„Mi az északi fény? A bennszülöttek szerint ilyenkor a halottak labdáznak.” – Kim Leine megrázó regényrészlete

 

 

 

Amikor hazatértem északról, észrevettem, hogy anyám állapota romlott. Pedig reménykedtünk, hogy javulni fog. Talán maga sem akarja. Halálosan fáradt. Már egy ideje. Megtörte a járvány, de már két éve, amikor visszatértem Koppenhágából, gyenge volt, és összetöpörödött. Ez csak egyet jelenthetett. Elindult a könyörtelen úton. Amikor eljön az idő, mindannyiunknak végig kell rajta mennünk. Imádkozom Istenhez, az Úrhoz, hogy tegye minél könnyebbé ezt az utolsó utat, ne az én akaratom történjen, Uram, hanem a tiéd.

 

/ / /

 

Elérkezik a szeptember, aztán el is múlik. Anya ágyban fekszik, erőtlen, enyhén felpuffadt kezét összekulcsolja a paplanon. Kirstinével és Katarinával megmosdatjuk, kicseréljük az ágyneműjét, megetetjük. Nem sokat tudunk beletukmálni. Ingerült lesz, amikor meglátja a kanalat, amit a szájába akarunk kényszeríteni.

– Nem vagyok éhes. Ne gyötörjetek. Csak rosszabbul leszek.

– Anya, egy kicsit enned kell.

– Miért? – mered rám szigorú szemmel.

Erre most mit mondjak? Hogy különben beteg leszel? Vagy meghalsz? Hiszen ez elkerülhetetlen. Drága anya, mi lesz velem nélküled? Akkor egyedül maradok vele.

Mivel nem hagyja, hogy megetessem, felolvasok neki. Leginkább verseket, zsoltárokat, de néhány elbeszélést, régi fabulát, mesét és más nordlandi történetet is. Szereti őket. A szeme megélénkül. Elmagyaráz néhány dolgot, amit nem értek, egy-két dolgot megjegyez, és a gyerekkoráról mesél. Megkérdezi, hogy nem hiányzik-e a gyerekkori otthonom.

– Szinte nem is emlékszem rá – felelem –, hiszen olyan kicsi voltam, amikor otthagytuk, mégis hiányzik.

– Szeretnél visszatérni?

– Igen, ha ebben az országban végeztünk.

– Biztos jó férjed lesz – mondja. – Szerencsés férj. Hiszen olyan jó lány vagy. És erős. Hosszú, boldog életed lesz.

Kezét a fejemre teszi, és megáld.

Az ágyat átvisszük a nappaliba, hogy ne kelljen egyedül lennie a hálófülkében. Figyelmesen követ minket, elméje teljesen tisztának látszik. Álmában azonban félrebeszél, mindenfélét összehord pápákról és csillagképekről. Gyakran összepiszkítja magát, ilyenkor felsegítjük és kicseréljük az ágyneműjét. Közben keresztbe tett lábbal ül, fejét a kezébe temeti, teljesen lesoványodott ez alatt a néhány hónap alatt. Apa természetesen nem vele alszik. Hanem egy matracon a padlón. A közeledő télre gondolok, a ránk váró sötétségre. Ha kibírja ezt a sötét időszakot, akkor van remény. Pedig tudom, hogy vége. Gertrud mamának vége.

Apa nem változott: sztoikus, türelmetlen, szeretettelen, ingerlékeny és haragos. Tulajdonképpen jó, hogy ilyen. Ő a szikla. Anya a víz.

 

/ / /

 

Látom apán, hogy boldogtalan. Drága apa. Ne szomorkodj. Hiszen mi itt vagyunk neked. Én itt vagyok.

Nem mutatja. Megpróbál szilárd kapaszkodó lenni nekünk, gyerekeknek, miközben minden szétporlad körülötte. Miközben anya szétporlad az ágyban. Vagy inkább elrothad.

Eltelik az október. A telepet belepi a hó. Hideg van. Az égre vetett északi fény a csillagok között kanyarog. Mi az északi fény? A bennszülöttek szerint ilyenkor a halottak labdáznak. Odahaza a halászok azt mondták, hogy a heringcsapatok tükröződnek az égbolton. Mások szerint vénlányok táncolnak és legyeznek a szoknyájukkal. Apám szerint egyfajta égi vihar. Hiszek apámnak. De egy kicsit félek az északi fénytől. Félek, hogy én is égbolton táncoló vénlány leszek, aki így akarja magához csalogatni a férfiakat, mert fiatalkorában nem kapta meg őket.

