Luxus, izgalom, erotika

Rebecca Chance az angol felső tízezer világába vezeti be olvasóját legújabb, Luxus és könny című regényében. Erotika, kaland és izgalom vár arra, aki kézbe veszi a három nővér történetét elbeszélő regényt. Most a kötet utolsó harmadából mutatunk meg egy rövid részletet, mely Olaszországban játszódik.


– Ez egy parasztos étel – mondta az öntöttvas serpenyőt rázogató Cesare. A morzsák lassanként aranybarna árnyalatot  öltöttek: a férfi kis lángon hevítette a serpenyőt, hogy egyenletesen piruljanak meg.

– Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagyunk parasztok – jegyezte meg hetykén Devon. Nagyon is tisztában volt vele, hogy részben ez adja az ő vonzerejét: Cesare szereti, hogy ugratja, hogy beleköt abba, amit mond, hogy nem veszi komolyan. Érzékelte, hogy az olasz nők ehhez nem szoktatták hozzá… Cesare sűrűn panaszkodott is az angol humorára,  de egyértelmű volt, hogy valójában imádja.

Most is csillogott a szeme, amikor a válla fölött hátraszólva így felelt:
– Tévedtem, cara mia. Te angol vagy, úgyhogy paraszt vagy. Úgy eszel, mint egy paraszt. Szerinted például Martinivel is lehet főzni, ha éppen nincs fehérbor – Cesare itt színpadiasan megborzongott, miközben lezárta a gázt a pirított kenyérmorzsa alatt. – Che schifo! Undorító! – jelentette ki, majd fogott egy vágódeszkát meg egy fej fokhagymát, és a hüvelykujjával szétnyomott pár gerezdet.

– Csak annyit mondtam, hogy vésztartaléknak az is megteszi – helyesbített durcásan Devon. Cesare ugyanis rákapott a szakácskönyveire: buzgón bújta őket, és amit különösen szórakoztatónak talált bennük, azt fennhangon idézte. – Egyszer ki kéne próbálnod – tette hozzá Devon.

– Mai – felelte határozottan a férfi. Devon, akinek olasz szókincse gyors ütemben gyarapodott, jól tudta, mit jelent ez a Cesare által sűrűn használt szó: azt, hogy SoHa. – Mai, mai e poi mai – tette még hozzá a férfi, mintha további magyarázatra szorulna, amit mondott. Közben ügyesen kilapította a fokhagymagerezdeket egy széles pengéjű késsel, és miután leszedte a héjukat, bedobta őket egy másik serpenyőbe, amelyben olívaolajat hevített.
– Meg azt is mondod, hogy főzzünk extraszűz olívaolajjal – folytatta, majd harsányan hahotázva a spagettitésztás üvegért nyúlt. A hüvelyk- és mutatóujja közötti bőrredőn mérte ki a szükséges mennyiséget, amelyet aztán a harmadik serpenyőbe, a forrásban lévő, sózott vízbe ejtett. – Az extraszűz olajnak teljesen elmegy az íze, ha felforrósítod. Pazza! Igen, az vagy.
– Mi az a pazza? – kérdezte morcosan Devon.
Cesare megkocogtatta a halántékát.
– Lunatica – mondta, miközben vígan kavargatta a spagettit, hogy szétváljon.
Devon hamar megtanulta, hogy Cesarénak nem szabad behódolni – legalábbis a hálószobán kívül. Mert akkor páros lábbal tapos az emberen…
– Bolond vagy ám te! – jelentette ki határozottan Devon.
– Egyáltalán, hogy lehet valamit extraszűznek nevezni? Ennek nincs semmi értelme.
Cesare ezen vihogott egy sort. Közben szárított, piros csilipaprikákat morzsolt bele az olajba, amely már kezdett fenséges fokhagymaillatot árasztani.
– Certamente – mondta. – Olaszországban tényleg nincsenek extraszüzek. Még az apácák is űzik egymással a mókát. Angol szüzek viszont talán vannak, ugye? – sandított Devonra. – Amikor elmentünk a termébe, mondtam neked, hogy még nem szerelmeskedtél Montigiani családból való férfival. Most viszont már nem vagy Montigianiszűz. Így már sokkal jobb, nem? – tette hozzá somolyogva.
– Hát nem – vágott vissza Devon. – Borzalmas vagy az ágyban. Csak udvariasságból mondtam, hogy jó volt.
– Bugiarda – mondta önelégülten Cesare. Leöntötte a vizet, és egy hatalmas, fehér kerámiatálba ejtette a tésztát,
majd meglocsolta olajjal. – ’Ázudsz, Miss English.
Rászórta a tésztára a pirított kenyérmorzsát meg némi apróra vágott petrezselymet, majd avatott mozdulatokkal,
két villával összetrutymolta az egészet. Rory márkás konyhai eszközeire rá sem hederített.

