„Jól tetted, hogy nem kapcsoltad fel a villanyt.” – Olvass bele Chris Carter legújabb thrillerébe

1. fejezet

 

— Úristen, késésben vagyok! — kiáltott fel Melinda Wallis, miközben kipattant az ágyból, és álmosan az éjjeliszekrényen álló digitális órára pillantott. Hajnali fél négyig fenn volt, és tanult, mivel három nap múlva vizsgázik klinikai farmakológiából.

Az ébredés után még mindig kicsit esetlenül botorkált fel-alá a szobában, amíg az agya kitalálta, hogy mit csináljon először. Végül a fürdőszobába igyekezett, és futó pillantást vetett a tükörképére.

— A francba, a francba, a francba!

A sminkkészletéért nyúlt, és púderozni kezdte magát.

Melinda huszonhárom éves volt, és egy divatmagazin pár napja olvasott cikke szerint a százhatvanöt centiméteres magasságához képest enyhén túlsúlyosnak számított. Hosszú, barna haját mindig, még az alváshoz is lófarokban fogta össze, és anélkül sohasem ment el otthonról, hogy ne vitt volna fel alapozót az arcára, így fedve el a pattanásait. Fogmosás helyett most kis adag fogkrémet nyomott a szájába, hogy megszabaduljon az alvás utáni kellemetlen szájíztől.

A szobába visszatérve a ruháit takarosan összehajtva találta egy széken, az íróasztal mellett — egy fehér blúzt, egy harisnyát, egy fehér, térdig érő szoknyát és egy ugyancsak fehér, lapos talpú cipőt. Rekordidő alatt felöltözött, majd a kis vendégházból futva a főépület felé indult.

Harmadéves volt a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem ápolás és betegellátás alapszakán, és hogy teljesítse a szakmai gyakorlatát, minden hétvégén magánápolóként dolgozott. Az elmúlt tizennégy hétvégén a nyugat-Los Angeles-i Cheviot Hillsben élő Derek Nicholsonra felügyelt, és az ő háza mellett álló épületben lakott.

Mr. Nicholsont pontosan két héttel azelőtt diagnosztizálták előrehaladott stádiumú tüdőrákkal, hogy Melindát felvették volna mellé ápolónak. A daganat addigra már szilvamag méretűre nőtt, és a férfi állapota gyorsan romlott. A séta túl fájdalmas volt neki, időnként légzőkészülék használatára szorult, és alig lehetett hallani, amikor beszélt. A lányai hiába kérlelték, visszautasította a kemoterápiás kezelést. Mr. Nicholson nem volt hajlandó napokra kórházba vonulni, a hátralévő idejét a saját házában szándékozott eltölteni.

Melinda kinyitotta a főépület bejáratát, belépett a tágas előtérbe, majd keresztülsietett az óriási, de gyéren díszített nappalin. Mr. Nicholson hálószobája az emeleten kapott helyet. A házra, mint minden reggel, most is kísérteties csend borult.

Derek Nicholson egyedül élt. A felesége két éve elhunyt, és bár a lányai mindennap meglátogatták, lekötötte őket a saját életük.

— Bocsánat a késésért! — kiáltotta a földszintről Melinda. Ismét az órájára pillantott: pontosan negyvenhárom percet késett. — A francba! — dünnyögte. — Derek, ébren van? — kérdezte hangosan, majd a lépcsőhöz igyekezett, és kettesével véve a fokokat, elindult fölfelé.

Derek Nicholson már a házban töltött első hétvégéjén megkérte, hogy szólítsa a keresztnevén, mivel nem szerette a hivatalos hangzású „Mr. Nicholson”-t.

Amint megközelítette a hálószoba ajtaját, Melinda orrát erős, émelyítő szag csapta meg odabentről.

Ó, a jó fenébe! — gondolta. Nyilvánvalóan elkésett az első mosdószünettel.

— Rendben, először tisztába tesszük magát — mondta, ahogy kinyitotta az ajtót —, aztán hozom a regge...

A lány az egész testében megdermedt, a szeme elkerekedett a rettegéstől, és a lélegzete is elállt, mintha csak kilökték volna a világűrbe. Érezte, hogy a gyomortartalma a szájába tolul, majd az ajtó mellett állva elhányta magát.

