítva. — Úgy értem, a földesúrhoz. Édesanya azt mondja, van ott elég asszony, aki főz meg takarít rá. — Félénk arckifejezés suhant át rajta. — Mit fog ott csinálni?

— Ezt talán anyukádtól kellene megkérdezned. — Egy gyors folyású patakhoz érkeztek, amelyen csinos kis kőhíd vezetett át.

Claire arra használta fel ezt a rövid egyenes szakaszt, hogy megdörzsölje a kezét, és meleget leheljen rá.

— Próbáltam. — A gyerek elhúzta a száját. — Adott egy fülest, és azt mondta, hogy ha megin’ megkérdezem, legközelebb a fenekemet náspángolja el.

Claire összeszorította a fogait. Ez legalább megerősítette a gyanúját. Az anya azért felelte ezt, hogy kikerülje a testiség témáját. Dühösen megmarkolta a fogat szélét. A váratlan megérkezése talán még hasznára is válhat. A meglepetés ereje segíthet neki kiszabadítani Faitht és Miss Townsendet annak a férfinak a markából, aki bántani akarja őket. Biztonságba viszi őket. Feltéve persze, hogy nem késett még el...

— Honnan tudod, merre van Ravenswood? — kérdezte. Hirtelen aggódni kezdett, hogy talán nem is jó irányba tart.

— Mindenki tudja, hol van Ravenswood — nevetett a fiú. — Az ottani szeszfőzde seprőjét eszik a marháink.

— Szeszfőzde? — Nem kellene meglepődnie, hogy a démoni alkohol áll a gonosz terv mögött, amellyel nőket akarnak a romlásba csábítani! — Ilyen messze északon is gyártanak gint?

A gyerek felnevetett.

— Ne butáskodjon má’! Házasítatlan malátawhiskyt készítenek.

— Whiskyvel etetitek a teheneket? — Claire már semmit sem értett. Igaz, hogy Londonban töltötte az  életét, de ezt azért ő sem hiszi el! Aztán viszont eszébe jutottak azok a tehenek, amelyeket a vonatablakból látott, és amelyek olyan békésen heverésztek a világoszöld mezőkön. Annyira mások lennének, mint a kocsmában magukba roskadó férfiak?

Felkapta a naplóját, hogy lefirkantsa ezt a gondolatot. A kép segítségével talán ki fog tudni találni egy absztinenciára buzdító jelmondatot. Miközben a vonata észak felé zötyögött, úgy döntött, hogy a jelmondatokkal fogja elnyerni a díjat. Lucy Ledbetterben nincs ennyi kreativitás. Valószínűleg még a tehenre se találna rímet!

— A leforrázott árpamalátáról beszéltem. Abban nincs whisky. — A gyerek megint nevetett. — Nem sokat tud a whiskyről, ugye, kisasszony?

Claire még jobban összehúzta magán a kabátot, kínosan érezte magát, amiért még egy kisgyerek is  elismerte a tudatlanságát.

— Épp eleget. Te csak az utat figyeld!

A fiú megsuhintotta a gyeplőt, hogy gyorsabb mozgásra ösztökélje a pónit.

— Ravenswood ott áll előttünk. Kirakom a kapunál. Csak kövesse az ösvényt a kastélyig!

— Kastélyig? — Claire szeme elkerekedett. — Kastélyban lakik?

A fiú megint kuncogott.

— Ő a földesúr. Ez itt mind az övé. — Széttárta a karját, hogy átölje a birkalegelőket, az erdőt, de még a folyó felett átívelő, csinos kőhidat is. — Hol máshol lakhatna?

 

Cameron skót kockás kiltben, mellényben, ingben és zakóban állt a tükör előtt, aztán átvetett a vállán egy elnyűtt, ócska farkasirhát. Hiányzott róla pár maroknyi szőr — az most valószínűleg épp egy róka vagy egy görény vackát melegíti —, a hasát pedig megszáradt tintához hasonló foltok pettyezték. Mivel a farkasokat már rég kiirtották a vadászok, ugyancsak meglepődött, amikor megtalálta az irhát egy bérlő elhagyott viskójában, bár a gyalázatos állapota miatt nem volt különösebben értékes... ma este mégis jó hasznát fogja venni. Bőségesen meglocsolta whiskyvel, és hagyta, hogy a meleg, fűszeres illat átjárja a levegőt. Igazán kár ezért a jóféle italért, de ha a trükk beválik, megéri.

