„Így változott át a szerelem valami helytelenné” – Részlet Ayu Utami Saman című regényéből

Rengeteg megbeszélnivaló volt, hogy az ügy egyáltalán bíróság elé kerülhessen, úgyhogy nekünk, négyünknek gyakran kellett találkoznunk. A későbbiekben azonban egyre inkább csak ketten voltunk, Sihar meg én, akik valami egészen más okból jöttünk össze, és ahogy múlt az idő, úgy vált a búcsúink elmaradhatatlan részévé egy hosszú csók.
Mióta csak ismerem, folyton az eszemben jár. Attól a pillanattól fogva, hogy Rosano először kiejtette előttem a nevét, valósággal belevésődött az agyamba. Sihar az a fajta férfi volt, aki nem válogatta meg a szavait, amikor a Rosanóhoz hasonló feljebbvalóival vagy a munkatársaival beszélt. de abban a pillanatban, amint egy nővel érintkezett, egyetlen durva megjegyzés sem hagyta el a száját. Semmi kétértelmű vicc vagy buja pillantás a kerek szemüveglencse mögül, ami olyan intellektuálissá tette a megjelenését. Minden tekintetben teljességgel közönyösnek tűnt a nők iránt. Furcsamód ettől még vonzóbb lett. Mint a vad ló, melynek a tanyasi világtól idegen féktelensége csak még inkább arra sarkallja az embereket, hogy be akarják törni. Míg egy nap… belekóstol a mező szélén kikészített szénába.

De akkor is házas volt.

Egy magafajta férfi kaphatott volna egy szép kis szüzet, ő mégis egy özvegyet vett el, a kislányával. Egyik nap, az étteremben, ahol rendszeresen találkozgattunk, megosztotta velem a bánatát. – A batak nagycsaládok fiú utódokat várnak – mondta. Ezt én is tudtam. – Addig fogsz próbálkozni, amíg fel nem bukkan egy kisfiú? – de ő megrázta a fejét. – Úgy néz ki, hogy a feleségemnek már nem lehet több gyermeke. – Utána még a nő petefészkében lévő mindenféle cisztákról is mesélt. Én csak annyit mondtam: Ó. (ezek szerint nem lesznek saját utódai.)

Aznap csókolóztunk először. Amikor hazavitt, azt mondta, meg akarja csókolni a homlokomat, ami azután egy gyengéd harapásban végződött. A kapcsolatunk persze nem szerzett valami nagy örömet a szeretteinknek. A feleségének meg a lányának. Ahogy a szüleimnek sem. Folyton változó álneveken hívogatott. (Az apám meg állandóan találkozni akart a férfival, aki annyit keres.) Én kizárólag az irodájában hívtam (a házában sokszor a felesége vette fel). Levelet sohasem írtunk, azzal csak kézzelfogható bizonyítékot szolgáltattunk volna számukra (pedig néha majd elepedtem valami konkrétum után, amiből erőt meríthettem volna a magányomban). Találkoztunk, és beültünk egy étterembe enni vagy inni, vagy egy moziba, vagy bárhová, ahol távol lehettünk a feleségétől és a családomtól, azután pedig a kocsiban csókolóztunk. Egész úton hazafelé. de sokszor le kellett fújnunk a randit, ha a felesége az utolsó pillanatban mégis megkérte, hogy vigye el vásárolni, vagy a lányának volt bizonyítványosztása. És nekem ki kellett várnom a soromat. Mert én léptem utolsónak a színre. Gyakran egészen messzire kiautóztunk a városból, attól tartva, hogy a felesége valamelyik barátja a közelben lehet. De minden alkalommal hosszú csókkal váltunk el, ő pedig egyre nehezebben szedte a levegőt. A záróakkord majd’ mindig így hangzott: – Sajnálom, hogy házas vagyok. de kötelezettségeim vannak. Lehet, hogy helytelen, ami köztünk van? Néha úgy érzem, hogy az.