— Atyaúristen! — Hiába mozgatta a reszkető ajkát, nem jött ki hang a torkán. Úgy érezte, hogy a lába alól kicsúszik a talaj, és forog vele a világ. Az ajtókeretbe kapaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát. Ekkor a rettegő pillantása a távoli falra esett. Beletelt egy kis időbe, hogy az agya felfogja, amit lát, de amint ez megtörtént, elemi félelem és pánik kerítette hatalmába.

 

 

2. fejezet

 

Az Angyalok városában beköszöntött a nyár, és a hőmérséklet máris a harminc Celsius-fokot ostromolta. Amint elérte a lakásának otthont adó épületet a belvárostól délkeletre fekvő Huntingdon Parkban, Robert Hunter, a Los Angeles-i rendőrség rablási és gyilkossági osztályának a nyomozója leállította a stoppert a karóráján. Tizenegy kilométer harmincnyolc perc alatt. Nem rossz, gondolta, de úgy izzadt, mint egy ló, a lába és a térde pedig pokolian fájt. Lehet, hogy nyújtania kellett volna. Igazából tudta, hogy testmozgás előtt és után nyújtania kellene — kiváltképp egy hosszú futást követően —, de valahogy sohasem bírta rávenni magát.

A lépcsőn ment fel a harmadik emeletre. Nem szerette a lifteket, ráadásul az, amelyik ebben az épületben üzemelt, nem véletlenül kapta a „szardíniásdoboz” gúnynevet.

Kinyitotta a másfél szobás lakása ajtaját, és belépett. Az otthona kicsi volt, de takaros és kényelmes. Igaz, nem lett volna csoda, ha bárki azt gondolja, hogy az Üdvhadsereg adományozta a bútorokat — a fekete műbőr kanapét, az eltérő méretű székeket, az íróasztalként is szolgáló, karcos étkezőasztalt, illetve a régi könyvszekrényt, amely úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban összeroskadhat a zsúfolt polcok súlya alatt.

Hunter levette a trikóját, és azzal törölte le az izzadságot a homlokáról, a nyakáról és az izmos felsőtestéről. A légzése már visszatért a megszokott ritmusba. A konyhában jeges teával teli kancsót vett elő a hűtőszekrényből, és öntött magának egy nagy pohárral. Már alig várta, hogy eltölthessen egy eseménytelen napot, távol a rendőrkapitányságtól meg a rablási és gyilkossági osztálytól. Ritkán kapott szabadnapot. Megfordult a fejében, hogy elautózik Venice Beachre, és röplabdázik kicsit. Évek óta nem röplabdázott. Vagy talán megpróbál jegyet szerezni egy Lakers-meccsre. Biztos volt benne, hogy a kedvenc kosárlabdacsapata aznap este is játszik. Először azonban le kellett zuhanyoznia, utána pedig el kellett intéznie a mosodát.

Miután megitta a jeges teát, besétált a fürdőszobába, és megvizsgálta a tükörképét. Borotválkoznia is kellett volna. Amint a borotváért és a borotvahabért nyúlt, a hálószobában lévő mobiltelefonja megcsörrent.

Hunter felemelte a készüléket az éjjeliszekrényről, és a kijelzőre pillantott: a nyomozótársa, Carlos Garcia hívta. Csak ekkor látta meg a nem fogadott hívásokat jelző, kis piros nyilat a kijelző tetején — eddig tízszer keresték.

— Remek! — dünnyögte, ahogy felvette a telefont. Pontosan tudta, mit jelent a tíz nem fogadott hívás és az, hogy a társa ilyen korán hívja a szabadnapján. — Mi a helyzet, Carlos? — szólt bele, miután a füléhez emelte a készüléket.

— Az istenit, hol voltál? Legalább félórája próbállak elérni.

Hárompercenként egy hívás, gondolta Hunter. Ez nem ígért sok jót.

— Elmentem futni — felelte nyugodt hangon. — És amikor hazaértem, nem néztem meg a mobilomat. Csak most láttam, hogy volt pár nem fogadott hívásom. Szóval, mi a helyzet?

— Maga a pokol, az a helyzet. Azonnal gyere ide, Robert! Ehhez hasonlót még soha életemben nem láttam. — Garcia egy pillanatra elhallgatott. — De szerintem más sem.