A majdnem egy méter magas Bundás feltápászkodott a padlón, és szemügyre vette a szőrös kiegészítőt. A figyelmét azonban nemsokára a hálószoba ajtaja vonta magára. A halk vinnyogását egy perc múlva kopogás követte.

— Nem tudom, miért van szükséged rá — kiáltott be egy ismerős hang. Cameron szélesre tárta a tölgyfa ajtót, és nagy örömmel nyugtázta, hogy a fürkésze áll előtte. — De elhoztam, amit kértél.

Bundás felélénkült, izgatottá tette a befőttesüveg James kezében. Cameron elvette az üveget, és hunyorogva méregette benne az ártalmatlan, barna szőrcsomót.

— Ez meg mi?

— Faggyúmirigy egy szarvas hátsó lábából. — James megdörzsölte az arcát kettészelő sebhely végét, aztán mogorván a Cameron vállára borított farkasbőrre pillantott. — Ezt az ocsmányságot meg hol találtad?

— Nem emlékszel? Tavaly hoztam el, amikor kipakoltuk azt a kunyhót, amit az egyik bérlő elhagyott. — Cameron intett a fürkésznek, hogy lépjen beljebb. — Nem hittem, hogy valaha is szükségem lesz rá.

— Ott kellett volna hagynod a kunyhóban. — James beleszippantott a levegőbe. — Jesszusom, Cameron! Te ittál ennyit, vagy ez az irha?

— Nyugalom! — vigyorgott a gazdája. — Kitaláltam, hogyan győzhetném meg anyámat, hogy mondjon le a kiházasítási terveiről. Az eddigi kéréseimet meg sem hallotta, úgyhogy most a tettek mezejére lépek. Ha sikerül eléggé zavarba hoznom, valószínűleg elfeledkezik erről a feleségkeresősdiről. — Letekerte a befőttesüveg tetejét.

— Cameron, várj!

James elkésett a figyelmeztetéssel: a ház ura addigra már kiszedett az üvegből egy darabka szőrt. Épp csak rákente a farkasbőrre, a szeme máris könnyezni kezdett a vizelet, a pézsma, az izzadság és a rohadás bűzétől. Bundás általában nyugodtan viselkedett, de most izgatottan ugatott. A hosszú farka úgy csapkodott, mintha fegyver lenne, közben a hátsó lábára emelkedett, és nekiugrott a gazdája mellkasának. A harminckilós kutya majdnem ledöntötte a férfit a lábáról.

— Te jó ég, ember! — kiáltotta Cameron, miközben gyorsan visszadobta a szőrt az üvegbe, aztán megint rácsavarta a fedelét.

— Vonz ez mást is, mint a kutyákat és a legyeket?

— Hát persze, a bikákat szarvasbőgés idején. — James elővett egy kendőt, és az orra elé nyomta. — Kevésnek is messzire ér a szaga. Tiszta szerencse, hogy nincs párzási időszak! De azért figyelmeztetnélek,

hogy ne nagyon akarj kimenni!

— Ha ez a szag visszakergeti azokat a törékeny kisasszonykákat Angliába, megtette a dolgát. Anyám ettől majd elég kínosan érzi magát ahhoz, hogy felhagyjon ezekkel a nevetséges hirdetésekkel.

— Cameron a nyakát nyújtogatta, hogy minél messzebb tartsa az orrát a büdös irhától, bár nem sokat ért el vele. — Túlesünk rajta?

— Bezárom Bundást az egyik hálószobába. — James a kutya nyakörvéért nyúlt. — Túlságosan ingerli a szag ahhoz, hogy csendben üljön egy sarokban.

