„kezdtem rájönni, hogy a feleségem megváltozott”

Nicholas Sparks hamarosan hazánkba látogat. Ez alkalomból egy részletet közlünk idei regényéből, mely valamelyest más mint a többi könyve. Bár a szerző sajátos, érzelmes stílusa változatlanul megérinti olvasóját, ezúttal nem egy beteljesülő szerelem történetének lehetünk tanúi, hanem egy megromlott házasság végnapjainak és egy gyermekelhelyezési pernek.

Harmadik fejezet

Merre tovább?

 

Amikor egyedüli kenyérkereső lettem a családban, nem volt könnyű dolgom. A hét végére általában teljesen kimerültem, de egy bizonyos péntek még a többinél is rosszabb volt. London pont egy napra rá lett egyéves, és én egész nap a Spannerman Propertiesnek, a délkeleti országrész legnagyobb ingatlanfejlesztőjének a reklámkampányán dolgoztam megállás nélkül. Az ügynökség valóságos vagyont keresett ezen az üzleten, és a Spannermannél ezért különösen szőrszálhasogatóak voltak a megbízók. A projekt minden fázisának szigorú határideje volt, sőt maga Mr. Spannerman, aki mellesleg kétmilliárd dolláros vagyonnal rendelkezett, szintén beleszólt a munka menetébe. Minden javaslatunkat neki kellett jóváhagynia, és az volt az érzésem, kifejezett célja, hogy olyan bonyolulttá tegye az életemet, amennyire csak lehetséges. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy nem kedvel. Az a fajta ember volt, aki szereti magát vonzó nőkkel körülvenni, a legtöbb vállalati tisztségviselője is csinos nő volt, és talán mondanom sem kell, Spannerman és Jesse Peters remek cimborák voltak. Én azonban gyűlöltem Spannermant és a cégét is. Közismert volt, hogy szereti kihasználni a kiskapukat, a politikusok a zsebében vannak, amit főleg akkor használ ki, ha valamilyen természetkárosítási ügyet akarnak a nyakába varrni. A sajtó is gyakran tele volt az őt és cégbirodalmát dicsőítő vezércikkekkel és írásokkal. Ezért is választották a mi ügynökségüket, hiszen nagy szükségük volt rá, hogy kicsit gatyába rázzuk a megkopott hírnevüket.

Egész évben kőkeményen gürcöltem a Spannerman-féle projekten, és bizton állíthatom, ez volt életem addigi legkeményebb esztendeje. Már utáltam munkába menni, de mivel tudtam, hogy Peters és Spannerman puszipajtások, megtartottam magamnak a véleményemet. Végül nem én kaptam a projekt vezetését a cégen belül, mivel Spannerman úgy döntött, nőt kell megbízni ezzel a feladattal. Ez senkit sem lepett meg, és végre én is fellélegezhettem egy kicsit. Ha tovább kellett volna dolgoznom ezen az üzleten, valószínűleg nem bírtam volna sokáig, és fel kellett volna mondanom a cégnél.

Jesse Peters egyik módszere a dolgozók motiváltságának megtartására a bónuszrendszer volt, és annak ellenére, hogy a Spannerman-projekt rengeteg stresszel járt, nagyon szép bónuszokat tehettem zsebre. Szükségünk is volt rá. Soha nem voltam nyugodt, ha nem tehettem pénzt a megtakarítási és a befektetési számlánkra, és a jutalmak abban is segítettek, hogy a hitelkártyáinkon soha ne legyen negatív az egyenlegünk. De ahelyett, hogy csökkentek volna a havi kiadásaink, egyre csak nőttek, annak ellenére, hogy Vivian megígérte, nem lesz annyira könnyelmű, és jobban odafigyel majd az általa nagyvonalúan csak kosztpénznek nevezett összeg beosztására. A feleségem egyszerűen képtelen volt elmenni egy bevásárlóközpontba anélkül, hogy el ne költsön pár száz dollárt, még akkor is, ha csak mosószerért ugrott be. Sosem értettem ezt, mert úgy véltem, csak pótcselekvés, amivel valamilyen ürességet próbál betölteni a lelkében. Amikor kimerült voltam, különösen bántott a dolog, és úgy éreztem, csak kihasznál engem. Nem tudtuk soha megbeszélni, mert amikor előhoztam a témát, mindig veszekedés lett a vége. Semmilyen változást nem tudtam elérni szép szóval, mert mindig arra hivatkozott, hogy csak azokat a dolgokat vásárolja meg, amikre szükségünk van, vagy éppen kapóra jött valami, mert le volt értékelve.