 

 

3. fejezet

 

Hiába volt vasárnap reggel, Hunternek így is közel egy órába telt, hogy kocsival megtegye a Huntingdon Park és Cheviot Hills közötti huszonnégy kilométeres távolságot.

Garcia a telefonban nem árult el sok részletet, de a jól hallható megdöbbenése és a kissé zaklatott hangja mindenképpen szokatlannak tűnt.

Hunter és Garcia a rablási és gyilkossági osztályon belül egy különleges alakulat, a speciális ügyek részlegén dolgozott. Az egységet kizárólag a nagyobb horderejű sorozatgyilkossági ügyek miatt hozták létre, amelyeknek a felderítéséhez több idő és jelentős tapasztalat kellett. A kriminálpszichológiai múltja miatt Hunter a részlegen belül még speciálisabb feladatot kapott. Minden olyan gyilkosságot, amelynél az elkövetés módja brutális vagy szadista volt, KK-, vagyis „különösen kegyetlen” esetként kezeltek. Robert Hunter és Carlos Garcia ketten alkották a KK-egységet, és nem véletlenül, ugyanis nem ijedtek meg a saját árnyékuktól. Sok olyan dolgot láttak, amiből másnak egy is bőven elég lett volna egy életre.

Hunter megállt a nyugat-Los Angeles-i kétszintes ház előtt parkoló egyik járőrkocsi mellett. Nem lepődött meg azon, hogy a sajtó képviselői már megérkeztek, és ellepték a kis utcát. Ők általában a nyomozók előtt értek a bűnügyi helyszínekre.

Amint kiszállt az ütött-kopott Buick LeSabre-jából, nyomban mellbe vágta a forró levegő. Kigombolta a zakóját, a jelvényét az övére csíptette, majd lassan körbenézett. Annak ellenére, hogy a ház egy lakóövezetben állt, egy csendes, eldugott környéken, a rendőrség által elkerített területen rengeteg kíváncsi bámészkodó gyűlt össze, és a számuk egyre csak növekedett.

Hunter szembefordult a házzal. Pompás kétszintes vörös téglás épület volt sötétkék ablakkeretekkel és kontytetővel. Nagy, gondozott előkert vette körbe. A háztól jobbra két autó számára kialakított garázs állt, de a behajtót most csak a járőrkocsik foglalták el. Pár méterre tőlük a törvényszéki helyszínelők furgonja parkolt. Hunter hamar kiszúrta Garciát, aki épp akkor lépett ki a bejárati ajtón. A helyszínelésnél megszokott fehér kapucnis overallt viselt. A százkilencven centiméterével öt centivel volt magasabb Hunternél.

Garcia megállt a verandához vezető kőlépcsőnél, és lehajtotta a kapucniját. Hosszú, sötét haját hevenyészett lófarokban fogta össze. Ő is rögvest kiszúrta a társát.

Hunter, tudomást sem véve az újságírók zajos hordájáról, odalépett az elkerített terület szélén álló rendőrhöz, felvillantotta a jelvényét, és átbújt a sárga helyszínelőszalag alatt.

Egy olyan városban, mint Los Angeles, ha bűnesetekről és újságírókról volt szó, minél borzalmasabb és erőszakosabb bűncselekményt követtek el, annál jobban izgalomba jöttek a riporterek. A legtöbbjük ismerte Huntert, és azt is tudták, milyen ügyekben szokott nyomozni. Amint észrevették, kérdések özönét zúdították rá kiabálva.

— A rossz hír hamar terjed — mondta Garcia, amint Hunter odaért hozzá, és a fejével az újságírók felé intett. — Egy lehetséges jó sztori híre pedig még gyorsabban — tette hozzá, majd egy fehér kapucnis overallt nyomott társa kezébe egy lezárt nejlontasakban.

— Ezt meg hogy érted? — Hunter elvette a tasakot, feltépte, és elkezdett belebújni az overallba.

— Az áldozat jogász volt — válaszolta Garcia. — Egy bizonyos Derek Nicholson, aki a Kalifornia állami ügyészségen dolgozott.

— Már csak ez hiányzott.

— Igaz, már nem praktizált.