 

/ / /

 

Homlokon csókolom anyát.

– Hogy vagy, anya?

– Jól, fiam. Minden rendben. Ne aggódj miattam.

– Tehetek valamit érted, anya?

– Maradj itt egy kicsit, és fogd a kezem. Gyere ide, Poul.

Nem Poul vagyok. Hanem Niels. Már nem tud megkülönböztetni minket.

De nem szólok.

Mellette ülök, és fogom a kezét. Száraz ágköteg.

– Mi ez a zaj?

A szeme tiszta. De valami mást lát, nem ezt a világot.

– Vihar van.

– Nem, nem a viharra gondolok. Van valami a vihar belsejében. Nem hallod?

– Csak a vihart hallom, anya.

– Milyen évszak van?

– Tél, anya. November.

– Ó, november. A viharok ideje. Sosem kedveltem ezt a hónapot. Remélem, nem novemberben kell meghalnom.

– Hamarosan itt a karácsony, anya. Akkor visszatér a fény.

– Olvass nekem – kér. – Olvass nekem, Poul.

– Mit?

– Az Énekek énekét.

– Az Énekek énekét, anya?

– Igen, olvasd már.

Belekezdek: „Csókoljon meg engemet az ő szájának csókjaival.” Nem könnyű ilyesmit olvasni a saját anyámnak. De elejétől a végéig elolvasom. Ő pedig mellén összekulcsolt kézzel fekszik, szája körül különös mosoly bujkál.

 

/ / /

 

December elején a vihar nagy darabokat letép a szállás tetejéről. Minden munkára fogható férfi, az új lelkész, Bing, a fiaim és jómagam, Kieding doktor és a tisztek is azon fáradoznak, hogy kijavítsák a kárt, mielőtt a szél az egész tetőt magával ragadja. A lázas munka közben az ács lezuhan, és lábát töri.

Leginkább magam vagyok a missziós szobában. Kegyelemért könyörgök az Úrhoz. Az Úr azonban nem kegyelmez minden szíre-szóra. December második hetében megfosztja Gertrudot a beszéd képességétől. Köszönöm, Uram. Néhány nappal később nem képes lenyelni a szájába kényszerített pépeset sem. Lehajtom a fejem, és köszönetet mondok.

Bánattól és gondoktól nehéz szívvel vágok át a félszigeten a koromsötétben. Át a befagyott és hóval fedett ingoványon. A szél hordja a havat. A kabátom szárnyai lobognak. Hagyom. Mellem fedetlen. Természetesen a Herrnhut-völgyben kötök ki. A kis ház ablaka melegen izzik a lámpa fényében. Hallom a németek nevetését, hallom, ahogy beszélgetnek és zsoltárokat énekelnek. Zenélnek. Megborzongok. Micsoda förmedvény! Hallom, ahogy a ház alatt megtörnek a hullámok, jéghideg, dübörgő, zuhogó könyörtelenség. Görbe a hold. Áthatol a sötétségen, és ezüstös, tompa fényt vet a sziklákra. A szigetvilág szigetei mint valami titokzatos, fenyegető bálnák bukkannak fel. Hazasétálok a sziklákon át, a széllökésektől felbukom. Az északi oldalról érem el a telepet. Ruhám teljesen átázott.

Másnap náthás vagyok. Köszönöm, Uram!

Nem csak neki kell betegnek lennie. Nem szabad azt hinnie. Lefekszem a földre tett matracra, huzat van, várom, hogy elragadjon a láz és a tüdőgyulladás. De nem sokkal később beleim üvöltenek az éhségtől, felállok, kibotorkálok az éléskamrába, hatalmas étvággyal elfogyasztok egy jó adag friss sajtot és kenyeret.

December tizennyolcadikán jajgatni kezd. Lerúgja magáról a takarót, rúgkapál és karjával hadakozik. Kénytelenek vagyunk lefogni, nehogy véresre verje magát. Ide-oda tekeri a fejét. Habzik a szája. Megpróbálok beleerőltetni egy kis pálinkát, de hiába, a roham követi emelkedő és ereszkedő ívét. Néhány óra múlva megnyugszik, és békésen alszik. Éjszaka azonban felébred, és megint nyugtalan.