Azon a pénteken semmi ilyesmi nem járt a fejemben. Amikor beléptem a nappaliba, megpillantottam Londont, aki a járókájából olyan mosolyt küldött felém, ami mindig levett a lábamról. Az én gyönyörű Vivianem a fotelben ült, és egy háziasszonyoknak szóló képes magazint lapozgatott. Adtam egy puszit a kislányomnak, megcsókoltam Viviant, és boldog voltam, mert körbevett az otthonom babapúder- és parfümillatú melege.

A vacsoraasztalnál elbeszélgettünk a nap eseményeiről, majd utána nekiláttunk, hogy lefektessük Londont. Vivian megfürdette és pizsamába öltöztette, én lefektettem, és esti mesét olvastam neki. Tudtam, percek alatt elalszik majd.

Amikor lementem a földszintre, töltöttem magamnak egy pohár bort, de észrevettem, alig van már a palackban, szóval Vivian valószínűleg már a második pohárral issza. Az első pohár azt jelentette nála, lehet, hogy pajkos kedvében lesz, a második már elég valószínűvé tette, és bár kimerült voltam, jót tett volna egy kis huncutkodás.

Vivian még mindig a magazint lapozgatta, amikor mellé ültem. Kisvártatva felém fordította az újságot, és megkérdezte:

– Hogy tetszik ez a konyha?

A képen látható konyhának krémszínű szekrényei voltak, a gránit munkafelületek barna színben pompáztak, és ez az árnyalat köszönt vissza a szekrény egyéb apró részleteiről is. A csodálatos konyha a legmodernebb eszközökkel volt felszerelve, egy háziasszony sem kívánhatott volna ennél szebbet.

– Gyönyörű – mondtam elismerően.

– Szerintem is. Annyira szép, annyira elegáns. És imádom ezt a megvilágítást! Lélegzetelállító ez a csillár.

Addig észre sem vettem a világítást, ezért közelebb hajoltam.

– A mindenit! Nem semmi! – feleltem bólogatva.

– A cikkben azt írják, egy felújított konyha mindig sokat dob egy ingatlan árán, ha esetleg el akarnánk adni.

– Már miért akarnánk eladni a házat? Nagyon szeretek itt lakni – mondtam Viviannek.

– Nem úgy értem, hogy most akarjuk eladni, de nem élhetünk itt örökké.

Furcsa, de én soha nem gondoltam arra, hogy máshol is lakhatnánk. A szüleim is abban a házban laknak a mai napig, ahol én felnőttem, de ez az érv hidegen hagyta volna a feleségemet.

– Igazad van. Egy felújított konyha tényleg sokat dobhat egy ház árán, de szerintem nem engedhetünk meg magunknak mostanában egy ilyen kiadást – válaszoltam neki.

– De hiszen van pénzünk a takarékszámlánkon – vetette ellen Vivian.

– Így van. De ez vésztartalék arra az esetre, ha előre nem látható kiadásaink lennének – feleltem.

– Na, jó – mondta Vivian, de hallottam a csalódottságot a hangjában. – Csak úgy kérdeztem.

Láttam azonban, amint behajtotta az oldal szélét, hogy máskor is meg fogja nézni a fotót. Vesztesnek éreztem magam, mert utáltam, ha csalódást kell okoznom a feleségemnek.


A háziasszonyi szerep jól állt Viviannek.

Annak ellenére, hogy nemrég szült, simán letagadhatott volna tíz évet a korából. Gyakran előfordult velünk, hogy a bárpultnál elkérték a személyijét, amikor koktélt rendeltem neki. Úgy látszott, az idő nem fog rajta, és voltak még ezenkívül egyéb előnyös tulajdonságai is. A feleségem mindig is megfontolt és magabiztos volt, gondolatai és tettei is erről árulkodtak. Nem úgy, mint nekem, mindig volt elég bátorsága kimondani azt, ami a lelkét nyomta. Ha akart valamit, megmondta szemtől szemben, ha valami bántotta, soha nem rejtette véka alá, még akkor sem, ha tudta, hogy megbánt vele. Mindig nagyon tiszteltem azt a tulajdonságát, hogy minden szorongás nélkül fel merte vállalni önmagát mások előtt. Már csak azért is így éreztem, mert ez olyan tulajdonság volt, amire magam is nagyon vágytam.