Hunter felhúzta az overall cipzárját.

— Előrehaladott stádiumú tüdőrákkal diagnosztizálták — tette hozzá Garcia.

Hunter érdeklődve felnézett.

— Nem sok volt neki hátra. Légzőkészüléket használt, a lábát sem tudta már rendesen mozgatni... Az orvosok nem adtak neki többet hat hónapnál. És ez négy hónapja történt.

— Hány éves volt?

— Ötven. Nem csináltak titkot abból, hogy haldoklik. Nem értem, minek kellett így elintézni.

— És biztos, hogy megölték? — kérdezte rövid szünet után Hunter.

— Ó, egészen biztos.

Garcia mutatta az utat a házba, majd átvágtak az előtéren. Az ajtó mellett egy riasztórendszer kezelőegységét pillantották meg.

Hunter Garciára nézett.

— A riasztó nem volt bekapcsolva — tisztázta Garcia. — Mint kiderült, elég ritkán kapcsolták be.

Hunter elhúzta a száját.

— Tudom — bólintott Garcia. — Akkor minek kötötték be egyáltalán?

Továbbhaladtak.

A nappaliban két törvényszéki helyszínelő ujjlenyomatokat keresett a hátsó falnál húzódó lépcsőn.

— Ki találta meg a holttestet?

— Az áldozat magánápolója — felelte Garcia, és a keleti fal felé mutatott, a tágas dolgozószobába nyíló ajtóra. Odabent egy tetőtől talpig fehérbe öltözött fiatal nő ült egy régi Chesterfield bőrkanapén. A haját lófarokba fogta össze, a szeme duzzadt és vörös volt a sírástól. A térdén megtámasztott kezében egy csésze kávét tartott, a szeme a távolba révedt. Hunter látta, hogy a felsőteste alig észrevehetően előre-hátra hintázik. Nyilvánvalóan sokkos állapotban volt. Egy egyenruhás rendőr vigyázott rá.

— Valaki megpróbált már beszélni vele?

— Igen, én — bólintott Garcia. — Alapvető dolgokat ki tudtam szedni belőle, de teljesen magába fordult, ami érthető is. Később talán te is tehetnél egy próbát vele. Ebben jobb vagy, mint én.

— Hogyhogy itt volt vasárnap? — kérdezte Hunter.

— Ő csak hétvégenként dolgozott itt — tisztázta Garcia. — Melinda Wallisnak hívják, és a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemre jár.

Nemsokára diplomázik ápolás és betegellátás alapszakon. Ez a munka a szakmai gyakorlatának a része volt. Két héttel azután kapta meg az állást, hogy Nicholsonnál megállapították a betegséget.

— És a hét többi napján ki gondozta a férfit?

— Volt egy másik ápolója is. — Garcia lehúzta az overall cipzárját, és a mellzsebéből elővette a noteszát. — Amy Dawson — olvasta fel a nevet. — Melindával ellentétben Amy nem tanuló, hanem hivatásos ápoló. Hétköznap ő viselte gondját Mr. Nicholsonnak. Ezenkívül a két lánya mindennap meglátogatta a férfit.

Hunter kérdőn felvonta a szemöldökét.

— Még nem értesítették őket.

— Tehát az áldozat egyedül élt?

— Igen. A felesége két éve halt meg autóbalesetben. Huszonhat évig voltak házasok. — Garcia visszacsúsztatta a noteszt a zsebébe. — A holttest az emeleten van — intett a lépcső felé.

Miközben sorra vették a lépcsőfokokat, Hunter ügyelt arra, hogy ne zavarja a helyszínelőket a munkában. Az emeleten az első helyiség egy várószobára hasonlított. Állt benne két szék, két bőrkarosszék, egy kis könyvespolc, egy újságtartó és egy tálalószekrény, szépen bekeretezett képekkel a tetején. Gyengén megvilágított folyosó vezetett beljebb, a négy háló- és két fürdőszoba irányába. Garcia egészen a folyosó végén jobbra található ajtóig vezette Huntert, majd megállt előtte.

— Tudom, hogy sok borzalmat láttál már az életedben, Robert. Isten a tanúm rá, hogy én is. — A kilincsgombra tette a gumikesztyűs kezét. — De ilyet... még a rémálmaimban sem — mondta, azzal kitárta az ajtót.