A matracon fekve látom, hogy felül, és úgy hintázik, mint egy troll. Szeme izzik.

Felugrok, és hívom a gyerekeket. Összegyűlnek az ágy körül, Katarina is ott van. Gertrud levegő után kapkod, mintha futott volna, fürkész tekintettel vizsgál minket, szemöldökét magasra felhúzva. Vajon min nevet?

– Feküdj le, kedves. – Kezemet a mellére teszem, és megpróbálom visszanyomni. Ellenáll. Pillantása lassan rám esik.

– Käthe! Ébren vagy? Szólalj meg! A lányok zokogva szólongatják.

Mintha mondani akarna valamit. Szája remeg, végre dadogó, akadozó hangot ad ki. De láthatóan nem képes érthető szavakat formálni. Katarina kedvesen átöleli a vállát, erre visszafekszik.

A felkavaró jelenetek egyre sűrűbben ismétlődnek. Valamit motyog. Olyan, mintha a fogát kocogtatná. Az ágy mellett térdelek, felsőtestemmel áthajolok a szélén. Imádkozom, Dávid zsoltárjaiból és az evangéliumokból olvasok. Elszenderülök, és arra ébredek, hogy a könyv a földre esik. Megint felül, meredten bámul, egyre csak bámul.

Nem halhatnál meg úgy, mint a többi ember? Mindannyiunknak végig kell menni ezen az úton. Miért kell ilyen nagy feneket keríteni neki?

Fáradt gondolatok. Kétségbeesett gondolatok. És amikor a fáradtság meg a kétségbeesés elhatalmasodik rajtunk, őszinte gondolataink támadnak. Ezt később még megbeszélem Istennel.

Huszonegyedike. Az év legsötétebb napja. Kora reggel kezdődik. Arra ébredek, hogy valaki énekel. Feltápászkodom. Ő az. Visszanyerte a hangját. Az ágyban ül, arcát hajfüggöny takarja, énekel. Vagy inkább brekeg. Nem lehet felismerni az éneket, a hangja berozsdásodott, és idegenül cseng. De ének. Semmi kétség. Ott vannak a lányok és a fiúk is.

Mit énekel?

Tekintete találkozik Pouléval. Beftehl du deine Wege.

Én is rázendítek, hamarosan a gyerekek és Katarina is csatlakozik. Körbeálljuk az ágyat, végigénekeljük a német zsoltárt.

Megnyugodva fekszik le. Hatalmas megkönnyebbülést érzek. A nyugalom nem tart sokáig. Jajgatni kezd, lerúgja a paplant, és mindenáron fel akar kelni az ágyból.

– Mit szeretnél, anya? – kérdezik a gyerekek. – Maradj fekve.

Odaadjuk neki az éjjeliedényt, de elkésünk. Az ágy átázik. Nem tudjuk kicserélni az ágyneműt, annyira nyugtalan, rekedten jajgat, és dobálja magát. A helyzet egyre romlik. Sikerül felültetni, párnákkal megtámasztjuk a hátát, hogy megkönnyítsük a lélegzését. A feje ernyedten hátrabukik. Hörög. Amikor előredöntöm a felsőtestét, álla ernyedten a mellére esik.

– Nyissátok ki az ablakot! – kiabálom. – Megfullad.

Jéghideg szél süvít végig a nappalin. Tartom a fejét. Szeme forog, levegő után kapkod, akárcsak egy gyerek sírógörcs után. Arca holtsápadt. Megfeszíti magát, mintha le akarna feküdni, dereka és a lába felemelkedik és ívesen megfeszül.

– Mit akarsz? Mi a csudát akarsz?