Vivian erős is volt. Soha nem nyafogott vagy panaszkodott, ha nehézsége támadt, sőt kifejezetten higgadtnak mutatkozott. A hosszú évek alatt, mióta megismertem, egyszer láttam sírni: akkor, amikor a macskája, Harvey kimúlt. Emlékszem, éppen Londonnal volt terhes. A macska másodéves egyetemista kora óta vele élt. Annak ellenére, hogy a várandós asszonyok sokkal érzékenyebbek, csak néhány könnycseppet hullatott, zokogásról szó sem volt.

Lehet, hogy vannak emberek, akiknél nehezebben törik el a mécses, de az igazság az, Viviannek nem is lett volna soha oka a sírásra. Egészen addig az élet nagy megrázkódtatásai elkerültek bennünket, és ha már mindenképpen kell mondani valamit arra, mi nem ment úgy, ahogy szerettük volna, azt mondhatnám csak, hogy Vivian nem tudott másodszor is teherbe esni. Pedig már akkor elkezdtünk próbálkozni, amikor London tizennyolc hónapos lett, de nem koronázta siker az erőfeszítéseinket, és a hónapok csak teltek. Már azon gondolkodtam, hogy orvoshoz kell fordulnom, de végül a feleségem kérésére nem mentem el, és a természetre bíztuk a dolgot.

Én egy gyermekkel is nagyon szerencsésnek éreztem magam. Örültem, hogy Vivian a feleségem, és van egy ilyen elragadó kislányunk. Léteznek asszonyok, akik anyának születnek, és ilyen volt Vivian is. Nagyon lelkiismeretes és gondoskodó anya, szó nélkül tűrte, ha a babának hasmenése volt, vagy hányt, és emellett angyali türelemmel is meg volt áldva. Több száz mesekönyvet olvasott fel Londonnak, és órákig el tudott vele játszani a szobájában. Hosszan sétáltak a természetben, könyvtárba jártak, és nagyon sokat voltak kint a szabadban a környékünkön. Rengeteg programot szerveztek, rendszeresen összejártak a szomszéd kisgyerekekkel, készségfejlesztő foglalkozásokon vettek részt, sosem mulasztották el az orvosi és fogorvosi viziteket, egyszóval állandóan mozgásban voltak. Ha visszagondolok London életének első esztendeire, most is látom Vivian boldogságtól sugárzó arcát, amikor a lányunkat tartja a kezében, vagy csak egyszerűen nézi, amint a kicsi cseperedik, és felfedezi a világot maga körül.

Egyszer, amikor London nyolc hónapos volt, az etetőszékében ült, és eltüsszentette magát. Hogy, hogy nem, ezt végtelenül mulatságosnak találta, és kacagni kezdett. Erre úgy tettem, mint aki szintén nagyot prüszköl, és a kislányunk nevetése kacagásba csapott át. Nagyon meg voltam magammal elégedve. Vivian is nevetett, és láttam rajta, a gyermekünk iránt érzett szeretete minden mást elhomályosít, még az irántam érzett szerelmét is.

Az anyaság teljes megélése az ő részéről lehetővé tette számomra, hogy teljes mértékben a karrieremre koncentráljak. Ritkán kellett egyedül gondoskodnom Londonról, így soha nem is tudatosult bennem, milyen nehéz feladat. Vivian olyan könnyedén és természetesen töltötte be az anyaszerepet, hogy azt gondoltam, könnyű dolga van, és nem is vettem észre, amikor idővel szeszélyessé és ingerlékennyé vált. Elhanyagolta az alapvető házimunkákat, és gyakran jöttem haza arra, hogy a nappaliban szanaszét hevernek a gyerekjátékok, és a mosogatóban halmokban áll a mosatlan edény. A piszkos ruhák egyre csak tornyosultak, a szőnyeget nem porszívózta fel. Mivel mindig is utáltam a koszt a házban, végül úgy határoztam, heti két alkalommal takarítónőt fogadunk. Amikor London totyogni kezdett, alkalmaztunk egy bébiszittert is heti három délutánra, hogy Vivian fellégezhessen egy kicsit, majd ezután vállaltam, hogy szombat délelőttönként én vigyázok a gyerekre, hogy a feleségemnek legyen egy kis ideje saját magára. Azt reméltem, így több energiája jut majd a kettőnk kapcsolatára. Úgy véltem, Vivian főleg anyaként tekint önmagára, és minden más, ami ezen kívül esik – és ide tartoztam én is mint férj –, csupán nyűg számára.