– Most pedig eszünk – közölte. – Remélem, éhes vagy.
Devon lecsusszant a bárszékről, és az asztalhoz lépett.
– Éhes és mérges – mondta a hasát dörzsölgetve, és haragosan ráncolta a homlokát. – Mert nem ’ázudsz, hanem hazudsz. Fuss neki még egyszer!
– Ááá! – nyögött fel Cesare, miközben lecsapta a spagettis tálat az asztalra. – Mindig elrontom! Háá-zudsz!
– Hazudsz.
– Há-azudsz.
– Valamivel jobb – mondta Devon. – De még messze van a tökéletestől.
Cesare színpadias pózba vágta magát, és szúrósan nézett Devonra.
– Te engem föl-mér-ge-sí-tesz! Donne! – tette hozzá.
– Nők! Csak arra jók, hogy mérgesítsék az embert.
– Jaj, szegény drágám – mondta szomorúan Devon.
– Akkor talán menned kéne. – Azzal fölemelte a kezét, és ujjait játékosan mozgatva integetett Cesarénak. – Isten veled! Köszi az ebédet!
– Mi fai incazzare da morire! – mondta Cesare, majd két kézzel vállon ragadta Devont, és olyan erővel csókolta meg, hogy összekoccantak a fogai – valamint a térde is megrogygyant. Amikor a férfi elengedte, meg kellett markolnia a szék támláját, hogy el ne essen. – Ecco – mondta Cesare, és elégedett képet vágva odahúzta a székét a konyhaasztalhoz, majd leült. – Most pedig edd a pastasciuttádat! Egyszerű, de nagyon finom. Utána szerelmeskedünk. Mármint az után, hogy közben rendesen megemésszük az ételt.