 

/ / /

 

Különös. Micsoda erő szállt meg. Mindenre képes vagyok. Ha akarom, lyukat üthetek a falba. Lerombolhatom a házat. Azt hiszem, repülni is tudok. Tombolok. Pompás. Korábban is ki kellett volna próbálnom. Nem tomboltam ki magam életemben. De jobb későn, mint soha. Belecsimpaszkodom Hansbe, megragadom a gallérját, és megrázom. Tántorog. Hallom, hogy kiabál, mi esett beléd, kedvesem, eressz el! Nem eresztem. Ki akarom tombolni magam. Mint egy őrült. Mikor, ha nem most? Magával ragadott az őrjöngés vihara. Irányíthatatlanná váltam, üvöltök, az ágyba vizelek, hadakozom. Az a különös, hogy ha akarnám, abba tudnám hagyni.

 

/ / /

 

Hány. Csak epét, de bőségesen. Végigfolyik a mellén. Aztán egy kicsit megnyugszik. Lefektetjük, átöltöztetjük és kicseréljük az ágyneműt, ide-oda gördítjük az ágyban. Katarina mellé ül, és egy ronggyal friss levegőt legyez az arcába.

Lehuppanok egy székre. Remegek az idegi megerőltetéstől.

Mikor lesz már vége? Uram, szabadítsd meg.

A lányok félálomban ülnek a padon. Poul az ágy lábánál áll és elkínzottan mosolyog. Niels vizenyős tekintettel mered maga elé, kezében krétapipát tart, de nem meri meggyújtani.

Megkérem Kiedinget, hogy vágjon eret rajta. Nem akarja.

– Eleget csapoltam már. Amúgy sem segítene. Az orvostudomány halott.

Katarina a legnyugodtabb. Angyali béke szállta meg, zavartalanul, kedves gondoskodással mosolyog. Már a látványa is megnyugtat. Egy megtért pogány. Arra sem emlékszem, hogy megkereszteltem. Lehet, hogy nem én voltam. Ő Mária Magdolna. Lehet, hogy feleségül kellene vennem. Hiszen megtehetem. Hamarosan.

Gertrud rázkódni kezd, ami nemcsak az ágyra, hanem az egész szobára átterjed. Felegyenesedik, mint egy Paprika Jancsi báb. Néhányszor pislog, mintha egy viccel akarna szórakoztatni minket. Aztán ordítani kezd. Nem gátlástalanul, de mintha ki akarná próbálni a hangját. Poul dermedten áll az ágy lábánál. Niels feláll. A lányok felébrednek. Fogom a kezét.

A roham minden eddiginél tovább tart. Tartanunk kell. A karját, a lábát, a felsőtestét, mindene remeg, a szája habzik. Katarina egy ronggyal leitatja a homlokát és megtörli a száját. A fiúk teljes testsúlyukkal a lábára nehezednek.

– Hagyjátok, hadd rúgjon – mondom nekik. – Csak irányítsátok a lábát, nehogy megüsse magát.

Valamivel jobban van. A fiúk hagyják, és irányítják a lábát, nehogy belerúgjon az ágy oszlopaiba. Ehelyett a levegőbe rúg. A fiúk tartják a sovány, kék foltos vádlit.

 

/ / /

 

Rohanok. Csodálatos érzés. Mintha repülnék. Felrohanok az otthoni Reinspælre, fel egészen a csúcsig, egyre csak forgok, az egész Lofoten az ellenkező irányba forog körülöttem, lerohanok. Karomat széttárva futok, repülni tudnék, ha akarnék, de nem akarok, inkább futok, mert hatalmasnak érzem magam tőle. A Kvæfjord vize szertefröccsen a lábam körül. Jézus tudott a vízen járni, én viszont futni tudok, felfelé szaladok a másik oldalon, nem tudok megállni, mert ha megállnék, nem tudnék újra elindulni, mozgásban tartom magam, úgy jár a lábam, mint egy legelésző rénszarvascsordának, érzem, hogy a föld lassan elereszt, felemelkedem, az egyik sziklacsúcsról a másikra, teljes hosszában magam mögött hagyom az országot, futok, nem akarok megállni, sosem akarok megállni, mert ha megállok.

 

/ / /

 

– Izzad – mondom. – Le kell húznunk róla az inget. Meztelen. Még mindig rúg, de a mozdulatok erőtlenebbek.

– Gertrud! Ne félj, kedvesem. Mind itt vagyunk melletted.