Mindezek ellenére nem foglalkoztam sokat ezzel a problémával. Úgy gondoltam, olyanok vagyunk, mint bármelyik házaspár, akinek gyereke van. Esténként általában az élet apró-cseprő dolgait beszéltük meg, gyereknevelésről, családról beszélgettünk, vagy hogy mit együnk, mit csináljunk a hétvégén, mikor vigyük a kocsit szervizbe. Még csak azt sem mondhatnám, hogy elhanyagoltnak éreztem magam. Bevezettük, hogy a péntek estéket egymásnak szenteljük, és kimozdulunk együtt. Még a munkahelyemen is elmondtam mindenkinek, és hacsak nem akadt valamilyen nagyon sürgős munka, el tudtam jönni időben, betettem egy jó zenét a kocsiban hazafelé menet, és csupa mosoly voltam, mire átléptem a ház küszöbét. Egy kicsit játszottam Londonnal, amíg Vivian elkészült, aztán lefektettük a gyereket, és elindultunk. Tisztára olyan érzésem volt, mint hajdanán, amikor udvaroltam neki.

Vivian mindig tartotta bennem a lelket, amikor nehézségeim voltak az ügynökségnél. Amikor harminchárom éves lettem, elhatároztam, lecserélem a családi kocsinkat, a hibridet egy Mustang GT-re, bár tudtam, jócskán a zsebembe kell nyúlnom. Abban az időben ez nem számított nagy érvágásnak, és amikor az autószalon lelkes alkalmazottjával próbakörre mentem, és meghallottam a motor dübörgését, tudtam, rengeteg irigy pillantást zsebelek majd be, amikor az utakon cirkálok az új járgánnyal. A kereskedő adta alám a lovat, sőt amikor elmondtam az egészet a feleségemnek, ő sem jött azzal, hogy túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy kapuzárási pánikom legyen, és ő is összeegyeztethetőnek tartotta az életvitelemet a kocsi által képviselt imidzsel. Hagyta, hadd dédelgessem a gondolatot még egy darabig, egyetlen kifogása sem volt. Amikor végre magamhoz tértem, és megjött az eszem, teljesen másként cselekedtem. Vásároltam egy régihez hasonló gépkocsit, egy újabb négyajtós hibridet, amelynek nagyobb volt a csomagtere, és kitűnő biztonsági mutatókkal rendelkezett. Sosem bántam meg.

Na jó, lehet, hogy egy kicsit megbántam, de ez mellékes.

Mindezek mellett imádtam Viviant, és soha nem jutott volna eszembe, hogy nem vele akarom leélni az életemet. Ezt mindig ki is mutattam. Sokat és hosszan gondolkodtam azon, milyen ajándékokkal lepjem meg karácsonyra, az évfordulóinkra, a születésnapjára és természetesen Valentin-napra, anyák napjára. Virágcsokrokat küldettem neki, romantikus üzeneteket csúsztattam a párnája alá, mielőtt elindultam a munkába, és néha ágyba vittem neki a reggelit. Eleinte nagyon örült ezeknek a gesztusoknak, de egy idő után mintha mindez elvesztette volna a varázsát, valószínűleg azért, mert tudta előre, mikor számíthat rájuk. Nekiálltam tehát gondolkodni, és ki akartam találni valami újat, amivel ki tudom fejezni, milyen sokat jelent számomra még mindig.

Az lett a vége, hogy Vivian többek között megkapta azt a konyhát, amiről álmodott, pont olyat, amilyet a magazinjában látott.