Devon lehuppant a székére. Rózsaszínűre festette az arcát a boldogság. Ha azt hallotta Cesarétól, hogy szerelmeskedni, mindig dalra fakadt legbelül. Persze tudta, hogy ez nevetséges, hiszen ő férjes asszony – aki ugyan belefogott abba a szegény Mattnek szánt e-mailbe, de még mindig csak az első mondatnál tart. És amennyire tudja, Cesare is nős, akinek gyermekei vannak, meg rajta kívül még egy rakás szeretője. Elszórakozik vele pár napig, aztán éli tovább a maga életét…
Devon tudta, hogy szerelemre vagy bármi effélére gondolni is korai lenne. Hiszen lehet, hogy nincs köztük semmi más, csak szex, és a szenvedély amilyen gyorsan lángra lobbant, olyan gyorsan ki is huny…
És mégis: valahányszor Cesare kiejtette a száján, hogy fare l’amore, azaz szerelmeskedni, Devont úgy öntötték el az érzelmek, hogy kis híján elolvadt. Ahhoz viszont nem volt elég bátor vagy elég olasz, hogy ő maga is használja ezt a szót. Magában, suttogva kipróbálta, hogyan is hangzik, de mivel angol volt, nem tudta ugyanolyan magától értetődően kimondani azt, hogy szerelmeskedni, mint azt, hogy szexelni.
Evett egy falatot, és kéjesen felnyögött, mert az a spagetti elképesztően, meghökkentően jó volt. Cesare vetett Devonra egy önelégült pillantást az asztal fölött.
– Ezt esszük fiatalkorunkban – mondta. – Az ember elmegy táncolni a barátaival, és ’azajön… ’Ogy is mondják, ’ogy alba? – Ujjait pattogtatva próbálta emlékezetébe idézni a szót. – ’Ajnal! – harsogta végül diadalmasan. – Szóval amikor az ember mérgesen, azaz éh-hesen h-hazaér h-hajnalban, készít valami ennivalót, ami jót tesz neki. Valami erősítőszert. Fokhagyma, csili, meg egy kis petrezselyemzöld. Molto buono. – Cesare beszéd közben a villájával hadonászva gesztikulált. – Mi ugyan nem táncoltunk, de azt hiszem, szükségünk van egy kis erősítő kajára.
Devon mosolyogva elmerengett, hogy Cesare milyen határozottan tud beszélni az ételről. Ilyenkor sokkal komolyabb
képet vág, mint amikor a szerelmeskedésről van szó… telefonja itt zökkentette ki gondolataiból. Az utóbbi napokban párszor megcsörrent a készülék, de ő ügyet sem vetett rá. Most azonban emberére akadt: a telefon egyre csak csörgött, mert aki hívta, nem volt hajlandó rábeszélni a hangpostára. Amint megszólalt az üzenetrögzítő, bontotta a vonalat, és újratárcsázott. Amikor már ötödször szólalt meg a csengőhang, Cesare ellentmondást nem tűrve közölte:
– Devon, cara, ez fontos. Föl kell venned! Hogy legalább hallgasson már el – tette hozzá. – Idegesít.
Devon nagy sóhajjal hátratolta a székét, és fölállt, pedig nagyon nem akaródzott neki: úgy érezte magát, mint egy durcás kisgyerek. Kiment a folyosóra, ahol a táskája hevert, mert abban lapult a telefon. Tulajdonképpen meglepte, hogy még nem merült le, hiszen amióta megérkezett Olaszországba, egyszer sem tette töltőre. Jó néhány nem fogadott hívása volt. Némileg megkönnyebbült, hogy a legújabbak Deeley-től jöttek. Legalább nem Matt… a gondolatra is összeszorult a gyomra, hogy akár a férje is keresheti, akit többszörösen elárult…
Ugrott egyet a kezében az újra megcsörrenő készülék. Megnyomta a zöld gombot.
– Szia, Deels – szólt bele, de máris túlharsogta a húga karattyoló hangja.
– Dev! Végre megvagy. Istenem, már kezdtem azt hinni, hogy soha nem veszed föl. Figyelj, Devon, nagyon komoly
dologról van szó. Most rögtön vissza kell jönnöd Londonba. Dev, itt járt a rendőrség. Megtalálták Bill holttestét. Mindhármunknak vallomást kell tennünk, hogy mit tudunk az eltűnéséről.
Devon szinte fel sem fogta, amit hallott. Az ő toscanai paradicsomában, ahol csak úgy ömlött be a napfény a nyitott ajtón, és jólesően melengette a csupasz lábát a kőpadló, és a szeretője éppen vörösbort töltött neki, nagyon nehezen
tudta maga elé képzelni a hideg Angliában játszódó film képkockáit. A Thompson Road 42 szalagkordonnal körülzárt kertjét, a hordágyat, amelyen kicipelik Bill holttestét, a Deeley-t és Maxie-t faggató rendőröket…
– Most viccelsz? – nyögte ki végül, de amint elhagyták a száját a szavak, egyből tudta, mekkora hülyeséget mondott.
