Élők és holtak – Részlet Samuel Bjørk Őzike című krimijéből

Samuel Björk legújabb regényének hősei egy különös gyilkosság ügyében kezdenek nyomozni. Az Őzike cselekménye karácsony este kezdődik a kilencvenes évek végén. A történet első fejezeteit ajánljuk figyelmetekbe.

1999 karácsonyán egy nyugdíjas autójával Oslóból Hemsedalba igyekezett a hegyen át. A hetvenéves özvegy a lányánál töltötte az ünnepeket. Általában szerette ezt az útvonalat, méghozzá két okból. Először is nem érezte jól magát a városban. Mindig jólesett kicsit elmenekülni az emberek és az állandó igényeik elől. Másodszor, itt rendkívül szép természet vette őt körül. Erdő, fennsíkok, hegycsúcsok, tavak; bármely évszakban lenyűgöző erre a táj. Norvégia legcsodálatosabb vidéke. Igazi szépség, amerre a szem ellát. Abban az évben korán érkezett a tél, és miután mindent belepett a varázslatos hó, az ember mintha egy gyönyörű képeslapon találta volna magát. Általában. Az öregúr már nem látott tökéletesen, és mindig nagyon iparkodott időben elindulni, hogy még élvezhesse az utat hazafelé. Világosban. De nem, ezúttal nem lépett ki időben az ajtón. Sötét volt. Nem örült ennek. Otthon a kandalló előtt, az rendben van. Semmi kifogása nem volt az ellen, hogy a földgolyó kering, és most a világnak éppen ez a csücske burkolózik éjszakába. Igazság szerint egészen meghitt is tudott lenni az este: Inni egy pohárka jóféle valamit. A takaró alá kuporodni a kanapén, amíg odakint ébredeznek az éjszakai állatok, és a hideg úgy ráerősít, hogy beleropognak a vastag lécfalak. De a kocsiban? Ilyen messze az otthonától? Nem, ez nem volt kedvére. Az öregúr lassított, közelebb hajolt a szélvédőhöz. Nemrégiben vásárolt új ködlámpákat az autóra. Erős fényszórókat ilyen és hasonló vészhelyzetekre. Fel is kapcsolta őket, amikor felhők kúsztak az égboltra, és kitakarták a gyér holdfény maradékát is. Egyszeriben fagyos vaksötét lett. Az öregúr nagy levegőt vett, és egy pillanatig latolgatni kezdte, hogy vajon leálljon-e várni egy kicsit. Eszement ötlet. Majdnem mínusz húsz fok volt odakint, és messze járt a lakott területektől. Csak ki kell tartani. Boldogulni, ahogy tud. Az öregúr éppen be akarta kapcsolni a rádiót, hogy keressen egy csatornát, ami ébren tartja, amikor valami hirtelen az autólámpák fényébe került. Mind a két lábával erősen nyomni kezdte a féket.

A francba!

Valami állt elöl az úton.

Mi a...?

Ötven méter.

Húsz méter.

Tíz méter.

Kétségbeesetten nyomta a féket, a torkában érezte a szívét, a bütykei elfehéredtek a kormányon, a világ szinte darabokra hullott a szeme előtt, mire a kocsi végre megállt.

A hetvenéves férfi csak ült, és kapkodta a levegőt.

Mi a franc?

Az úttesten egy kisfiú állt előtte.

Nem mozdult.

Az ajka kék volt.

A fején őzszarvat viselt.

 

„Az öregúr már nem látott tökéletesen, és mindig nagyon iparkodott időben elindulni, hogy még élvezhesse az utat hazafelé. Világosban. De nem, ezúttal nem lépett ki időben az ajtón.”

 

 

I.