Vivian mindig is vissza akart menni dolgozni, ha London majd iskolás lesz. Valami négyórás munkára gondolt, ami mellett a délutánjait és az estéit a lányunkkal töltheti. Azt is leszögezte előre, nem óhajt azok közé az édesanyák közé tartozni,akik önkéntes alapon mindig vállalják az osztályterem díszítését vagy hasonló munkákat az iskolában. Ahhoz sem volt kedve, hogy egész nap otthon üljön az üres házban, mert annak ellenére, hogy remek anyának bizonyult, máshoz is volt tehetsége. A Georgetown Egyetemen diplomázott színjeles eredménnyel, és mielőtt feleség és családanya lett, sikeres szerkesztőként dolgozott New Yorkban a már említett éjszakai beszélgetős műsorban, majd egy másik médiacégnél is, mielőtt London megszületett.

Ami engem illet, nemcsak komoly jutalmakat tettem zsebre a reklámügynökségnél, hanem számos előléptetést is kaptam, és 2014-re enyém lett az egyik legfontosabb megrendelőnk megbízásainak a kezelése. Hét éve voltunk házasok, London éppen akkor töltötte be az ötödik életévét, én pedig harmincnégy voltam. Nemcsak a konyhát újíttattuk fel, de tervbe vettük a nagy fürdőszobánk átalakítását is. A tőzsdén remekül fialtak a befektetéseink, különösen az Apple, amelyben a legtöbb pénzünket tartottuk. A jelzálogon kívül semmilyen tartozásunk nem volt. Imádtam a feleségemet és a gyermekemet, a szüleim a közelben laktak, a nővérem és Liz a legjobb barátaim maradtak. Kívülről tökéletesnek látszott az életem, és ha valaki megkérdezi, ugyanezt mondtam volna neki.

Mégis, mindezek ellenére, a legbelső énem tudta, hogy ez mind hazugság.

Az ügynökségnél jól mentek a dolgok, de meg kell jegyeznem, hogy soha senki nem érezhette magát biztonságban, aki közvetlenül Jesse Peters irányítása alatt dolgozott. Peters húsz évvel ezelőtt alapította a céget, és később irodát nyitott Charlotte-ban, Atlantában, Tampában, Nashville-ben és New Yorkban is. A miénk volt a legjelentősebb reklámügynökség a délkeleti országrészben. A főnököm kék szemű és már a húszas évei óta ősz hajú férfi volt. Ravasz és kegyetlen üzletember, aki úgy pusztította el a konkurenciát, hogy vagy elhalászta az ügyfeleiket, vagy aláment az áraiknak, és ha ezek a módszerek nem működtek, akkor egyszerűen felvásárolta őket. A sikerei teljesen megmérgezték az egyéniségét, nagyzási hóbortban szenvedett, és ez tökéletesen meglátszott a vezetői stílusán is. Meg volt róla győződve, hogy csak neki lehet igaza, az alkalmazottai közül sokkal kivételezett, de gyakran játszotta ki a kedvenceit egymás ellen, és ezzel mindenkit feszültségben tartott. Nem bánta, ha egyesek olyan dolgokat is a saját sikerükként könyvelnek el, amihez semmi közük, és gyakran szemet hunyt afelett, ha egyesek másnak a nyakába akartak varrni egy sikertelen ügyet. Ez a modern társadalmi evolúciónak egy sajátosan értelmezett és brutális formája volt, amelyben csak egy kiválasztott kisebbségnek maradt esélye a túlélésre.

Szerencsére több mint egy évtizeden keresztül nem kellett részt vennem a cégen belüli csatározásokban és furkálódásokban, amelyek miatt nem egy, vezető beosztásban lévő dolgozó kapott ideg-összeroppanást. Eleinte túl jelentéktelen voltam ahhoz, hogy törődjenek velem, később pedig olyan megbízókat hoztam a céghez, akik nagyra értékelték a munkámat, és ennek megfelelően fizettek érte. Idővel kialakult bennem az a meggyőződés, hogy Peters azért nem piszkál, mert rengeteg pénzt keresek neki, és ez jó magyarázatnak is tűnt, mert közel sem bánt velem annyira rosszul, mint másokkal a cégnél. Velem gyakran elbeszélgetett a folyosón, mások azonban nemegyszer jöttek ki úgy az irodájából, mint akit letaglóztak, köztük olyanok is, akiknek több szakmai tapasztalatuk volt, mint nekem. Amikor a megkínzott arcokat láttam, mindig megkönnyebbültem, még talán egy kicsit vállon is veregettem magam, mert velem ilyen soha nem történt.