Levegő után kapkod, fejét oldalra billenti, aztán felnéz, ajka félrecsúszik, fogatlan ínye kivillan. Mintha teljes erejéből kitátaná a száját, nem azért, hogy lenyeljen, hanem azért, hogy kieresszen valamit, mintha az egész csontváz ki akarna szakadni belőle, és tátott száján át akarna távozni. A fejemet csóválom. Az ég szerelmére. Megint remegni kezd. A medencéje felemelkedik és hatalmas puffanással zuhan vissza, a rángás többször is ismétlődik, aztán óriási csattanás hallatszik, valaki kiált, megfordulok, és látom, hogy a polc az elegáns porcelánnal felborult, és mindenütt törött porcelándarabok hevernek a padlón, tekintetem megint találkozik Katarina nyugodt tekintetével és mosolyával, megint Gertrud felé fordulok. Összeroskad, arca kifejezéstelenné válik, álla a mellére esik.

– Használjuk ki. Tartsunk áhítatot. Poul, olvass a Prédikátor könyvének harmadik fejezetéből.

 

/ / /

 

Felütöm a Bibliát, és olvasok: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”

Becsukom a könyvet. Elimádkozzuk a miatyánkot. Aztán leülünk egymástól távol, és elszundítunk. Eltelik egy óra, aztán még egy fél, és megint kezdődik elölről. Újabb roham van készülőben.

Apa félrehúz, suttog:

– Valami baj van. Miért tart ilyen sokáig? Honnan van ennyi ereje? És ott van a polc, a lezuhant tányérok.

Összerázkódom, amikor megértem, hova akar kilyukadni. Apa suttog:

– Ördögűzést kell végeznünk.

– Apa, kérlek. – Mosolygok. Szinte el sem hiszem, hogy képes volt ilyesmit mondani.

– Komolyan beszélek. Érzem, hogy valaki van odabent, talán nem benne, de valami, valami gonosz van jelen.

– Hiszen ez középkori badarság, apa.

– De az is lehet, hogy igazam van, és tényleg érzem.

Annyira mindent tudsz, hogy mered vállalni a kockázatot?

 

/ / /

 

Apám és a bátyám az ablakhoz lépnek. Egymással sutyorognak. Aki súg, az hazudik. Vajon mit terveznek? Az ördögbe, mennyire hasonlítanak egymásra! Két egymás felé forduló arc, két ormány, mögöttük az ablak szürkés fénye, egy kupát formáznak.

 

/ / /

 

– Hogyan kell ördögöt űzni? – kérdezem. – Az ilyesmit nem tanítják az egyetemen.

– Istentisztelettel – mondja az apám. – Egy teljes istentisztelettel, zsoltárokkal, imádsággal, úrvacsorával. Azt nem bírja.

– Ki?

– …

– Vagy úgy. Értem. Ez végül is nem árthat.

Elkezdjük. Megkérem Nielset, hogy csengessen háromszor a csengővel, és befejezésül az imára hívó csengetéssel. Elimádkozom a bevezető imádságot. Aztán elénekeljük Kingo egyik zsoltárját, apa a gyülekezet felé fordul, vagyis felénk, a gyermekei és Katarina felé, az Úr legyen veletek, mondja. Amikor a hitvallás következik – ellene mondunk a sátánnak –, anya kiabálni kezd.

– Folytassátok! – kiabálja apa. – Folytassátok, ne habozzatok!

Folytassátok, amíg nem szólok.

Melléülök. Vizet hintek a homlokára, miközben a keresztelési rituálét mormolom. A háttérben a többiek hadarják a hitvallást: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában.”

A liturgia kicsit összekuszálódik anya nyugtalansága miatt. De ez nem tántorít el. Énekelünk, elimádkozzuk a szertartáshoz tartozó imádságokat, az úrvacsora előtti imát. Magamra öltöm a lelkész hangját, és mormolom: „Megfeszített és feltámadott üdvözítő, Jézus Krisztus!” Kénytelen vagyok felemelni a hangom, végül már kiabálok, miközben anya üvöltése folytatódik. Tombol, mint egy sarokba szorított állat, és én kételkedni kezdek. Tényleg lehet valami abban, amit apám mond? Látom, ahogy anya utánakap, és megpróbálja megharapni a kezét. Ez nem normális, gondolom. Ez nem az anyám.