 

 

4. fejezet

 

Hunter a tágas hálószoba nyitott ajtajában állt. Szemével érzékelte az eléje táruló látványt, de az eszével szinte képtelen volt felfogni. Az északi falnál egy kétszemélyes, állítható, motoros ágy állt középre tolva. Attól jobbra egy kis méretű oxigénpalack és légzőmaszk feküdt a fából készült éjjeliszekrényen. Az ágy végénél egy kerekesszék várakozott. A berendezést egy antik komód, egy mahagóni íróasztal és az ággyal szemközti falon húzódó, robusztus polcrendszer tette teljessé. Az utóbbi közepére egy síkképernyős tévékészüléket helyeztek.

Hunter kifújta a levegőt, de nem mozdult, nem pislogott, nem szólt semmit.

— Hol kezdjük? — kérdezte suttogva a mellette álló Garcia.

Minden csupa vér volt: az ágy, a padló, a szőnyeg, a falak, a mennyezet, a függöny és a bútorok nagy része. Nicholson holtteste az ágyon hevert. Vagy legalábbis ami megmaradt belőle. A férfit ugyanis megcsonkították. Mindkét karját és lábát levágták. Az egyik karját az ízületek mentén feldarabolták. Ezenkívül mindkét lábfejét elválasztották a lábszárától.

Ami azonban a leginkább megdöbbentette a hálószobába lépőket, az a szobor volt.

Az ablak melletti kis dohányzóasztalon az áldozat levágott testrészeit egy vérben úszó, beteges, érthetetlen alakzatban rendezték el.

— Ezt nem hiszem el — suttogta maga elé Hunter.

— Meg sem kérdezem. Úgyis tudom, hogy még sohasem látott ilyet, Robert — szólalt meg dr. Carolyn Hove a szoba távoli sarkából.

— Igaz, egyikünk sem.

Hove doktor a Los Angeles Megyei Halottkémi Hivatal vezető halottkémeként dolgozott. Magas volt, és vékony; mélyen ülő, zöld szeme átható tekintetű. Hosszú, gesztenyebarna haját elrejtette az overall kapucnija, a telt ajkát és a pisze orrát eltakarta a szájmaszk.

Hunter rövid ideig az orvosnőre nézett, majd a padlón lévő nagy vértócsákra pillantott. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Rájött, hogy képtelen úgy végigmenni a szobán, hogy ne lépjen beléjük.

— Jöjjenek csak nyugodtan! — intett nekik Hove doktor. — A kollégák már az egész padlót lefényképezték.

Hunter még így is mindent megtett, hogy kikerülje a vértócsákat. Óvatosan megközelítette az ágyat és Nicholson megcsonkított holttestét. Az áldozat arcát vér borította. A szeme és a szája nyitva maradt, mintha az utolsó rémült kiáltása az arcára fagyott volna. A lepedő, a párna és a matrac több helyen el volt szakadva és fel volt tépve.

— Az ágyon ölték meg — jegyezte meg Hove doktor, amikor megállt Hunter mellett.

A nyomozó továbbra is mereven nézte a holttestet.

— A szétfröccsent vérből és annak mennyiségéből ítélve a gyilkos, mielőtt hagyta volna meghalni az áldozatát, annyi fájdalmat okozott neki, amennyit az még el tudott viselni.

— Vagyis előbb feldarabolta?

Az orvosnő bólintott. — És a kisebb, nem létfontosságú testrészekkel kezdte.

Hunter összeráncolta a homlokát.

— Az összes lábujját levágta, sőt még a nyelvét is. — Hove doktor visszanézett a testrészekből alkotott, förtelmes szoborra. — Azon a véleményen vagyok, hogy mielőtt befejezte volna a csonkolást, előbb elkészítette azt ott.

— Nicholson egyedül tartózkodott a házban?

— Igen — felelte Garcia. — A fiatal ápolónő, Melinda, akit a földszinten láttál, itt töltötte a hétvégéket, de a garázs feletti vendégházban aludt. Elmondása szerint Nicholson lányai mindennap meglátogatták az apjukat, és egy-két órát mindig itt voltak nála, néha többet is. Tegnap este kilenc körül mentek el. Miután lefektette Nicholsont, és rendet rakott, Melinda tizenegy körül visszatért a vendégházba, és hajnali fél négyig tanult egy vizsgára.