De ahogy a régi mondás tartja: nyugtával dicsérd a napot. Hamar kiderült ugyanis, nagyot tévedtem minden tekintetben. Az első előléptetésem nagyjából egybeesett a házasságkötésemmel. A másodikat két héttel azután kaptam, hogy Vivian beugrott hozzám az irodába a kocsikulccsal, mert pont akkor hozta el a szerelőtől az autót. Ez a rövid látogatás borzasztóan rosszul is végződhetett volna, amikor a főnököm bejött hozzánk az irodába, ehelyett végül elvitt minket ebédelni. A harmadik kinevezésre azután került sor, hogy Vivian és Peters három óra hosszat beszélgettek az egyik ügyfelünk által rendezett fogadáson. Csak utólag vált számomra világossá, hogy Peters nem annyira az én teljesítményemtől van elragadtatva, hanem Viviantől, és csak ez tartotta vissza attól, hogy alkalomadtán leharapja a fejemet. Meg kell jegyeznem, Vivian nagyon hasonlított Peters mindkét ex-feleségére, és a főnökömön látszott, mindent megtesz azért, hogy Viviant elszórakoztassa, és ha mód nyílik rá, feleségül vegye, még annak árán is, hogy tönkreteszi a házasságomat.

Nem viccelek, és nem is túlzok. Minden alkalommal, amikor beszélgettünk, Peters megkérdezte, hogy van Vivian, megjegyezte, milyen gyönyörű feleségem van, és rákérdezett, jól kijövünk-e egymással. Az ügyfelek részére egy évben háromszor-négyszer megrendezett repivacsorák alkalmával a főnököm mindig alkalmat talált rá, hogy odaüljön Vivian mellé, és a karácsonyi partikon is mindig egymás mellett sutyorogtak egy sarokban. Akár egy vállrándítással is elintézhettem volna az egészet, ha nem vettem volna észre Vivian reakcióját erre az egyértelmű közeledésre. Annak ellenére, hogy semmit nem tett azért, hogy Peterst bátorítsa, semmit nem tett azért sem, hogy elvegye a kedvét az udvarlástól. Bár a főnököm szinte elviselhetetlen volt vezetőként, meg kell hagyni, hogy mint férfi nagyon sármosan tudott viselkedni hölgytársaságban, különösen az olyan gyönyörű nőkkel, mint Vivian. Mindig figyelmes volt, nagyokat nevetett, a legmegfelelőbb pillanatban bókolt, és nagyon ügyesen. Ráadásul még a bőre alatt is pénz volt, ezért lehetségesnek tartottam, sőt valószínűek, hogy Viviannek tetszik a főnököm közeledése. Ez az ő esetében egyáltalán nem lett volna meglepő. A férfiak általános iskolás kora óta versengtek a kegyeiért, és ez mostanra teljesen természetessé vált számára, sőt szinte elvárta. Az viszont már nem volt természetes Vivian számára, hogy ez néha féltékennyé tett engem.

2014 decemberében, egy hónappal életem végzetes éve előtt, pont az ügynökség karácsonyi partijára készülődtünk. Amikor szóba hoztam ezt a témát, ingerülten felsóhajtott.

– Hagyj békén ezzel! – mondta kurtán.

Elhallgattam, de nem tudtam magam túltenni rajta, hogy a feleségem ennyire közönyös az érzéseim iránt.

 

Ha visszatekintünk a Vivian és köztem történtekre, az alábbiakat érdemes megjegyezni:

Az anyaság ugyan nagyon sok örömet tartogatott Viviannek, ugyanakkor a szerelmünk varázsa kissé megkopott az én számomra. Akkoriban kezdtem rájönni, hogy a feleségem megváltozott a házasságunk évei alatt, de csak nemrég értettem meg, Vivian nem megváltozott, hanem inkább átalakult azzá az emberré, aki legbelül mindig is volt. Olyan emberré, akin egyre kevésbé tudtam eligazodni.

