Megjelent Geek Girl-sorozat utolsó kötete

6

Ugye ismerik azt az érzést, mikor azt hiszik, hogy valami filmben vannak?
A világ teljesen átlagosnak és hétköznapinak tűnik, mikor egyszer csak jön valami hirtelen pukkanás, és többé már nem az. A színek élénkebbek, a levegő könnyebb, és valahogy tudják, hogy pontosan ott vannak, ahol lenniük kell, pontosan azt csinálják, amit csinálniuk kell, és pontosan azzal, akivel kell.
És ilyenkor egy másodpercre kilépnek önmagukból, és jól elraktározzák ezt a pillanatot az agyukban.
Megörökítik a látványt, gondosan megőrizve minden mozzanatot, hogy később, ha majd a való életben történik valami, amit nem tudnak kikapcsolni vagy ignorálni, vissza tudják játszani.
Nos, hát ez is egy ilyen pillanat.
Ahogy a taxi végigsuhan Sydney tiszta, széles utcáin – miközben mi letekerjük az ablakot, és kidugjuk rajta a fejünket, amitől a hajunk úgy csapkod az ég felé, mint a sárga bóbitás kakadu fejdísze – addigra már Nat is ugyanezt érzi.
Onnan tudom, hogy megint azt a nevetséges duck-face csücsörítést csinálja, amit ugyan mindig letagad, de már kilencéves kora óta csinálja, amikor életében először vett fel napszemüveget.
És ekkor hirtelen – egy nagy durranás kíséretében – megérzem, hogy a boldogság úgy sugárzik mindkettőnkből, mint a nyári napsütés.
– ’Napot, Sydney! – kiáltja a legjobb barátnőm a napfényben úszó utcáknak. – Há’nem egy csudi hely vagy?
– Ajjé – kiáltom én is nevetve. – Sydney, egy igazi káprázat vagy.
– Úgy’a! – üvölti Nat, a fekete haja csak úgy lobog mögötte.
– Biza! – bődülök el én is.
– Pajtikám – ordítja Nat egy kutyának, ami mellett épp elsuhanunk –, hajíccsá má’ pár kolbit a rácsra!
Tudtam én, hogy a Nyerő ausztrál szófordulatok és kifejezések könyvemnek egyszer még nagy hasznát vesszük – dacára annak, hogy elég közhelyes, kulturális szempontból meglehetősen kevéssé érzékeny, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egy kültéri vécé ajtajának fényképe van a borítóján.
– Angolok, ugye? – kérdezi a taxisofőr kényszeredett mosollyal, és felhangosítja a rádiót, hogy a zene is hasonlóan pazar legyen, mint az utunk. – Nehéz lett volna kitalálni.
Nattel vigyorogva nézünk egymásra. Mindkettőnknek lobog a haja, pörög a képzeletbeli kamera, és az elképzelt rendező elégedetten feltartja a hüvelykujját.
Egy átlagos élet huszonhétezer-háromszázhetvenöt napból áll.
Ami hatszázötvenhét órát, azaz valamivel kevesebb mint negyvenmillió percet jelent. Szóval, ha szerencsénk van, fejenként van két és fél milliárd másodpercünk.
És nem mindegyikre emlékszünk.
Az emberi agy hosszú távú memóriája véges kapacitásának köszönhetően csak egy igencsak limitált mennyiségű, kiválasztott pillanatra emlékszünk, és azokat játsszuk le a fejünkben újra meg újra, amikor csak akarjuk, életünk végéig.
De ezek a pillanatok aztán örökérvényűek.
Húsz perccel, rengeteg énekléssel (Nat részéről) és összefüggéstelen zagyválással (az én részemről, mert egy szám szövegét sem ismerem) később a taxi befordul egy fénypettyes, göcsörtös fákkal és számomra ismeretlen virágokkal szegélyezett utcába.
Ausztráliában huszonnégyezer őshonos növény található, és én igyekszem minél többet megtudni róluk, olyan gyorsan, amennyire ez egyáltalán fizikailag lehetséges.
Főleg arról a tíz százalékukról, amelyek cianidot termelnek.
Nagyon hasznos, ha az ember fejleszti a botanikai ismereteit egy olyan környezetben, ahol a fák és bokrok gyakorlatilag megmérgezhetik.
– Nat – mondom, mikor az autó megáll egy magas, kusza és göcsörtös fakerítés mellett, fizetünk, és a bőröndjeinkkel együtt kikászálódunk a taxiból. – Khm, azt hiszem, fel
kell készítenem téged valamire.
Aztán elhallgatok, benyúlok a bőröndömbe, és átnyújtok neki egy szúnyogriasztó sprayt, egy kalapra rögzíthető hálót a legyek ellen, egy csomag antibakteriális kéztörlőt, egy csomag gyufát és egy felfújható párnát.
Néha a tettek többet mondanak ezer szónál.
– Harriet – neveti el magát Nat, ahogy elindulunk a korhadt kapu felé a rozsdás kulcsunkkal. – Bunty most aludt végig huszonnégy órát, és betette a félig megevett repülős kaját a hátizsákjába. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az elkövetkező két hétben nem úgy fogunk lakni, mint akiket csupa l…
Az ajtó egy csattanással kivágódik, és hirtelen beáll a csönd.
Az a fajta csönd, aminek a hátán akár egészen hazáig elszörfözhetnénk, már ha szeretnénk a csönd hátán szörfözgetni.
– …uxus vesz majd körül – fejezem be a mondatot helyette.
Merthogy erre nincs más szó.
Előttünk a lehető legdrágább lakás, amit bármelyikünk is látott életében.