Hunter hamar megértette, hogy az ápoló miért nem hallott semmit. A vendégház közel húsz méterre állt a főépülettől. A hálószoba, amelyben épp álltak, a ház hátuljában kapott helyet, a folyosó végén. Az ablakok a hátsó udvarra néztek. Az ápolónő azt sem hallotta volna, ha bulit rendeznek itt.

— Pánikgomb nincs? — kérdezte Hunter.

Garcia az egyik bizonyítékgyűjtő tasakra mutatott a szoba sarkában. Egy elektromos vezeték volt benne, a végén nyomógombbal.

— Elvágták a drótot.

Hunter most az ágyat, a bútorokat és a falakat beborító vérfoltokat vizsgálta.

— A gyilkos fegyver előkerült már?

— Nem, még nem — felelte Garcia.

— A szétfröccsent vér és a csipkés szélű vágások arra engednek következtetni, hogy a gyilkos valamilyen elektromos fűrészt használt — vélekedett Hove doktor.

— Teszem azt, egy láncfűrészt? — kérdezte Garcia.

— Például.

Hunter a fejét csóválta. — Egy láncfűrész túl hangos lett volna. És túl kockázatos. A gyilkos a legkevésbé sem akarta, hogy valaki még azelőtt meghallja, hogy befejezi a művét. Egy láncfűrészt ráadásul nehezebb is kezelni, főleg, ha valaki ilyen pontosan akar vágni vele. — Egy kicsit még ott maradt, hogy jobban megvizsgálja a holttestet meg az ágyat, majd odament a dohányzóasztalhoz és a morbid szoborhoz.

Nicholson mindkét karja természetellenesen ki volt csavarva, a csuklónál pedig meg volt hajlítva, és két jól elhatárolható, mégis semmitmondó alakot formáztak. A levágott lábfejeket különös módon a karokhoz és a kezekhez rögzítették. Az egészet vékony, de strapabíró fémdrót tartotta egyben. A levágott lábujjakat szintén drót erősítette a két szobordarab széléhez. A talapzatot az egymás mellé fektetett lábfejek alkották. És mindent vér borított.

Hunter lassan körbejárta a szobrot, és megpróbált minden részletet az agyába vésni.

— Bármi legyen is ez — jegyezte meg Hove doktor —, nem lehet csak úgy, percek alatt összedobni. Ehhez idő kellett.

— És ha a gyilkos vette a fáradságot, hogy ezt összerakja — folytatta a gondolatot Garcia, miközben közelebb húzódott —, akkor biztos, hogy üzenni akart vele valamit.

Hunter hátrált pár lépést, hogy távolabbról is szemügyre vegye a hátborzongató alkotást. Semmi sem jutott róla az eszébe.

— Mit gondol, tudnának erről élethű másolatot készíteni a laborban? — kérdezte aztán Hove doktort.

Az orvosnő töprengve elhúzta a maszk takarta száját. — Nem látom akadályát. Igaz, hogy már lefényképezték, de szólok a fotósnak, hogy jöjjön vissza, és minden szögből készítsen róla képet. Biztos vagyok benne, hogy a labor meg tudja csinálni.

— Akkor csináljuk! — mondta Hunter. — Úgysem fogjuk itt és most megfejteni. — Aztán kővé dermedt, amint a távolabbi fal felé fordult. Annyi vér borította a falat, hogy a szeme majdnem átsiklott afölött, amit látott. — Ez meg mi az isten?

Garcia előbb Hunterre nézett, majd vissza a falra.

— Ez... a legszörnyűbb rémálom, amit csak el tudsz képzelni — felelte nagyot sóhajtva.

 

5. fejezet

 

Hove doktor lehúzta a szájmaszkot, és szembefordult Garciával.

— Ő még nem tudja?

Hunter kérdőn felvonta a szemöldökét.

Garcia lehúzta az overall cipzárját, és újra elővette a noteszt a mellzsebéből. — Akkor elmondom, amit eddig tudunk, Robert. De hogy mindent megérts, tegnap délutánig vissza kell mennünk az időben.