– Nem, nem viccelek. Dev, most rögtön haza kell jönnöd. Ki kell találnunk, mit mondjunk… Máris jövök, Alice! Á, Dollyt kéred? Várj csak, máris hozom… – Devon jól megrázta a fejét, hogy valamelyest koncentrálni tudjon.
– Dev, ott vagy még? – kérdezte még mindig roppant izgatottan Deeley. – El tudsz indulni most azonnal? Úgyse nagyon csinálsz ott semmit, ugye?
Devon Cesaréra nézett, aki éppen bedugta a méretes orrát a borospohárba, és nagyot szippantott a nedű illatából. Megállapította, hogy már-már abszurd látványt nyújt ez a bozontos üstökű olasz: olyan, mint egy karikatúra. Az ő
nagydarab, csupa izom férjéhez képest kifejezetten girhesnek tűnik, és korántsem olyan jóképű, fotogén férfi.
Mégis úgy érezte, hogy ha el kell hagynia, az olyan lesz, mintha kitépnék belőle egy létfontosságú szervet.
– Dev! Figyelsz rám egyáltalán? Muszáj visszajönnöd – cincogta éles, cérnavékony hangon Deeley. – Alice, kérlek,
ne sírj, kicsim! Deeley néni nem akart kiabálni.
Devon tudta, hogy nincs választása.
– Oké – mondta lassan, kimérten. – Megpróbálok följutni egy holnapi gépre.
– Nem holnapira. Maira. Amint lehet. Maxie most beszél az ügyvéddel… Dev, egyszerűen menj ki a reptérre, és szállj föl egy gépre, nagyon kérlek!
– Rendben – adta be a derekát Devon. Érezte, hogy nincs ereje küzdeni. – Oké, oké – makogta szánalmasan. –hazamegyek.
– Küldj egy sms-t, ha már tudod, melyik géppel jössz – mondta megkönnyebbülten Deeley. – De jó lesz újra látni
téged, Dev!
Bárcsak én is ezt mondhatnám! – gondolta szomorúan Devon. Úgy ment vissza a konyhába, mint akit a bitófa alá
visznek: lógó orral, ólomlábakon. Cesare fölpattant, amikor meglátta.
– Madonna, mi a baj? Cara, rossz hírt kaptál?
– Mondjuk. Azaz igen. – Devon a poharáért nyúlt, és jól meghúzta a bort. – Haza kell mennem a következő londoni
géppel. Amolyan családi vészhelyzet miatt.
A család szó olyan hatással van az olaszokra, mint amikor egy német azt hallja, hogy sör. Cesare rögtön akcióba
lendült: leültette Devont, hogy egye meg a tésztáját, mert rossz hírt hallani és utazni nem lehet éhgyomorra, majd
lebonyolított egy sor észbontó tempójú telefonbeszélgetést. Mire Devon végzett az ebédjével, és bedobálta a ruháit
a bőröndjeibe, a férfi már le is foglalta a jegyét, és előállt a Lamborghinivel, hogy kivigye a reptérre.
– E Pisa, non Firenze – közölte, miközben bepakolta a kocsiba Devon csomagját. – De ne félj, nagyon gyorsan odaérünk! Első osztályú jegyet vettem neked, és ha egy órán belül ott vagyunk, biztos följutsz a gépre.
– Egy órán belül? – csodálkozott Devon. – Rory mintha azt mondta volna, hogy Pisáig másfél óra az út…
– Csss! – mondta Cesare, és szinte betuszkolta Devont az utasülésre. – Én vezetek, te pedig nem aggódsz, va bene?
Cesarénak feltett szándéka volt, hogy időben odaér: a Lamborghini úgy kilőtt, hogy Devon hátát beszippantotta az ülés támlája. A férfi csak akkor lassított le pár másodpercre, amikor traffipaxot látott, amúgy egyfolytában nyomta a gázt, és közben egy szót sem szólt Devonhoz – sőt, még csak egyetlen Vasco Rossi-CD-t sem tett be… Alig egy órája indultak el a Villa Clarából, amikor nagy fékcsikorgással megálltak a pisai reptér No Parking zónájának kellős közepén. Devon idegroncs lett volna a szédítő sebességtől, ha nem gyötri a búbánat. És nem is csupán azon búsongott, hogy el kell hagynia Cesarét, hanem azon is, hogy a férfi ezt a jelek szerint igen könnyedén veszi…
– Eccoci! – mondta Cesare, miközben kirángatta a csomagtartóból a bőröndöket, és nagy léptekkel elindult az indulási oldal bejárata felé. Devon kénytelen-kelletlen követte. Már-már úgy érezte magát, mintha a férfi kitenné a szűrét, pedig ez nyilván abszurd gondolat volt. Hiszen Cesare fantasztikusan viselkedik: segít, hogy minél előbb hazajusson, amikor a családjának szüksége van rá.
Mégis, mit vártál tőle? Talán könyörögnie kellett volna, hogy maradj? – agyalt Devon, miközben leverten kullogott
Cesare után. Hogy tehetne ilyet? Hiszen most a testvéreid mellett a helyed. Pontosan azt teszi, amit kell.