2013. április

 

 

1

 

A göndör, tízéves kisfiú próbált minél mozdulatlanabbul ülni a kis ladik hátsó padján. Vetett egy pillantást az evezőknél ülő apjára, és melegség töltötte el. Megint látogatóban volt a papánál. Végre. Nem kis idő telt el, mióta utoljára itt járt. Akkor ugyanis az anyja megtudta, mi történt előző alkalommal, messze az erődben, már szinte a hegyen az apja házában, amit az anyja csak viskónak nevezett. A fiú próbálta elmagyarázni, hogy nem baj, ha az apja nem készít olyan vacsorákat, mint az anyja, vagy hogy cigarettázik a házban, és puskát tart otthon. Hiszen hófajdot lő, nem embereket, de a nő erre nem volt kíváncsi. Nincs több látogatás, a fiú anyja még a rendőrséget is értesítette, vagy talán nem őket, de mindenesetre valakit, aki eljött vele beszélgetni. A konyhaasztalnál leírogatott ezt-azt egy füzetbe, és azóta ő nem is látta az apját. Mostanáig.

A tízéves fiú szerette volna elmesélni az apjának, hogy amióta legutoljára ott járt, olvasott ám könyveket. A horgászásról. A könyvtárban. Hogy most már sok fajnak ismeri a nevét: maréna, szajbling, menyhal, pisztráng, és tudja, hogy az efféle vízben nincs csuka, mert a csuka szeret megbújni a nádasban. És itt nincs nádas, csak amolyan ingovány a vízparton. De nem mondott semmit, ennyit már megtanult. Pecázás közben az ember nem beszél, legfeljebb nagyon halkan, ha a papa szól hozzá előbb.

– Idén először vagyok a Svarttjønnon – suttogta az apja, és a szakállán keresztül rámosolygott.

– Mindig ugyanolyan varázslatos – suttogta vissza a fiú, és megint érezte a melegséget szétáradni a testében, amikor a férfi rákacsintott.

A fiú sokszor próbálta ezt elmagyarázni az anyjának. Hogy nagyon szeretett az apjánál lenni. Szereti a madarakat az ablak előtt. A fák illatát. Hogy nem mindig a pénz számít, és nem apa tehet arról, hogy nem veszik a rajzait, és lehet vacsorázni kézmosás meg abrosz nélkül, de az anyja hallani sem akart ezekről. Néha olyan nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat, hogy a fiú már nem is próbálkozott.

Apánál lenni.

Felpillantott a felhőkre, és remélte, hogy gyorsan eltűnnek. Csillagfényes éjszaka lesz. Olyankor harapnak a halak. Megint az apja felé fordította a tekintetét, nézte a szinte szénfekete vízben némán evező két erős kart. Szívesen elmondta volna, hogy ő is edzett kicsit, és hamarosan neki is megy majd az evezés, de inkább nem mondott semmit. Nem a sportközpontban erősített, ahová az anyja járt. Oda gyerek nem mehet. Otthon a szobájában tornázott, szinte minden délután csinált fekvőtámaszokat, felüléseket közel fél éven át, és hát igen, nézegette magát a tükörben, de az izmai nem nőttek valami nagyra. De mindegy, legalább volt egy terve. Talán jövő nyáron sikerül... Addigra talán meglesz a hatása. A göndör hajú fiú már elképzelte a jövőt. Belép az ajtón a zsákjával a hátán, talán egy olyan pólóban, mint amilyet a férfiak anya sportközpontjában hordanak, vastag karral, nagy izmokkal, amelyek segítségével simán elevezi a csónakot, és akkor majd az apja ülhet hátul, amíg ő húzza az evezőket a vízben.

– Nincs pecázás sör nélkül – súgta az apja, és megint kacsintott, miközben lenyúlt a lába közé, és a csónak fenekében heverő zöld dobozok közül kinyitott egy újabbat. A fiú bólintott, még ha tudta is, hogy az anyja erről szokott beszélni a vendégeknek: az apja túl sokat iszik, ami felelőtlenség. Svarttjønn. A titkos, szép tó fent a hegyen, amiről csak kevesen tudnak. És most itt voltak kettesben, így a fiú próbált nem gondolni az anyja könyörtelen kijelentésére... Nem lesz több ilyen. Kiruccanás apához. Talán tényleg ez lesz az utolsó.

