Nem egy olyan név, amelyikre sokáig emlékszik az ember – Részlet Ingar Johnsrud Kalüpszó című regényéből

Olyan hideg volt, hogy az egyenruha dzsekijének bőrbetétje nyikorgott, amikor Fredrik Beier felemelte a karját, és bekopogott az ajtón. […] A sikítozás fél órával ezelőtt megszűnt, magyarázták a szomszédok.

A nyomozó vetett egy pillantást a háta mögé. A kollégáját, Andreas Figuerast látta a válla felett.

A deres szemüvege az orrára csúszott, és a bajuszán megolvadtak a jégcseppek, amikor Fredrik megnyalta a szája szélét. A lakás a kerületi családvédelmi szolgálathoz tartozott, egy orosz nő élt ott a fiával. A férfi, akitől elmenekültek, a fiú apja. Gyógyszerész volt, a neve pedig Peder Rasmussen.

Nem egy olyan név, amelyikre sokáig emlékszik az ember. A kissrác, aki ajtót nyitott, nem tűnt még iskolásnak sem, de Fredrik tudta, hogy nyolcéves. Amikor felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye a sötétbe burkolózó folyosót, meleg gőz csapta meg.

Andreas egy pillanatra láthatta az alakot a gyerekszoba keskeny ajtónyílásában. Minden bizonnyal észrevette a revolvert a férfi kezében, és megértette, hogy a sötét folt az ingén vér. Hogy a gőz a fürdőszobából jön, ahol zubog a víz. De Fredrik nem látott semmit sem. A pára belepte a szemüvege lencséit, és amikor a kezét az arcához emelte, egy erős ököl ragadta meg a kabátgallérjánál fogva, és beráncigálta az előszobába. Andreas tapogatózó keze eltűnt a válla felett, Fredrik homlokára pedig egy pisztolymarkolattal mértek ütést, amelytől térdre rogyott.

Egy ajtó becsapódott, még hallotta a nyöszörgő, ijedt fiú zihálását, majd a falak összeomlottak.

[…]

— Apa? Most már azt hiszem, jönnek.

A vékony hang az előszoba másik végéből jött. A kisfiú az ajtónál állhatott.

— Tütűt! — brummogott a férfihang. — Húzz el innen!

Fredrik hirtelen mozgást észlelt a padlón, majd ülő helyzetbe fordították. A férfi megvetette a lábát a felügyelő két oldalán, a fejéről lerángatta a zsákot, és neki erőlködnie kellett, hogy átláthasson a vércseppes szemüvegén.

Jóságos ég!

Peder Rasmussen gyógyszerész idősebb volt nála, keménykötésű, a válla és a nyaka bivalyerős. Az ing, amelyet lehúzott magáról, és a mellkasa csupa vér. Lovagló ülésben ült Fredrik combjára. Sötét, zselétől merev haja volt, sanda szeme. Az ínye széléről egy csepp vér szivárgott a metszőfog és szemfog között, olyan erővel szoríthatta össze a fogait, hogy a hús pattanásig feszült. Fojtogató erővel markolta Fredrik ingének gallérját, miközben a másik kezében lévő pisztolyával hadonászott.

Fredrik hátát a bejárati ajtónak támasztva ült. De felfogta, hogy történik valami a függönyök mögött, mert Rasmussen szeme ide-oda villogott.

— Szétloccsantom a fejét a disznónak! — üvöltötte. — Ha csak hozzáérnek az ajtóhoz, szétlövöm a koponyáját!

Érezte a pisztoly csövét a homlokához szorítva. Az izzadság szagát, a nehézkes fújtatást és a borsmentát. Először látta meg a férfi üres tekintetét. Fredrik kereste annak az entellektüelnek a pillantását, aki állítólag Peder Rasmussen egykor volt. Nyoma sem maradt. Csak a tiszta őrület látszódott.

A nyelve hegye a vércseppre csúszott a szájában, és rózsaszín hártyát vont a szemfogára. Beszippantotta a vér ízét, mielőtt azt sziszegte volna:

— Tényleg megteszem. Rohadtul szétdurrantom az agyad a kibaszott picsák elé, ha nem kotródnak innen a francba.

— Apa... a keze...

— Peder Rasmussen! — hallatszott egy hang odakintről. — Peder Rasmussen!

Egy tizedmásodpercnyi tétovázás. Most kellett cselekednie. Csak az Isten tudja, mit művelt volna ez az őrült, ha felfogja, hogy a keze kiszabadult. Fredrik minden erejével hátrafeszítette a felsőtestét, és a pisztolyt tartó kéz felé csapott. Eltalálta a támadója csuklóját, és a fegyver a falnak csapódott. Fredrik megragadta a gazember fejét, és maga felé húzta.

— Most! — ordította. — Fegyvertelen. Behatolni!

A férfi homloka eltalálta Fredriket az orra felett, megrepedt egy ér, de Fredrik tartotta a fickót, a fogával a másik után kapkodott, ökölbe szorított kezével a férfi füleit püfölte, a gégefőjét karmolászta, majd beleharapott. Véríz. A csörömpölés az ajtó felől, amelyet egy faltörő kos segítségével téptek fel, távolinak tűnt. Nem így a hang. Nem az a vékony, megszeppent fiúhang.

— Állj! Vagy lövök.

A jeges fuvallat nem kintről jött. A gyomrából tört fel. A Peder Rasmussen torka körüli szorítás, amelybe Fredrik szinte belemerevedett, engedni kezdett. A szája elmozdult.

A fejét hátrahajtotta. Vért köpött. A rajta fekvő bestia rá bámult.

Köztük és a bejárat között imbolygott a kisfiú. Összezárt lábakkal és felemelt kezekkel. Az apró kezek hófehéren szorították a pisztoly markolatát. Közvetlenül az ajtónál három rendőr állt a készenléti egységtől. Andreas is ott volt, egyenruhája alól kidudorodott a golyóálló mellény.

— Megállunk — mondta az egyik rendőr. Higgadtan. Hihetetlenül higgadtan.

— Visszavonulunk, fiúk. Ne lőjetek! Csak nyugodtan. Nem fogunk bántani senkit.

Nemrég erőteljes mozgás volt befelé. Most visszavonultak a rendőrök, csendben, körültekintően, óvatosan.

— Lődd le a rohadékokat! Lődd le őket!

A szörnyeteg felüvöltött. Az őrület és a hányadék sikolya.

— Ne...

— Apa...

— Lőj!