Mark Logue–Peter Conradi: A király háborúja – Részlet a könyvből

„VI. György, a dadogását rendkívüli erőfeszítéssel leküzdő brit uralkodó II. Erzsébet apja és elődje volt. Beszédhibáját, amely súlyosan korlátozta volna a nyilvánosság előtti szereplésekkor, egy tapasztalt, ám felettébb furcsa módszereiről híres logopédus segítségével gyűrte le. Kettejük története, amely A király beszéde című könyv és az abból készült, Oscar-díjas film révén vált ismertté világszerte, a második világháború alatt is folytatódott: Lionel Logue továbbra is bejáratos volt a Buckingham-palotába, és fontos szerep hárult rá: támogatta a királyt Dunkerque sötét napjaiban és a normandiai partraszállás idején, egészen az 1945-ös végső győzelemig. Peter Conradinak, a Sunday Times újságírójának és Mark Logue-nak, Lionel unokájának könyve bőséggel merít a Logue-archívum kivételes anyagából: Lionel és felesége, Myrtle hátrahagyott naplóiból, levelezéseiből és más dokumentumokból. Remekbe szabott portrét fest Logue-ékról és a Windsorokról, ahogyan együtt néznek szembe Nagy-Britannia történelmének addigi legnagyobb kihívásával.” – Az érdekfeszítő kötet második fejezetének bevezető szakaszát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Már lassan beesteledett, amikor Logue elhagyta a Buckingham-palotát, és visszaautózott délkeleti irányban Sydenham Hill felé. London hamarosan teljes sötétségbe burkolózott. Az elsötétítés két napja megkezdődött. A Daily Herald újságírónője, Mea Allan a Hungerford Bridge gyalogjárdáján állt, és kinézett a Temzére, amikor a fények kialudtak. „Az egész hatalmas város ki volt világítva, akár egy vidámpark, szemkápráztató ragyogása az égig nyúlt” – írta. „…és aztán egyenként, mintha kapcsolót fordítottak volna el, mindegyik térség elsötétedett, a ragyogás itt-ott épp kihunyó fények foltvarrásává fakult, mígnem már csak egy utolsó villant, s az is kialudt. Ami megmaradt nekünk, az több egyszerű háborús elsötétítésnél, egy félelmetes ómen volt arra, hogy mivé lett a háború. Nem gondoltuk, hogy sötétségben kell majd harcolnunk, vagy hogy a fény lesz az ellenségünk.”

Az elsötétítés fontos része volt a harckészültségnek. Akik Nagy-Britannia védelméért feleltek, meg voltak győződve arról, hogy háború esetén német bombázók támadásokat fognak intézni London és az ország többi ipari és lakóközpontja ellen. Ezért nekiálltak eltüntetni minden vonatkoztatási pontot, ami útbaigazíthatná az ellenséget a célpontjukhoz. Az első világháború alatt, 1915-ben már bevezettek részleges elsötétítést: amikor tudomást szereztek egy úton lévő Zeppelinről, mérsékelték a világítást, de teljesen nem kapcsolták le. A közbeeső két évtizedben a légiveszély fenyegetése jelentősen megnőtt. A németek 1935-ben tartották az első elsötétítési gyakorlatukat Berlinben, és két évvel később Nagy-Britannia követte a példát; a belügyminisztérium felhívást bocsátott ki 300 ezer „polgári önkéntes” toborzására, akiket légószolgálatosoknak kívántak kiképezni. 1938 elején elsötétítési kísérletek kezdődtek, a Brit Királyi Légierő bombázói repültek be a légtérbe annak vizsgálatára, mennyire szivárognak ki a fények.

A közlekedés jelentette a fő gondot: még a fényszóróik helyett csak a helyzetjelző lámpáikat égető autók is tisztán látszottak felülről, olyan fényfolyamokat alkottak, amelyek kirajzolták az úthálózatot. Az ellenséges bombázók ezeket aztán összehasonlíthatták a még békeidőben beszerzett térképeikkel, és máris lehetővé vált a célpont azonosítása. Így hát a gépkocsilámpákat eltakarták, hogy épp csak résnyi fényt adjanak, az ablakokra sötétítőfüggönyök és rolók kerültek, és a vasútállomásokat gyertyákkal világították meg. Nagy-Britanniának ezt a kényszerű sötétséget 1945. április 23-ig kellett elviselnie, amikor Bergen-Belsen már nyolc napja felszabadult, és a szövetséges haderők benyomultak Berlinbe.