– Első bedobás? – suttogta az apa, és behúzta az evezőket a csónakba.

– Légy vagy villantó? – súgta a göndör fiú, és tudta, hogy ez fontos kérdés, még ha egyelőre nem is értette, miért.

Az apa belekortyolt a sörbe, felnézett a felhőkre, majd ki a sötét vízre.

– Szerinted?

– Villantó? – felelte a fiú először bizonytalanul, de érezte a kellemes bizsergést az arcán, amikor az apja bólintott, rámosolygott, és kinyitotta a maga mellé készített pecásládát.

– Légyhez már túl sötét van, nem gondolod?

– De – felelte bólintva a fiú, és felnézett a felhőkre. A tekintete mintha egy pillanatra odaragadt volna. Olyan volt, mint aki csak most veszi észre, hogy az ég nem olyan tiszta, mint amilyennek lennie kellene.

– Tessék – mondta az apa, miután rögzítette a tarka horgot a damil végére.

Ünnepélyes pillanat volt, amikor a fiú elvette az apjától kapott botot, és bár tudta, mit mond majd az apja, úgy tett, mintha most valami újat tanulna.

– Rövidre fogd, ne érjen le az aljára, rendben? – suttogta az apa.

– Rendben – mondta a fiú, és átlendítette a botot a csónak peremén.

Fogta az orsót. Megemelte a botot. Vissza. Éppen a megfelelő pillanatban eresztette el, a fiút pedig megint átjárta a melegség, amikor meglátta az apja tekintetében az elismerést, amiért mindent jól csinált. A tarka horog átszelte a levegőt, és szinte hangtalan csobbanással találta el a fekete vízfelszínt.

– Ne túl erősen! – suttogta az apja, majd újabb sört nyitott. – Húzgáld! Óvatosan.

A fiú tette, amit az apja mondott, és egyszeriben kedve lett megmondani az anyjának, hogy téved. A csónak. A tó. Szívesen van az apjánál. Mindegy, mit beszélnek a füzetes emberek. Talán még ide is költözhetne? Etetné a madarakat? Segítene a háztetőnél? Megjavítaná a laza járólapokat a lépcsőn? Annyira elmerült ezekben a kellemes gondolatokban, hogy szinte ki is ment a fejéből, hogy pecabotot tart a kezében.

– Kapás!

– Mi?

– Kapásod van!

A fiú arra ocsúdott fel, hogy a bot meghajlik. Csévélt, de az orsó szinte meg sem mozdult.

– Nagy hal! – kiáltotta a kisfiú, teljesen megfeledkezve arról, hogy tulajdonképpen csendben kellene maradnia.

– Basszus – mondta az apa, és átült a hátsó padra. – Első bedobásra? Nem a fenékbe akadt?

– Nem... hinném – mondta a fiú, és csévélt, ahogy tudott, de annyira nehezen ment, hogy a csónak lassan a part felé sodródott.

– Mindjárt itt van – mondta az apa vigyorogva, és átnyúlt a csónak

pereme fölött. – A rohadt életbe!

– Mi az?

– Ne nézz oda, Thomas! – kiáltott fel hirtelen az apa, amikor a horogra akadt dolog közelebb úszott a víz tetején.

– Apu?

– Feküdj le a csónakba! Ne nézz oda!

Szívesen hallgatott volna az apjára, de a füle nem engedelmeskedett.

– Apu?

– Feküdj le, Thomas! Ne nézz oda!

Ennek ellenére odanézett.

A lányra, aki a vízben hevert előttük.

A kékesen fehér arcra.

A nyitott szempárra.

A lebegő, fehér ruhákra, amiket viselt, túl lenge volt ez az öltözék

egy erdőben.

– Apu?