 

/ / /

 

Ügyesen kitérek a harapás elől. Aztán eszembe jut, hogy nincs is foga, és hagyom, hadd harapjon meg. Érzem a nedves ínyt, ahogy lecsúszik a bütykeimről, de elkapja a mutatóujjamat, gyilkos szorítással ráharap. Üvöltök a fájdalomtól, a többiek abbahagyják a mormolást. Kifeszítem a száját, kihúzom az ujjamat, a torkából hörgés és undorító bűz tör elő.

– Ne tétovázzatok! Folytassátok, az Úr nevében!

Üvöltöm az áldást:

– Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg tégedet!

Ádáz küzdelmet folytatok vele. Most már biztos vagyok benne, hogy megszállta az ördög. Semmi kétség. Ilyen erő nem származhat tőle. Kitartóan üvölt.

– Világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad!

Hihetetlen erők. Még a kovácsnak is nehezére esne megtartani.

– Fordítsa az Úr az ő orcáját rád.

Fogást kell váltanom, ezért egy pillanatra elengedem. Abban a pillanatban tudom, hogy hiba volt. A szemem sarkából látom, hogy gonosz pillantást vet rám.

– És könyörüljön terajtad!

Látom, hogy apámat hatalmas ütés éri a halántékán.

– Az ég szerelmére. – Mintha lassan felemelkedne a padlóról, és lágy ívben hátrarepül, cigánykereket hány, és a földre zuhan.

– Ámen!

– Poul vagyok.

– Apa!

– Mi történt?

– Megrúgta.

– Apa, észnél vagy?

 

/ / /

 

Hallom, mindent hallok. Jó érzés. Tényleg szeretnek. Azt hittem, gyűlölnek. Mondani akarok valamit, törődjetek az anyátokkal, én magam is boldogulok. De egyetlen hang sem jön ki a torkomon. Valami gond van a beszédszerveimmel. Teljes a sötétség körülöttem.

 

/ / /

 

Az a felfordulás. Az a lárma és a zűrzavar. Vicces volt, ahogy eltalálta az állkapcsát, ő meg hátrafele cigánykereket hányt. Mindnyájan megfordultak. Rákiabáltak, rázták, zokogtak, és teljesen összezavarodtak. Egyedül én maradtam a beteg mellett. Suttogtam neki, kedves szavakat suttogtam a feltámadásról. Szívesen hallgatta. Szeme mozdulatlanná dermedt, abbahagyta a kiabálást. Szájon csókoltam, és ő visszacsókolt. A halálos csóknál nincs jobb, meleg hullámok öntenek el. Segítek neki, csak egy kicsit. Nincs sokra szükség. Csak egy kicsit be kell fogni az orrát. Azt szabad. Látom, ahogy a lélek kipréseli magát a fülén, ott csapkod, mint egy szárnyas angyal a mennyezet alatt, míg végre megtalálja az ablakot, és eltűnik a sötétben. Viszontlátásra, angyalom.

 

/ / /

 

Magamhoz térek, és belebámulok Niels arcába.

– Niels? Ne rázz már így. Mi esett beléd? Miért bőgsz?

– Anya – mondja zokogva.

– Mi van anyával?

– Anya meghalt.

– Anya meghalt? – Mintha teljességgel váratlan hírt közölt volna. – Mikor?

– Az imént.

Feltápászkodom, lassan összeszedem magam, és az ágyhoz lépek. Gertrud békésen fekszik, keze összekulcsolva, a mellén ott a kereszt. Fölé hajolok, egy csepp félelem sincs bennem, hogy esetleg felül és rám kiabál, megcsókolom az arcát. Viaszos, mintha már egy napja halott lenne. Egy darabig figyelem. Majdnem harminc év. Az az arckifejezés, amellyel távozik körünkből, leginkább ravaszkás vigyorra hasonlít.

 

/ / /

 

A holttestre december harmincadikán köveket halmozunk, hogy később felvehessük. Szomorú szertartás. Én vezetem, az imádságot, a felolvasást, a zsoltárok kiválasztását és a beszentelést. Ez itt most rólunk szól, csak a mi dolgunk. Fejem ronggyal be van kötve, rányomtam a parókát, hogy eltakarjam, de a kötés leér az állkapcsomra. Eltört. Nehezemre esik a beszéd. Nem hiszem, hogy a gyülekezet bármit is ért abból, amit mondok. De te érted.

 

*