Így változott át a szerelem valami helytelenné. Mert ezt a kapcsolatot nem lehetett szépen becsomagolni abba a valamibe, amit házasságnak neveznek. Gyakran érezte úgy, hogy elárulja a feleségét. ez aztán egyre jobban kínozta, mígnem egy nap, megelégelve, hogy a bűntudata miatt folyton lemondja a találkáinkat, azt vágtam a fejéhez: – Nagyon úgy látszik, hogy te, batak férfi létedre, félsz a feleségedtől. – Ezzel különösen érzékeny pontjára tapintottam, hiszen a batak kultúra erősen férfközpontú. – Sihar, neked eszedbe sem jut, hogy én is bűnösnek érzem magam a szüleimmel szemben? Mégsem mondtam le egyetlen találkánkat sem. – Mintha megmarták volna, olyan gúnnyal vágott vissza: – Te most próbára akarsz tenni? Azt akarod, hogy komolyabbra fordítsam a kapcsolatunkat? – Egy-két pillanatig csak hallgattam. Talán tényleg a férfiasságát akartam próbára tenni, a saját egóm titkos vágyától hajtva, hogy meghátráljon előttem (vagy éppen hogy kőkeményen odaálljon elém, ahogy a barátnőm, Cokorda mondta). Pedig valójában még túlságosan gyáva voltam ahhoz, hogy a csókolózáson túl merészkedjek.
Így aztán elvitt egy tengerparti hotelbe. Ebből is látszik, hogy még mindig szerette a tengert. 1995. április 22-én. De ennél tovább már nem jutottunk. Éreztem, hogy attól a naptól fogva fokozatosan kerülni kezdett. Végül úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha egyáltalán nem találkozunk. Soha többé nem kerültünk bizalmas viszonyba. Engem pedig, perverz módon nem gyűlölet, sokkal inkább valamiféle veszteségérzet töltött el az elszalasztott lehetőségek miatt. Ez rágott belülről. Hiszen sohasem erőszakoskodott velem. Sohasem próbált megerőszakolni, nem kényszerített semmire, még akkor sem, amikor meztelenül feküdtünk egymás mellett az ágyban. Azt gondolom, hogy azért akart eltávolodni tőlem, mert képtelen lett volna tovább türtőztetni magát, és meg akart védeni. Nem akarta, hogy ő legyen, aki elveszi a szüzességemet. Hiszem, hogy még azután is szeretett és vágyott rám. Azóta majdnem egy teljes év eltelt.
Körülbelül két hónappal ezelőtt a fülembe jutott, hogy Amerikába készül. Összeszedtem minden bátorságomat, és felhívtam.

– Éppen most gondoltam arra, hogy felhívlak. – A hangja derűsen csengett.
– Hallottam, hogy Amerikába mész. – Ezt akartam elmondani.
– Mit fogsz ott csinálni?
– A Seismoclypse új technológiára vált át. Azt akarják, hogy gyakorlatot szerezzek benne.
– Én is Amerikába megyek. Az egyik barátom New Yorkban él. – Magam is meglepődtem, ahogy kitört belőlem. Eddig ugyan ez az eszembe se jutott, de máris döntöttem.
Hallgatott.
– Kedvesem, New York messze van Odessától – mondta végül. – Vagy kétezer mérföldre.
– Az hány kilométer?
– Több mint háromezer; annyi, mint Jakartától Biak.
– Nem akarod megnézni New Yorkot? – kérdeztem. – Ott találkozhatnánk.
– Nem akarod megnézni Odessát? – kérdezett vissza. – Ott is találkozhatnánk.
Végül mégis abban maradtunk, hogy New Yorkban találkozunk, mielőtt még Texas felé venné az irányt. Fogalmam sincs, hogyan voltam képes ilyen váratlan döntést hozni. Talán a megszállottja voltam, és ez az érzés, akár az árnyékom, egy pillanatra sem hagyott magamra. De az is lehet, hogy végképp elegem lett abból a számtalan akadályból, ami Indonéziában az utunkat állta – belefáradva egy értékrendbe, mely néha valósággal rettegésben tartott. Meg akartam szabadulni mindentől, és felszabadítani saját magunkat is, hadd tehessük végre, amihez kedvünk van. Félresöpörve mindent, ami az utunkban áll. Talán.