A fürkész pár perccel később visszatért az eb nélkül. Megállt az ajtóban, mintha mondani akarna valamit, de aztán megcsóválta a fejét, és elindult lefelé a lépcsőn. Ahogy a hagyomány kívánja, most is az ura előtt lépett be a szalonba.

— Hölgyeim, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a nagyra becsült Cameron Macphersont, a Macpherson klán fejét és Ravenswood urát! — James félreállt.

Cameron, a büszke felföldi belépett az ajtón. Az ajkát komoran összehúzta, a kezét ökölbe szorította a skót szoknyán, közben a szeme könnyezett a szúrós szagtól. Minden fej az ő irányába fordult, a tollak és a cicomák úgy bukdácsoltak fel-le, mint az úszó a horgászboton. Az egyik hölgy, egy klasszikus szépség halványkék ruhában, összeráncolta a homlokát, aztán kivett a vázából egy rózsát, és az orra elé tartotta.

— Te jó ég, Cameron! Mi ez a borzalmas szag? — kérdezte az anyja, amikor a férfi belépett a szobába. Mindhárom nő gyorsan rebegtetni kezdte a legyezőjét.

James az újonnan érkezettek mellett állt. Bármennyire is tartózkodó volt a sebhelye miatt, a mindent elnyomó bűz most közelebb kergette az idegen nőkhöz.

A barna hajú, zöld ruhás, gyámoltalan penészvirág arca egészen elszürkült. Ebből is látszik, milyen gyenge jellem. Egy ilyen törékeny lány ki sem bírná a skót telet. Cameron sosem értette, miért rohantak úgy az ilyen nők Skóciába, hogy válaszoljanak egy idegen hirdetésére.

Az anyja szeméből sütött a vád. Látszott a keményen megfeszített állából, hogy tudja, mire megy ki a játék. Nagyon helyes! Később, amikor erről a két újabb férjvadászról beszélgetnek, közölni fogja vele, hogy a  farkasirha vissza fog térni, mihelyt megint házasság után epedező nők érkeznek Ravenswoodba. Ez biztosan véget vet majd ennek a komédiának, ő pedig fontosabb ügyekre fordíthatja a figyelmét, például a szeszfőzde jövőjére.

A nehéz bejárati ajtó olyan hanggal csapódott ki, mint a puskalövés. Amikor Cameron a jóleső, friss levegő felé fordult, látta, hogy egy csuromvíz fiatal nő áll ott fekete ruhában, a kezében egy útitáskával.

— Még egy! — morogta. Azt remélte, hogy elijeszti a nőket, nem pedig újabbakat vonz ide! Bár az újonnan érkező szikrázó tekintetéből ítélve nem valószínű, hogy ő is házassági szándékkal jött. Érdekes.

— Claire! — kiáltott fel a szőke szépség Cameron mögött.

Az idegen nő arca azon nyomban ellágyult és felderült — elbűvölő átalakuláson esett át. Sajnos azonban ebben a pillanatban úgy döntött, hogy beleszippant a levegőbe. Elkerekedett a szeme. Ledobta a táskáját, és eltakarta az orrát.

— Tartsátok vissza a levegőt! — kiáltotta. — Mérgező gázokat eregettek szét, hogy elveszítsétek az eszméleteteket!

A Cameron mögül hallatszó puffanás megerősítette a nő szavait. Amikor a férfi hátrapillantott a válla felett, látta, hogy a gyámoltalan penészvirág összeesett a szőnyegen. Szent egek, ő csak az anyját akarta kellemetlen helyzetbe hozni, esze ágában sem volt megölni a hívatlan látogatókat!

James és a szépség azonnal a penészvirág mellett termettek. A fekete ruhás újonnan érkezett úgy süvített el a férfi mellett, mint valami ragadozó madár, a színesebb öltözetű társai sietve szétrebbentek előtte, mielőtt még késő lett volna.

A ház úrnője egyszerűen felvonta a szemöldökét, és a fiára nézett.

— És én még attól tartottam, hogy túl unalmas lesz az este.