– Feküdj le, Thomas! A kurva életbe!

A kisfiú már nem látott többet, mert az apja rávetette magát a padok fölött, és lenyomta őt a csónak fenekére.

 

A tarka horog átszelte a levegőt, és szinte hangtalan csobbanással találta el a fekete vízfelszínt.

 

2

 

Karoline Berg valójában nem is félt a repüléstől. Ezt csak mindig kifogásként mondta. Igazság szerint általában bárhova félt elutazni. Legjobban otthon érezte magát. Szerette a megszokásait, sőt szüksége volt arra, hogy rutin szerint éljen.

– Nem tudnál eljönni látogatóba, anya?

– Nagyon szívesen mennék, Vivian, de tudod, hogy félek a repüléstől...

– És nem tudsz vonattal jönni, anya?

– Tizenhat órát töltsek idegenekkel hermetikusan lezárva egy dobozban?

– Igen, ezt értem, de nagyon szeretném, ha látnál táncolni.

– Hiszen láttalak már táncolni, Vivian. Sokszor.

– Persze, de ez itt nem a bodøi kultúrház. Ez az oslói Opera, anya.

Az Opera! Mondtam már, hogy Alexander Ekman társulatánál kaptam lehetőséget? A hattyúk tavában fogok táncolni! A hattyúk tavában!? Hát nem állat?

– Vivian, ez valami fantasztikus. Gratulálok, szívem!

– Anya, a végén még gyökeret eresztesz odafent teljesen egyedül. Nem tudsz eljönni egy oslói kirándulásra? Elmehetnénk egy étterembe. Hallottál a Maaemóról? Benne van a Michelin Guide-ban, meg minden... Nem lehetne...

Persze hogy látni akarta a lányát táncolni.

Jó ég, semmire sem vágyott jobban.

– Találkozunk, ha hazajössz, nem maradhatunk ennyiben?

– Dehogynem, anya. De most rohanok, próbánk lesz. Te jól vagy?

– Jól vagyok, Vivian, miattam ne aggódj!

– Jól van, anya, majd beszélünk.

– Igen.

Jó ég, tulajdonképpen mikor alakult ez így?

A napok csak jönnek és eltűnnek.

Hová tűnt az élete?

Az élet, amelyről álmodott?

Negyvenkét évesen száznak érezte magát. Minden szombaton evett egy garnélás szendvicset a Sydvestben a barátnőivel, akik fennhangon nem mondtak semmit, ám legbelül tudta, hogy kinevetik. Ugyanazok a barátnők, akik akkor is, réges-régen... A gimnáziumban. Akikkel ballagott, amikor még azt gondolta, ő lesz az, akiből majd lesz valaki. Indiába utazik. Afrikába. Guatemalában szed almát. Utcazenész lesz Amszterdamban. A többiek, ugyan, ők nem viszik semmire. Majd férjhez mennek, gyermeket szülnek, elhelyezkednek az önkormányzatnál vagy a szupermarketben. Bodøt mindenesetre nem hagyják el. De mostanra mintha már mindenki bejárta volna a világot rajta kívül.

Két éve tavasszal Vivian Oslóba utazott meghallgatásra. Az erős, aranyos Vivian, aki olyan hirtelen érkezett, szinte a semmiből. A bodøi repülőtér... Ahonnan a világ minden tájára indulnak gépek, és ahová NATO-katonák érkeznek gyakorlatozni... Karoline Berg húszéves volt, gondtalan. Az angol férfi akkor hagyta el, amikorra már igencsak kikerekedett a hasa, címet azonban nem hagyott maga után.

A férfi tehet róla?

A leedsi Luke Moore, a jóképű, sötét fürtös pilóta?

Miatta nem utazol soha sehová, Karoline?

Nem, csak magad okolhatod.

Karoline egy kis lakásban lakott, csupán kétszáz méterre a repülőtértől, de még soha nem járt ott.

Sem máshol.