— Hallgatlak. — A társa kíváncsivá tette Huntert.

Garcia olvasni kezdett. — Nicholson idősebb lánya, Olivia délután öt óra körül érkezett. A húga, Allison fél órával később. Az apjukkal vacsoráztak, majd nagyjából kilencig vele voltak, aztán mindketten távoztak. Ezt követően a megszokott esti menetrend szerint Melinda a fürdőszobába kísérte Nicholsont, majd lefektette.

A férfi úgy fél óra múlva elaludt. Az ápolónő ezalatt egy pillanatra sem mozdult el mellőle. — Garcia az ágy túloldalán álló székre mutatott. — Ott ült. Nála volt pár tankönyve. — Lapozott egyet a noteszban. — Végül lekapcsolta a villanyt, kipakolta a lenti mosogatógépet, és tizenegy óra körül visszavonult a vendégházba.

Hunter bólintott, és újra a falra pillantott.

— Mindjárt jön a csattanó — nyugtatta meg Garcia. — Melinda emlékezett, hogy bezárta az ajtókat, beleértve a hátsó kertre nyíló konyhait is, az ablakokról viszont nem tudta ugyanezt elmondani. Amikor reggel ideértem, a lentiek közül kettő nyitva volt, a dolgozószobai meg a konyhai. A helyszínre elsőként érkező rendőrök azt mondták, hogy ők semmihez sem nyúltak.

— Tehát valószínű, hogy egész este nyitva voltak — vonta le a következtetést Hunter.

— Igen, nagyon valószínű.

Hunter az erkélyre nyíló tolóajtóra pillantott.

— Azt félig nyitva hagyták — közölte Garcia. — Ebben a szobában könnyen megreked a levegő, főleg nyáron, Nicholson pedig nem szerette a légkondicionálót. Az erkély a hátsó udvarra és az úszómedencére néz. A gond csak az, hogy a külső falat hajnalka borítja, ami, biztos tudod, a legelterjedtebb futónövény Kaliforniában. A növényt tartó rácsozat elég erős ahhoz, hogy bárki megmászhassa. Úgyhogy a hátsó udvarból nem nehéz bejutni a házba.

— A helyszínelők, amint itt végeztek, át fogják nézni a hátsó udvart is — biztosította őket Hove doktor.

— Melinda éjfél körül rájött — folytatta Garcia az olvasást —, hogy itt felejtette az egyik tankönyvét. Visszajött a házhoz, kinyitotta a bejárati ajtót, majd felment a lépcsőn. — Még azelőtt megválaszolta Hunter kérdéseit, hogy a társa feltehette volna őket.

— Igen, a bejárati ajtó zárva volt. Melinda emlékezett, hogy a kulcscsal nyitotta ki. És nem, nem tapasztalt semmi szokatlant az épületben. Zajokat sem hallott.

Hunter bólintott.

— Szóval, Melinda újra felment az emeletre — haladt tovább Garcia. — Mivel nem akarta felkelteni Nicholsont, és pontosan tudta, hol hagyta a tankönyvét — ekkor a nyomozó a falnál álló mahagóni íróasztalra mutatott —, nem kapcsolt villanyt. Lábujjhegyen bejött a szobába, felkapta a könyvét, majd lábujjhegyen távozott.

Hunter tekintete visszatért az ágy melletti véres falra, és elszorult a szíve, amint Garcia beszámolója kezdett értelmet nyerni.

— Melinda ma átaludta a reggeli ébresztőt — folytatta Garcia.

— Miután felkelt, amilyen hamar csak tudott, elkészült, majd sietett vissza a házba. Azt mondta, nyolc óra negyvenhárom perckor nyitotta ki a bejárati ajtót. Onnan tudja, hogy megnézte a karóráját. — A férfi becsukta a noteszt, és visszatette a mellzsebébe. — Egyenesen az emeletre ment, és ahogy belépett a szobába, nem pusztán az fogadta, amit itt látsz, hanem az az üzenet is, amit az hagyott, aki a szobában járt — mutatott a falra.

A vérfoltok között nagy, vérrel írt betűkkel a következő volt olvasható:

Jól tetted, hogy nem kapcsoltad fel a villanyt.