Kertész Imre: A végső kocsma

Kertész Imre 2014-es kötete szokatlan és a maga nemében páratlan vállalkozás: a 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések és szépirodalmi vázlatok, töredékek egy megíratlan, s talán meg sem írható regénynek a különös és fájó történetét idézik meg. Az eredeti regényterv (A szodomai magányos címmel) még az ötvenes években merült fel az íróban, s évtizedek múltával most újra megkísérti, más-más tartalmi, formai lehetőségekkel. Ahogy írójuk évtizedekkel korábban lejegyezte a maga számára, hogy mindig „ugyanazt a regényt és életet” kell írni, e program most teljesedik ki leginkább és nyer radikális, gyakran önmagával szemben is kíméletlenül őszinte megfogalmazást. S noha Kertész Imrének ez a legszemélyesebb könyve, a szerző maga mégsem azonosul a sikeres Kertész Imre nevű íróval és márkanévvel – és ez a distancia még inkább drámaivá teszi e kötet írásának (és mindenkori olvasásának) a folyamatát. A végső kocsma egy olyan könyvterv, amely ha nem is készült el, de mégiscsak megvan. Leginkább talán egy kései Turner-képhez hasonlítható: ha körvonalai el is mosódnak, de mélyeiből feltűnik „valami rejtelmes derengés: s ez maga a létezés”.

Doktor Sonderberg

Mostanában elmaradnak útmutató, nagy álmai; hasztalan alszik és fölöslegesen ébred – mondta Sonderberg, az író, az elhagyatott rakpart egyik félreeső padjáról követve, ahogyan távolabb, Limburgshain fölött a homály felszakadozik, s a korai derengésben lassan kibontakozik a folyó gőzölgő, fekete felszíne, amint a külváros szennyes házfalai közt a nem messzi tenger felé tör. Még egy óra, mondta doktor Sonderberg, és a nap mindent elönt harsány ragyogásával – mennyei gongütés az előadás kezdete előtt, amelyre azonban ő, Sonderberg, többé már nem kíváncsi. Még őrzi magában az elmúlt óra hűvös tisztaságát, a – mondhatni – kozmikus csöndet a sötétség és a fényesség között; itt is olyan a hajnal – idézte –, akár egy bánatos fegyverszünet. Azután megint elkezdődik a nap, mint ahogy elkezdődött a tegnap és elkezdődik majd a holnap, és ez senkit sem lep meg, mondta doktor Sonderberg, senkit sem fog el többé a néma csodálkozás a világ fennállásán, a napok megállíthatatlan sorjázásán, amely létrehoz, hogy elpusztítson: gonosz, baleseti világrend, vagy talán a teremtés föl nem fogható bölcsessége – kinek-kinek a saját ízlése szerint; ő maga, Sonderberg, egyszerűen elfogadhatatlan ténynek tekinti, melynek elfogadása, vagy mondjuk inkább így: tudomásulvétele elég ahhoz, hogy gondjával és aggodalmaival egy teljes életet betöltsön. Mellesleg, mondta Sonderberg, minden jel arra vall, hogy az élet nem az emberre méretezett állapot. Hogy állhat fenn ilyen szakadék a puszta létezés naturális valósága és a létező intellektuális megismerései között? Miért látunk túl puszta életünkön, ha nem látunk semmit? Egyébként, mondta Sonderberg, ki ne játszadozott volna már a gondolattal, hogy mindez lehetne másként is, hogy a természettudományos törvények szükségszerűségéről egyszerre kiderül, hogy nem is szükségszerűek többé? Ha, például, mondta Sonderberg, egy szép napon egyszerre csak érvényét vesztené a fénysebesség vagy a gravitáció, és kiderülne, hogy a kozmikus számítások mind tévesek voltak, és amit világrendnek hittünk, az csupán egy metafizikai tréfa, amin jót nevet majd valaki; de ki? Bevallja, hogy, valószínűleg tanácstalanságában, mostanában sokat forgatja egy öreg Biblia elsárgult lapjait, mondta Sonderberg. Próbálja megérteni Ábrahám különös Istenét, aki annyira kegyetlen tréfát űzött Ábrahámmal, hogy rajongó hitében csaknem a saját fia gyilkosává lett. Ugyanez az Isten később fogadást köt a Sátánnal az egyik legrajongóbb híve, egy bizonyos Jób vak és megrendíthetetlen hitére, s merő tréfából testileg, lelkileg s anyagilag is tönkreteszi ezt a szegény bolondot, aki hűséges hittel fohászkodik hozzá továbbra is, miközben ő maga a Sátántól bezsebeli a nyereséget. Még ennél is különösebb azonban Lót története, az egyetlen igaz és tiszta emberé Szodomában; annyira különös, hogy ő, Sonderberg nem is tud megszabadulni az értelmezés sürgető vágyától; csakhogy már a kezdetén, a fogalmak tisztázásakor elakad az óhatatlanul felmerülő kérdésen, hogy mit jelent itt egyáltalán a „tisztaság”, hogy hogyan értelmezzük a könnyelmű kijelentést, miszerint Lót „igaz ember”, sőt az egyetlen igaz ember Szodomában – mondta Sonderberg –, hogy micsoda kiközösítést kell jelentenie ennek, micsoda száműzetést, micsoda jeges magányt és szorongást…