Egyszerűen el kell menned Alicantéba, annyira szép, komolyan.

Mette.

Régebben ő volt a legjobb barátnője, de már nem: férj, gyerekek, szép ház Hundstadtban, minden évben nyaralás messzi helyekre.

Atyaég, Key West, hallottam, hogy szép hely, na de ez valami eszméletlen.

Synnøve.

Aki az általánosban alig tudta, mennyi kettő meg kettő, azóta kifogott egy harstadi vállalkozót, aki szereti a vitorlásokat, és külföldi ingatlanokba fektet be.

Kinevették őt, ez nem kérdés.

Valahányszor bejöttek a Coopba.

Nem hangosan, de látta rajtuk.

– Kéred a nyugtát? Zacskót?

Áruk a futószalagon, és mindig az a hang.

Atyaég, mennyire utálta azt a hangot!

Teljes kiőrlésű kenyér.

Piity.

Tej.

Piity.

Négy kóla kedvezménnyel.

Piity.

Ronda vagy.

Piity.

Soha nem viszed semmire.

Piity.

De aztán nagy titokban – még csak az kéne, hogy tudják – felhívott egy számot, amit az interneten talált. Több pohár vörösbort megivott, mire össze tudta szedni hozzá a bátorságát. És igen, az első néhány alkalommal nem szólalt meg, csak izzadt a tenyere, de végül a harmadik próbálkozásra ki merte nyitni a száját.

A pszichológusnál.

Szent ég, még egy pletykatéma, újabb ok, amiért ki lehetne nevetni, mégis megtette.

Szerencsére.

A bodøi reptér.

Közel harmincöt éven át élt a közelében, de még soha nem lépett be a reptér ajtaján.

Karoline Berg húzta a nagy, piros, új bőröndöt az utolsó métereken a bejáratig, majd megállt, és nagy levegőt vett.

Mit mondott a pszichológus?

Lépésenként.

Jól van, menni fog, Karoline.

Látta a tükörképeit a fényes tolóajtókban. Szinte meg tudta volna érinteni őket, ugyanakkor mintha egy másik bolygón lettek volna. Vásárolt magának új ruhákat. Volt fodrásznál. Igen, miután fel merte hívni azt a számot. Valójában mindent megtett, amit a pszichológus mondott neki. Nem az első néhány alkalom után, nem, akkor még az egésztől undorodott. Mintha szar dőlt volna ki a száján, akárhányszor csak kinyitotta. Nagyon személyes dolgokat kérdezett tőle az az ember. Amikre eddig soha nem is gondolt. Milyen volt a kapcsolata az apjával? Milyen viszony fűzte az anyjához? Atyaég, szédült, émelygett, olyan gondolatok és érzések szunnyadtak benne, amelyekről fogalma sem volt. Nem tudott aludni éjszakánként. De később, néhány hét elteltével, valahogy megindult. Akár egy lavina. Miután megnyílt, nem lehetett leállítani.

Rámosolygott a saját tükörképére.

Milyen csinos vagy, Karoline!

Milyen ügyes vagy, Karoline!

Új kabát, Karoline? Szép.

A pszichológus ilyen feladatokat adott neki.

Meg kell tanulnia örülni saját magának.

 

„Rámosolygott a saját tükörképére.”

 

Oslo?

A főváros.

Régóta szeretett volna már odautazni.

Megnézni a kastélyt. A parlamentet. A Karl Johan utcát. A Nemzeti Színházat. A Frogner Parkot a sok szoborral. És nem utolsósorban az Operát.

Még egyszer nagy levegőt vett, erőnek erejével megtette az utolsó lépéseket. Egyik lábát a másik elé tette. Megint. Most már bent volt. Az indulási csarnokban. Kicsit kóválygott, de nem állt meg. Megy ez, Karoline. Még egy kicsit. Ott, arra. Egy kék tábla: SK4111. SAS. Oslo. Felszállás 12:35-kor.