Más londoniakhoz hasonlóan a Logue-k azon igyekeztek, hogy felkészítsék az otthonukat a légitámadásokra, amelyekről széles körben úgy képzelték, hogy szinte azonnal a háború kitörése után megkezdődnek. Szeptember 1-jén, azon a napon, amikor a fények kialudtak, elküldték a helyi könyvtárba elsötétítő papírért a legkisebb fiukat, a tizennyolc éves, hullámos barna hajú, kisportolt Antonyt, akit a családban Tonynak vagy egyszerűen csak „Kölyök”-nek szólítottak. A ház elsötétítésének gigászi feladatát megkönnyítette, hogy az ablakok jó részén spaletta volt. Myrtle a Beechgrove-ba beköltözésük óta tervezgette, hogy leszedeti őket, de hét év telt el úgy, hogy szerencsére még mindig nem fogott hozzá. A spaletták védelmet nyújtottak a repkedő üvegszilánkok ellen is. De a ház annyira nagy volt, hogy a papír még a rolókat beszámítva sem volt elég az összes ablakra, ezért Antony egyet a fürdőszobában beragasztatlanul hagyott.

Úgy tűnt, ez nem okozhat különösebb gondot, de este tízkor, miközben lefekvés előtt Myrtle fogat mosott, kopogtattak a bejárati ajtón. Két légószolgálatos állt a küszöbön, akik a bajtársaikkal együtt keresztül-kasul bejárták Londont, hogy rápirítsanak az elsötétítést elégtelenül végrehajtókra. Udvariasan, de határozottan felszólították Myrtle-t, hogy oltsa le a villanyt. Myrtle feljegyezte a naplójába, hogy nagyon „kínkeserves” az alvás teljesen besötétített szobában. „Az ember lepkebábnak érzi magát a félhomályban; az összes ablakot sötétítőpapír fedi” – írta a naplójában.

 

 

Elsötétítés idején London utcáin járni még körülményesebb lehetett, mint az kitűnik egyéb korabeli leírásokból. „Az ajtón kilépve az első percben az ember teljesen megzavarodik, aztán idegek kérdése lesz az előrefelé tapogatózás, no meg a kinyújtott kezeké” – állapította meg egy naplóíró, Phyllis Warner.8 A sötétséghez nem szokott járókelők egymásba ütköztek, vagy homokzsákok kupacain estek át. Az elsötétítés nem csak lélektani hatást gyakorolt: a háború első hónapja végéig 1130 halálos áldozatot szedett a közutakon. A halottkémek arra szólították fel a gyalogosokat, hogy vigyenek magukkal újságot vagy fehér zsebkendőt, amivel láthatóbbá tehetik magukat. A kórházak baleseti osztályai kezdtek megtelni olyan szerencsétlenekkel, akiket gombostűfejnyi fénnyel megvilágított autók gázoltak el, a vonatról leszállva lábukat törték a nem létező peronon, vagy láthatatlan szegélykőben botlottak meg, és kificamították a bokájukat.

Számos sérült kötött ki a Szent György Kórházban, ahol Logue-ék középső fia, az akkor huszonhat éves Valentine dolgozott fiatal orvosként azóta, hogy 1936- ban megszerezte a diplomáját. A Hyde Park Corneren álló Leanesborough House lenyűgöző neoklasszicista épületében elhelyezkedő kórház betagozódott a sürgősségi kórházláncba, kétszáz ágyat biztosított sebesült katonáknak és hatvanötöt a polgári rászorulóknak – ez utóbbiak közül sokan estek az elsötétítés áldozatául. A háború első éjszakáján Valentine egész éjjel talpon volt, ellátta a főváros utcáin pórul járt pácienseket. A sérültek száma csak tovább nőtt az elkövetkező hetekben az egyre hosszabbodó éjszakáknak köszönhetően.