A változás észrevétlenül jött, csaknem elkerülte a figyelmemet. A lányunk születését követő évben azt gondoltam, az olykor előforduló hangulatváltások és a szeszélyesség része az anyává válásnak, és majd elmúlik. Nem mondhatom, hogy nem bántott, de megszoktam, és jól reagáltam rá még akkor is, ha ő rosszindulatúan bánt velem. De a kellemetlenségek nem múltak el. A következő években Vivian egyre dühösebb, kiábrándultabb és közönyösebb lett az érzéseim iránt. Gyakran gurult méregbe a legapróbb dolgokon is, és olyan sértéseket vágott a fejemhez, amelyeket én soha nem mondtam volna rá. A haragja hirtelen jött, és kegyetlen volt, mindig azt akarta vele elérni, hogy visszakozzak, és kérjek tőle bocsánatot. Én kerültem a konfliktusokat, ezért végül minden alkalommal elérte nálam, hogy visszavonulót fújjak, elég volt csak a hangját felemelnie. Az sosem számított, mik az én sérelmeim.

A harag utáni fázis gyakran borzasztóbb volt, mint maga dühkitörés. A bocsánat elnyerése lehetetlen kegynek számított, és ahelyett hogy megbeszéltük volna a dolgokat, vagy egyszerűen csak továbbléptünk volna, Vivian teljesen begubózott. Napokig alig, vagy csak néhány szót szólt hozzám, a kérdéseimre egy-két szóval válaszolt. Ilyenkor minden figyelme Londonra irányult, és miután lefektette a lányunkat, ő is ott maradt, engem egyedül hagyott a nappaliban. Ezeken a napokon csak úgy sugárzott belőle a megvetés. Gyakran elgondolkodtam azon, szeret-e még egyáltalán a feleségem.

Ráadásul teljesen kiszámíthatatlan volt mindez, sosem tudtam, mit szabad, és mit nem. Néha először jött a kitörés, utána a passzív agresszió, máskor fordítva, attól függően, mihez volt kedve. Az esetek többségében teljesen kiszámíthatatlanok voltak a velem szemben támasztott elvárásai. Azt sem tudtam, mi a jobb: ha hallgatok, vagy ha még az elején megpróbálom kitalálni, mit és hol rontottam el. Legtöbbször nem is tudtam meg, mi a gond. Épp ellenkezőleg. Váltig állította, hogy minden rendben van, és azzal vádolt, túlreagálom a dolgokat. Gyakran éreztem úgy magam, mintha egy aknamezőn sétálnék keresztül, mind érzelmi értelemben, mind a házasságom tekintetében. Ám aztán egyszer csak, előttem teljesen ismeretlen okokból, visszaállt a normálisnak nevezhető állapot. Megkérdezte, mi újság a munkahelyemen, akarok-e valami különlegeset vacsorára, majd miután lefektette Londont, átjött a hálószobába, és szeretkeztünk. Ez volt a legbiztosabb jele annak, hogy megbocsátott. Ilyenkor mindig mély megkönnyebbüléssel sóhajtottam fel, és azt reméltem, minden visszatér a normális kerékvágásba.

Persze Vivian soha nem ismerte el, ha csúnyán viselkedett velem, mindig azt mondta, túlzok, és ismét dühbe gurult. Azt mondta, a reakciói az én viselkedésemre adott válaszok. Gyakran állította azt is, irreális elvárásaim vannak a házasságunkkal kapcsolatban, és azzal vádolt, azt hiszem, hogy a mézeshetek örökké tartanak, pedig ez csak ábránd. A fejemhez vágta, hogy hazahozom a munkahelyi problémáimat, és váltig állította, én vagyok nyűgös, nem ő. Rögeszméje volt, hogy neheztelek rá, amiért ő otthon van főállású anyaként, és nem tudom magam ezen túltenni.

Akármi is volt az igazság, a szívem legmélyén semmit nem akartam jobban, mint hogy Vivian boldog legyen. Pontosabban, velem legyen boldog. Még mindig szerettem őt, és nagyon hiányzott a mosolya, a nevetése. Hiányoztak a szerelmes beszélgetéseink, meg az, ahogy egymás kezét fogtuk. Azt a Viviant szerettem volna visszakapni, aki elhitette velem: olyan férfi vagyok, akit lehet szeretni.