Jövök, Vivian.

Anya megnézi, hogy táncolsz.

 

 

3

 

Holger Munch úgy érezte magát, mint egy féleszű, ahogy ott állt kis lakása ablakában, és aznap már a negyedik cigarettára gyújtott. A tavasz megérkezett a városba, a fák kezdtek zöldellni a Bislett Stadion körül, és ez volt az egyetlen, amitől kicsit jobban érezte magát. Kemény tél volt. Nem is, igazából jó tél volt, azért érezte most magát ennyire ostobának. Szabadságon volt. Miriamot, a lányát, baleset érte. Munch szüneteltette a munkát, hogy segítsen neki újra lábra állni. A szerencsétlenség megint közelebb hozta a család tagjait egymáshoz. Több mint tíz éve már, hogy elköltözött a régi røai házából, de a tél folyamán az akkori tragédia mintha elillant volna... Mintha soha nem is vált volna el Mariannétól. Miriam először kórházba került, de ahogy fokozatosan a gyógyulás útjára lépett, hazaköltöztették őt a régi házba. És Munch ment utána. Volt nejének új férje, Rolf, kiköltözött, hogy helyet biztosítson a lábadozásnak. Munch pedig meglátta a kínálkozó lehetőséget régi helyének visszafoglalására. És szinte megint olyanok voltak, mint egy család. A fenébe, még neki is fel kellett volna fognia, hogy ez nem lesz tartós! Jóságos ég, mennyire ostoba volt! Közös vacsorák a drága asztal körül a nappaliban. Amit még együtt vettek réges-régen, amikor Munch épphogy elkezdett gyilkossági ügyeken dolgozni, és életükben először volt egy kis elkölthető feleslegük. Péntek esték a tévé előtt, akár egy átlagos családban... Ő és Marianne a kanapén, közöttük az unokájuk, Marion. Miriamot majdnem elveszítették. Munchnak meg kellett volna értenie, hogy Marianne ezért viselkedik így. Mint a régi szép időkben. Mintha megint együtt lennének.

És Marianne még csak nem is okolta őt, pedig a lányuk Munch miatt vesztette el majdnem az életét. Vagy hát attól függ, honnan nézzük. A gyilkossági csoport egy beteg gyilkost üldözött. Miriam volt az utolsó áldozata. Lehetett volna az utolsó áldozata. Munch beleszívott a cigarettájába, és megrázta a fejét. Érezte, hogy a félelem még nem költözött ki teljesen a testéből. Mi van, ha...? Még mindig...? De jól alakult. Szerencsére. Ezért ringatta vissza magát abba az állapotba, ahol kellemes érzések vették körül. Ő és Marianne. Miriam. És a kis Marion. Még a jegygyűrűjét is elkezdte újra hordani. Balfék! Marianne nyilván ezt vette észre. Csupán néhány nappal később kijött utána a lépcsőre, amikor ő éppen elszívott egy cigit.

Figyelj, Holger, beszélnünk kell...

Látta a szemében.

Rolf holnap visszajön...

Munch csak bólintott. Összepakolta azt a kis holmit, amit magával hozott, és meghunyászkodva távozott. Megint.

Micsoda tökkelütött.

Mint egy hülye tinédzser.

Tulajdonképpen mit hitt?

Holger Munch a félig elszívott cigarettát az ablak melletti hamukupacba nyomta, és már éppen újat gyújtott volna, amikor megszólalt a telefonja.

Megjelent egy név a kijelzőn.

Amit már régen nem látott.

Anette Goli.

A tehetséges, szőke rendőrségi ügyész, aki eligazgatta a gyilkossági csoportot Munch távollétében.

– Tessék, itt Munch!

– Szia, Holger – mondta a kedves hang.