Az elsötétítés olyan intézkedéssorozatba illeszkedett, amellyel óvni kívánták Londont és más nagyvárosokat a feltételezett tömeges bombatámadásoktól: légiveszélyt jelző szirénákat és léggömbzárakat telepítettek, ez utóbbiak hatalmas, röplabdapálya méretű, kötött léggömbökből álltak, amelyek roppant drótköteleken fölengedve arra kényszerítették a bombázókat, hogy magasabbra repüljenek, ahol a légvédelmi lövegek könnyebben elbánhatnak velük. A kórházi betegeket kiköltöztették a fővárosból, hogy helyet csináljanak a bombatámadások várható sérültjei áradatának. A fákat, járdákat, postaládákat és lámpaoszlopokat fehér festéksávokkal jelölték meg. A müncheni válság alatt a helyi hatóságok fedezékül szolgáló futóárkokat kezdtek ásni a parkokban, és később a kormány betonszegély hozzáadásával az állandósításuk mellett döntött. A saját kerttel rendelkezők gödröket ástak félig földbe temetett Anderson-fedezékeknek; ezek a horganyzott hullámlemezből készült, egyszerű vasszerkezetek hat fő befogadására készültek, és a lordpecsétőrről, Sir John Andersonról kapták a nevüket. Ahol a házaknak volt pincéjük vagy alagsoruk, a lakóknak a nagyobb biztonság érdekében acéldúcokat biztosítottak. A kiszolgáltatottabb középületeket homokzsákokkal rakták körbe. A hatóságok nyilvános óvóhelyeket építettek, és bombatámadások alatti használatra igénybe vettek alagsorokat vagy üzletek és irodaházak más alkalmas helyiségeit, sokszor a tulajdonosok nem kis bosszúságára.

Az egyik legnagyobb félelemre a vegyi háború adott okot. Az első világháború alatt borzalmas hatékonysággal vetettek be mérges gázokat a lövészárkokban, és felmerült az az aggály, hogy a németek a mostani háborúban civilek ellen is fordíthatják ezt a fegyvert. 1939 szeptemberéig mintegy 38 millió fekete gumi gázálarcot osztottak szét propagandakampány keretében. „Hitlertől ne várj figyelmeztetést – mindig legyen nálad gázálarc!” – állt az egyik hirdetésben. Büntetés várt azokra, akik gázálarctáska nélkül léptek ki az ajtón.

Ilyen előkészületekről történtek intézkedések, miközben egyre esélytelenebbnek látszott Chamberlain ábrándja, hogy elkerülhető a háború Hitlerrel. A döntő lépés a háború irányába 1939. augusztus 23-án következett be, amikor Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter megnemtámadási szerződést írt alá a német külügyminiszterrel, Joachim von Ribbentroppal. A szerződés nemhogy a békét jelentette volna, inkább szabad kezet adott Hitlernek Lengyelország lerohanására, majd arra, hogy haderőit rászabadítsa nyugati szomszédaira. Két nappal később Nagy-Britannia egyezményt írt alá a lengyel kormánnyal, kötelezettséget vállalva rá, hogy az ország megtámadása esetén a segítségére siet. Chamberlain még nem adta fel a reményt, hogy alkut köthet Hitlerrel. A király, aki azonnal feljött az éjszakai vonattal Balmoralból, felajánlotta, hogy személyes levelet ír a náci vezérnek, de a miniszterelnök, tartva a szinte biztos elutasítástól, lebeszélte róla – ahogy lebeszélte arról a felvetésről is, hogy baráti üzenetet küldene a japán császárnak, mint az egyik ország uralkodója a másiknak, és megkísérelné leválasztani a tengelyhatalmakról.

Augusztus 28-án Logue telefont kapott Hardinge-tól.

– Álljon készenlétben, hogy a palotába kell jönnie – közölte vele a király magántitkára.