A péntek esték kivételével a kapcsolatunk kezdett olyan irányba mozdulni, amit mindig szerettem volna elkerülni. Soha nem hittem volna, hogy ez bekövetkezhet. Vivian lekezelő viselkedése egyre jobban fájt. Éveket töltöttem kétségek közt, főleg magamat vádolva, amiért idáig fajultak köztünk a dolgok, és mindig megfogadtam, mindent megteszek azért, hogy a feleségem kedvében járjak.

 

Pörgessük vissza a történetet addig a bizonyos karácsonyi partiig!

– Hagyj békén ezzel! – mondta Vivian, és a szavai ott visszhangoztak a fülemben, miközben öltözködtem. Hangja éles volt, és érzéketlen, nyoma sem volt benne a szeretetnek. Akárhogy is történt, egy dologra emlékszem legjobban az aznap estéből: Vivian gyönyörűbb volt, mint valaha. Fekete kisestélyi ruhát viselt, magas sarkú cipőt és azt a gyémánt nyakéket, amit a legutóbbi születésnapjára kapott tőlem. A haja lazán a vállára omlott. Amikor elkészült, és kijött a fürdőszobából, leesett az állam.

– Gyönyörű vagy – mondtam neki.

– Köszönöm – felelte, és magához szorította a retiküljét.

A kocsiban sem enyhült kettőnk között a feszültség. Néhány jelentéktelen szót váltottunk csupán, de csak akkor enyhült meg, amikor meggyőződött róla, hogy nem hozakodom ismét elő Petersszel. Mire megérkeztünk a fogadásra, úgy tűnt, hallgatólagos megállapodás született közöttünk, hogy ezt a kérdést többet nem vesszük elő.

De bizonyos dolgokat nem lehet meg nem történtté tenni. Vivian nyilvánvalóan fortyogott magában, ám ennek ellenére egész este el sem mozdult mellőlem. Peters háromszor is szóba elegyedett velünk, és kétszer még azt is megkérdezte Viviantől, mit szeretne inni. Egyértelmű volt számomra, el akarja mellőlem hívni a bárpulthoz. Mindkét alkalommal azt kapta válaszul a feleségemtől, hogy már rendelt magának a felszolgálótól. A hangja udvarias és barátságos volt, és végül elgondolkodtam azon, nem kerítettem-e túl nagy feneket az egésznek. A főnököm annyit flörtöl a feleségemmel, amennyit csak akar, az est végén úgyis velem jön haza, és csak ez számít, nem igaz?

A parti teljesen feledhető volt. Sem jobb, sem rosszabb, mint bármelyik hivatalos karácsonyi vacsora. Amikor hazaértünk, elküldtük a bébiszitter lányt, majd Vivian megkért, töltsek neki egy pohár bort, és nézzem meg Londont. Mire visszaértem a hálószobába, a feleségem gyertyákat gyújtott, és fehérneműben várt rám.

Ez volt Vivianben a megfoghatatlan. Értelmetlen lett volna azon gondolkodni, mit tesz a következő percben, mert teljesen kiszámíthatatlan volt. Még hét év után is le tudott venni a lábamról, és voltak csodálatosan kedves gesztusai.


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789634520313
Megjelenés: 2017-07-04
méret: 197 mm x 137 mm x 50 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789634520030
Megjelenés: 2017-04-13
méret: 197 mm x 137 mm

Nicholas Sparks

Tovább
Ez is érdekelhet:

MINDENNAPI
2019-10-25 12:12:37

Anyu és én – Kreatív emlékkönyv anyák és gyermekeik számára

Tovább
MINDENNAPI
2019-10-31 17:51:32

Hasznos könyv a bankszektor fogalmairól – Solti Gabriella könyvét ajánljuk

Tovább
HÍREK
2019-11-11 09:52:00

Könyvterápia, avagy melyik klasszikus regény olvasásába kezdjünk a hideg napokon?

Tovább

„Gyakran elgondolkodtam azon, szeret-e még egyáltalán a feleségem”

Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről IDE kattintva tájékozódhat. Értem