Holger Munch vezette a különleges nyomozóegységet a Mariboes gatén bő tíz éve, és ez idő alatt az ország legjobb embereit gyűjtötte maga köré. Anette Goli mindenképpen ezek közé tartozott. Tagadhatatlanul adódtak konfliktusok az egység és a grönlandi vezetés között. Munch szerette a maga útját járni, ennek pedig nem mindenki örült. Például Mikkelson, a kapitány sem. Munch biztos volt abban, hogy ha megoldott ügyeik aránya nem lenne kifogástalan, Mikkelson vissza akarná őket költöztetni, hogy szemmel tarthassa az eseményeket. Politika. Kontroll. Anette Goli játszotta legtöbbször a diplomata szerepét. Az enyv, ami egyben tartja a rendszert.

– Jól vagytok? – kérdezte Goli. – Mi van Miriammal?

– Jól van – felelte Munch, és újabb cigarettáért nyúlt. – Egyre jobban, tényleg, már tud beszélni, nem teljesen tisztán, de alakul.

– Örülök – mondta Goli, majd elkomolyodott a hangja. – Bocs, ha zavarok, csak kíváncsi voltam. Mikkelson megint össze akarja rántani az egységet. Senki nem kényszerít, de ha készen állsz a visszatérésre...

– A tóban talált lányról van szó?

– Igen – felelte Goli. – Tudsz róla?

Munch elringatta magát a saját kis buborékában fent Røában, próbált két lépés távolságot tartani a valóságtól, de ezt a hírt nem lehetett elkerülni. A média másról sem beszélt. Egy teljes balettöltözéket viselő fiatal lányt találtak holtan egy tóban, messze a lakott területektől, fent a hegyek között.

– Ennyit – mondta Munch. – Tudjuk, ki ő?

– Vivian Berg, huszonkét éves, a Nemzeti Balett tagja.

– Várj! – mondta Munch. – Akkor idevalósi?

– Valójában bodøi, de itt lakott, így Mikkelson azt szeretné, ha mi vinnénk az ügyet.

– Jelentették az eltűnését? – kérdezte Munch, és érezte, ahogy már éledezik.

A rendőri észjárás.

Egy lány balettruhában?

Egy tóban fent a hegyek között?

Eddig ugyan tartotta a távolságot, de most már ennek nem volt semmi értelme. Megint egyedül érezte magát a lakásában. A jegygyűrű meg a fürdőszobaszekrény biztonságában lapult.

– Nem, valamiért nem.

– Akkor honnan tudjuk, ki ő?

– Az anyja eljött Bodøből meglepni őt, de nem találta otthon.

– Francba! – mondta Munch.

– Igen – mondta Goli. – Na, mit szólsz? Készen állsz? Beindítsuk a masinát? Talpra állítjuk az egységet?

– Ki van most az ügyön?

– A bűnügyi rendőrség, de csak ideiglenesen. A miénk, ha készen állsz.

– Az irodában vagy?

– Igen – mondta Goli.

– Húsz perc, és ott vagyok – mondta Munch, majd letette.

 

Fotók: pxhere.com


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632937809
Megjelenés: 2018-11-14
méret: 135 mm x 28 mm x 215 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632931579
Megjelenés: 2016-05-31
méret: 215 mm x 135 mm

Samuel Bjork

Tovább
Ez is érdekelhet:

INTERJÚ
2017-11-21 15:04:44

Önismeret minden napra, avagy határidőnapló másképp

Tovább
MINDENNAPI
2018-06-27 09:37:48

Budapest Book Pride – Könyvek homoszexualitásról és LMBTQ emberekről

Tovább
HÍREK
2019-01-04 00:07:20

Ezért vártuk, hogy vége legyen decembernek – 9 januári könyv

Tovább

„Kétségbeesetten nyomta a féket, a torkában érezte a szívét, a bütykei elfehéredtek a kormányon, a világ szinte darabokra hullott a szeme előtt, mire a kocsi végre megállt.” – Részlet Samuel Bjørk Őzike című krimijéből.



Hozzászólás írása:




Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről IDE kattintva tájékozódhat. Értem