Logue-nak nem kellett rákérdeznie a miértre. „Azt mondtam, éjjel-nappal bármikor rendelkezésre állok, de bármennyire szívesen felkerestem és értekeztem volna őfelségével, őszintén reméltem, hogy nem fognak értem küldeni – írta a naplójában. – Kiadtam az utasításokat a Harley Streeten és otthon: mindenki pontosan tudja, mikor és hol érhet el nappal és éjjel.”

A háború még ebben a késői szakaszban sem látszott teljesen elkerülhetetlennek. Még mindig volt rá remény, hogy Lengyelország Nagy-Britanniával kötött védelmi szerződése eltántoríthatja Hitlert a támadástól. Augusztus 26-án, az aláírást követő napon a Buckingham-palotába hivatalos Sir Miles Lampson egyiptomi brit követ „nagyszerű formában” találta a királyt, akinek a fő aggodalma az volt, hogy a politikai válság félbeszakított egy kitűnő fajdvadászatot – „1600 pár hat nap alatt” – Balmoralban. „Szégyen és gyalázat, hogy az a csirkefogó Hitler felforgatott mindent – jelentette Lampson. – Őfelsége úgy vélte, hogy most szinte biztosan béke lesz, és Hitler blöffje ezúttal nem jön be.”

A háborús előkészületek mindazonáltal kezdtek lendületet venni. Augusztus 31-én 11:07-kor kiadták a szűkszavú „azonnali evakuáció” parancsot, amely London és a többi nagyváros nagyarányú kiürítését jelentette. Szeptember első négy napjában vidéki biztonságos helyekre telepítették át a bombatámadásoknak leginkább kitettnek tartott csaknem hárommillió anyát és gyermeket. Sok gyereket elszakítottak a szüleiktől, és felcímkézve, mint valami poggyászt, egy százezer fős tanársereg gondjaira bízták. „Őrizzétek meg a nyugalmatokat, és őrizzétek meg a vidám brit mosolyt az arcotokon… Sok sikert, és térjetek vissza szerencsésen a jó öreg Londonba” – e szavakkal búcsúztatta az evakuáltak szeptember 1-jén útnak induló első hullámát Nagy-London önkormányzati közgyűlése nevében Herbert Morrison. Végül a kijelölteknek valójában csak a fele hagyta el Londont; sok szülő képtelen volt elviselni, hogy elválasszák a gyerekétől. A köztisztviselőknek azonban nem maradt választásuk. Az elkövetkező hetekben és hónapokban ezrével telepítették ki őket a fővárosból, ahogy magánvállalatok rengeteg alkalmazottját is. A házi kedvencek rosszabbul jártak: egy augusztus 26-án megjelent kormányzati brosúra arra szólította fel a kisállat-tulajdonosokat, hogy küldjék el vidékre kedvenceiket, illetve, ha ez nem lehetséges, „legkönyörületesebb lenne elpusztítani őket”, mert félő, hogy vészhelyzet esetén „állatok nagy számban sebesülnének meg, gázzal megmérgeződnének, vagy megvesznének a félelemtől”. A háború első hetének végéig 750 ezret tettek el láb alól.

Aztán szeptember 1-jén, a hajnali órákban, mit se törődve a Nagy-Britannia által aláírt védelmi szerződéssel, Hitler elindította a Lengyelország elleni offenzíváját.


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632939322
Megjelenés: 2020-02-12
méret: 200 mm x 125 mm x 20 mm
tovább ►
ISBN: 9789636894528
Megjelenés: 2011-01-26
méret: 210 mm x 140 mm x 12 mm

Mark Logue - Peter Conradi

Tovább
Ez is érdekelhet:

MINDENNAPI
2017-11-20 09:46:26

„sötét van nélküled / szemem ki sem nyitom”

Tovább
HÍREK
2018-09-06 10:18:21

52 fontos magyar könyv – Nyáry Krisztián szerint

Tovább
MINDENNAPI
2020-03-23 09:35:57

8. nap otthon – Paul Hollywood: Kenyér – Reggelire, ebédre, vacsorára

Tovább

„A háborús előkészületek mindazonáltal kezdtek lendületet venni.”