Csak éppen… csak éppen meg sem kérdezte, meddig leszek távol, mikor jövök vissza.

Sőt, még azt sem mondta, hogy jó lenne-e, ha visszajönnék.
Közben Cesare pergőtűzszerű tirádát zúdított a British Airways check-in pultjánál ülő nőre, majd elvette Devontól
az útlevelét. Egy perc múlva az összes csomag a futószalagon volt, az útlevél pedig a beszállókártyával együtt ismét
Devon kezében.

– Presto, presto! – mondta Cesare, és a biztonsági ellenőrzés felé húzta Devont, aki szóhoz sem jutott. Aztán a férfi megállt, és jól megnézte magának, majd mindkét kezét az arcára tette, és nagy átéléssel szájon csókolta őt.
– Gyere vissza minél hamarabb, bella – mondta. – Itália szomorú lesz nélküled.
Devon még mindig csak állt, és bámulta a férfit, mint aki megkukult. Alig-alig kellett felemelnie a fejét, hogy Cesare
szemébe nézzen… Szörnyű érzés volt, hogy el kell válniuk, olyannyira, hogy meg sem mert szólalni. Rettegett, hogy
kibök valamit, amivel a kelleténél többet árul el… Cesare viszont vidámabbnak tűnt, mint valaha.
– Sietned kell – mondta. – Különben lekésed a gépet.
– Tartozom neked a jegy árával – találta meg a hangját Devon. – Kifizetem…
– Pff! – felelte színpadias homlokráncolás kíséretében Cesare. – Zitta.
Ezt a szót már épp elégszer használta, úgyhogy Devon tudta, mit jelent. Azt, hogy csönd.
– Oké – vágta rá sietve Devon. – Akkor tíz euróval jövök, amiért vitted a bőröndjeimet.
Cesare hátravetette a fejét, és akkorát kacagott, hogy az arra járók fölkapták a fejüket.
– Va bene! – mondta nagy vígan. – Ha visszajössz, adsz nekem tíz eurót, oké? És ki tudja, lehet, hogy akkor is viszem majd a bőröndjeidet. Az már húsz euró. – Azzal Cesare magához vonta Devont, és homlokon csókolta.
– Most pedig – mondta, miközben megpördítette, és a helyes irány felé tolta – tényleg sietned kell. Jó utat!
A biztonsági kapu felé lépkedő Devonnak feltett szándéka volt, hogy nem néz hátra, de amikor a futószalagra
helyezte a táskáját, nem tudott ellenállni a kísértésnek. De hiába pásztázta a tömeget, nem látta Cesare borzas, göndör fürtjeit. A férfi már nem volt sehol: alighanem máris hívja a soron következő nőjét… Devon szeme könnybe lábadt, amikor összeszedte a táskáját a boltíves kapu túloldalán. Görcsösen markolta az útlevelét és a beszállókártyáját: a British Airways alkalmazottjának, aki az indulási kapunál várt rá, gyakorlatilag ki kellett tépnie a kezéből a dokumentumokat. Devon csak ekkor döbbent rá, hogy van ott még valami. Egy névjegykártya. Az útleveléből hullott ki, amikor a nő kinyitotta, hogy megnézze a fényképét. Devon úgy kapta fel a pultra bukfencező papírdarabot, mintha szerelmes levél lenne.
CESARE MONTIGIANI. Ez állt a kártyán kis méretű, elegáns betűkkel. A név alatt pedig egy olasz telefonszám. Ennyi: lakcím, e-mail cím sehol. És tollal odafirkantott, csak neki szóló személyes üzenetet sem látott.
De akkor is kapcsolatba tud lépni vele, ha akar. Cesare nem kérte el az elérhetőségét… De adott egy névjegyet, és azt mondta, Itália szomorú lesz nélkülem. Persze lehet, hogy csak kedvesen akart elbúcsúzni. Valószínűleg hálát ad a sorsának, hogy ilyen szépen, nyugodtan zárult le ez a dolog…
Bármilyen súlyos krízishelyzet szólította sürgősen Londonba, Devon nemigen tudott arra koncentrálni, amire kellett volna. Belesüppedt a kényelmes, első osztályú ülésbe, becsatolta a biztonsági övét, és gyorsan bepötyögte az ígért sms-t Deeley-nek. Az utaskísérő bezárta a gép ajtaját, és Devon mobilja felé intett a fejével, de ő rögtön ki is kapcsolta, és visszadugta a táskájába. Aztán lehunyta a szemét, és hirtelen rádöbbent, hogy nincs is kimerülve, pedig nem sokat aludtak Cesaréval az utóbbi napokban… tudta, hogy a rémálomba illő fejleményeken kellene agyalnia, amelyek most Londonba szólítják, vagy azon, hogy milyen csődtömeget csinált a házasságából. De csak annyira futotta tőle, hogy lehunyja a szemét, elszunnyadjon, és az olasz szeretőjével álmodjon.


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632937427
Megjelenés: 2017-11-21
méret: 130 mm x 25 mm x 197 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632931548
Megjelenés: 2016-04-28
méret: 197 mm x 130 mm

Rebecca Chance

Tovább
Ez is érdekelhet:

HÍREK
2017-11-21 10:23:05

Máglya a színpadon – a Vígszínház új évadának bemutatói

Tovább
HÍREK
2017-12-15 14:32:29

Bulgáriában ismerik leginkább a magyar irodalmat

Tovább
HÍREK
2018-09-26 08:57:44

Rangos francia díjra jelölték Dragomán Györgyöt

Tovább

Három nővér, de nem Csehovtól