Milyen lenne az életünk méhek nélkül?

Maja Lunde A méhek története című könyve nemcsak hazájában, hanem Németországban is vezette a sikerlistákat. A klímaváltozással kapcsolatos mű három méhtartó történetét meséli el. Egyet a múltból, egyet a jelenből és egyet a jövőből. A három sors láthatatlanul összekapcsolódik, ahogy az emberiség története is a méhekével. A regény arra az aktuális és égető kérdésre keresi a választ: hogyan bánunk a Földdel és ez milyen következményekkel jár ránk és a jövőnkre nézve? Az alábbi részlet 2098-ba, Kínába repíti minket, ahol Tao, a munkásnő, aki a fák kézi beporzásával foglalkozik (mivel a méhek már régen eltűntek), éppen tilosban jár.

Tao

Befordultam a ház sarkánál. Előttem állt a kerítés masszívan és magasan, fehéren világított a sötétben, visszaverte a félhold fényét. A talaj illatozott, a fülledt melegben az út szélén kuszán nőtt a fű.
Elosontam az őr mellett. Az arcára árnyék vetült, fejét lehajtotta, hallottam, hogy nehezen és nyugodtan szuszog.
Valami halkan zümmögött a levegőben, talán tízméternyire fölöttem. Egy rovar lenne? Nem, ahhoz túl nagy. A hang gyorsan megszűnt, és ismét nagy lett a csönd.
Óvatosan kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a kerítést. Némán és mozdulatlanul megálltam. Arra számítottam, hogy megszólal egy riasztó, valami vijjogó hang. De semmi sem történt.
Néhány méterrel arrébb mentem, végighúzva kezemet a sima, sűrű szövésű anyagon. Hirtelen megakadtam egy toldásnál. A ponyva erős volt, mégis be tudtam dugni az ujjam a két darab közé. Feszegettem egy kicsit, mire halk reccsenéssel kettévált. Rövidesen sikerült akkora lyukat kialakítanom, amelyen átfértem.
Még utoljára visszapillantottam a katonára, aki továbbra is mélyen aludt. Aztán átbújtam. Odaát sötétebb volt. Tudtam a reﬂektorokról, esténként néha láttuk a pásztázó fényüket, de most mindet kikapcsolták.
Vajon a belső oldalon is állnak őrök? Fogalmam sem volt. Megálltam, próbáltam hozzászoktatni szememet a sötéthez. Lassanként ki tudtam venni a fákat. Már elvirágoztak, ám nagy lombot növesztettek.
Minden csendes volt, csak lágy szél járt a levelek és a fűszálak között, mégis reszkettem az idegességtől. Tiltott dolgot követtem el, mi lesz, ha elkapnak?
Lassan araszoltam előre. Valamivel később észrevettem a keréknyomot, amelyen a domb felé haladtunk. Arrafelé indultam.

Idekint még soha életemben nem éreztem félelmet; sok minden egyebet – tehetetlenséget, unalmat, sőt örömet – igen, ám félelmet soha. Olyan óvatosan mozogtam, amennyire csak bírtam, de a szívem a torkomban dobogott, és a hátamon csorgott a veríték.
A keréknyom a fák közé vezetett. Egyszer csak a látómezőm szélén mozgásra lettem fgyelmes, egy árnyékra. Van ott valaki? Gyorsan odafordultam, de nem láttam semmit. Semmi. Idekint üres és néma a világ. Csak a félelem tévesztett meg.
Tettem még néhány lépést előre.
Egy, kettő, há… rom. Egy, kettő, há… rom.
Errefelé sétáltunk.
Vej-Ven közöttünk. Egészségesen, határozottan, melegen, puhán. A kisfam.
A kisfiam.
Meg kellett állnom lehajolni, a rekeszizmomban olyan erős fájdalmat éreztem, hogy meg sem bírtam moccanni.
Lélegezz nyugodtan. Tereld el a gondolatokat. Egyenesedj fel. Gondolkodj észszerűen. Nézz körül. Mennyire van még a domb, ahol ebédeltünk?
Tovább.
Nem sokat haladtam előbbre, amikor megláttam a fényt. Távolabb egy terület fölött sárgás derengés látszott a levegőben.
Közelebb merészkedtem. Még lassabban. Egyre óvatosabban rakosgattam a lábamat egymás elé.
És akkor megláttam a sátrat. Az erdő szélén állt, vadul burjánzó bokrok és fák előtt. Kerek volt, akkora, mint egy kisebb ház, csúcsos tetővel, minden irányból kivilágítva. Ugyanolyan ponyvából készült, mint a kerítés, ugyanaz a steril fehérség. Előtte több járőröző katona körvonalait pillantottam meg. A sátrat jóval szigorúbban őrizték, mint a kerítést. Nyugodtan járkáltak fel-alá, éles árnyékokat vetettek a sátor ponyvájára – különös árnyékszínház egy cirkuszi sátor oldalában, amelyet valaki elfelejtett befesteni. Vajon ez fenyegetést vagy védelmet jelent?