„Hol a sebed: kötözzem vagy feltépjem?” – Részlet Tisza Kata megrázó erejű új könyvéből

Mi ez?
Elfőnökösködte a kapcsolatot. (lányaim)

Sokszor kérik tőlem, sok helyen: magyarázzam el, mit tartunk egy kapcsolaton belül bántalmazásnak. Mert az világos, hogy ha valakit pofán vágnak (kivéve önvédelem vagy gyermekvédelem), akkor az egyértelműen bántalmazás, na de hol is kezdődik ez? Hiszen nyilvánvaló, hogy a gyakran még mindig élő közvélekedéssel ellentétben nemcsak a konkrét fizikai bántást tartjuk bántalmazásnak, hanem azt is, ami jóval előtte van. Ezt az igen sokrétű kérdést és ennek részeit igyekszik körüljárni ez a fejezet, mert hazai kontextusban erről még mindig kevés ismeretanyag áll rendelkezésre, miközben nagy szükség mutatkozna rá.
A történet ott kezdődik, amikor egy társas rendszerben az egyik fél szempontrendszere megjelenhet, a másiké nem. Ha a szabadságod, az autonómiád, a döntésjogod sérül. Ha a határaidat és a méltóságodat sértik. Ha az egyik világnézet egyértelmű, alanyi jogon legitim, a másikért küzdeni kell. Például elnyomó az a rendszer automatikusan, amelyikben az egyik akkor jön-megy, amikor kedve tartja, azt tesz, amit akar, ahogyan akarja. A másiknak ez nem jár ugyanígy, hanem engedélyeztetni kell, félve-rettegve, és akkor vagy jóváhagyják, vagy nem, netán balhé, büntetés árán. Az az ideális rendszer, ahol alapjogokért nem kell küzdeni, hanem azok maguktól járnak, ugyanolyan módon és mértékben mindkét félnek. A keretek tiszták, definiáltak, kölcsönösen elfogadottak és betartottak.
Ha ennek borul a szimmetriája, egyrészt vagy nem tisztázott a rendszer – és akkor mindenért büntetés jár, de az ellenkezőjéért is –, vagy csak egy irányba lehetnek szabályok megfogalmazva, a másik irányba vasfüggöny van: teljesen átláthatatlan, mit csinál a másik a szürke zónában, de kőkemény transzparencia van az egyik irányba, akkor ez a rendszer nem tud másmilyen lenni, mint zsarnoki. Ebben a rendszerben szükségszerűen egyik ember megfosztja a másikat a döntésjogától, a szabadságtól, a méltóságtól. Megfosztja alapigényeitől, börtönbe zárja, és tárgyként rendelkezik vele.
Az elnyomás ezen szubtilis formája nem egyértelműen látványos, s beleillik a patriarchális társadalmi normákba. „Én csak védelek, drágám, a saját ostobaságodtól” – hangzik ilyenkor. Ám sajnos ez totálisan megfosztja a másik emberi lényt az önálló identitástól, és társfüggésbe taszítja. Innen már elkövethető vele szinte bármi: ezért életveszélyes terep. Az áldozatnak nincs autonómiája, kiszolgáltatottá válik, infantilizálódik. Kizsigerelhető csontig. Ez a felállás egy elnyomó mélystruktúra, a felszín lehet látszat, de a mélyben súlyos jogfosztás és értékfosztás következik be.
A legveszélyesebb tehát az egyperspektíva, ami egy zárt gondolkodás kísérője, és sajnálatosan az empátia hiányában nyilvánul meg. Ha nem gyakorol valaki empátiát egy társas rendszerben, se érteni, se érezni nem képes a másik felet, és egyetlen érdeket fog csupán érvényre juttatni: a sajátját. Nem képes befogadni mást. Minden róla szól, mindennek ő áll a középpontjában: az ő sikere, az ő kudarca, az ő sérelmei, az ő igényei, az ő élvezetei, az ő kényelme, az ő elvárásai. Ha bárki csak jelezné neki, hogy vegyen figyelembe mást is: azt ő támadásként és fenyegetésként élné meg. Minden ellenérvet le fog mészárolni. Ez tehát az alap bántalmazási felállás. A megjelenés mintázatai lehetnek diverzek, éspedig abban, hogy ki, hogyan és miként érvényesíti a másikon keresztül az egyszempontrendszert. Passzív agresszióval: ignorálja, átnéz rajta és simán csinálja, ami neki jólesik, ha a másik belehal, akkor is. Kivonul a kommunikációból, ha neki valami nem tetszik, szabotálja az együttműködést. Aktív erőszakkal: ami lehet verbális vagy fizikai, és ez is széles skálán mozoghat. Minél erősebb a másik fél ellenállása, vagy minél inkább menekülne a rendszerből, annál durvább az érdekérvényesítés módja.
Ez egy társkapcsolati játszma, ami igen gyakori előfordulást mutat, tehát leképez egy rendszert. Társadalmi szinten ez úgy jelenik meg, hogy adott egy egyszempontú hatalom, adottak egyéb nézőpontok, azok ignorálva vannak, nem jutnak szóhoz. Teret kérnek, mire durvul a bánásmód: be lesznek tiltva, meg lesznek szüntetve, meg lesznek rágalmazva, akár semmisítve. Ha ellenállnak, le lesznek verve. Minden eszköztől megfosztva, nem marad más számukra, mint az erőszak. Utána az erőszak, ami itt tulajdonképpen egy védekezési forma, provokációként lesz címkézve, és ez legitimál további, még erőszakosabb lépéseket. Az egész rendszert átjárja a félelem. A definíciók elkentek. A szavak ellentétesek a tettekkel. Mindenkit védünk, hangozhat a propaganda, de emögött valójában súlyos jogfosztások következnek be, ami diszkriminatív eljárásokat jelent, valamint különféle stigmatizáló folyamatokat. Mindez a rend nevében, ami tehát egy félrevezető, manipulatív manőver. Ezt szolgálja a kommunikációs csatornák kisajátítása, amiken keresztül az erőszakot rendként, a jogfosztást igazságszolgáltatásként, a védekezést támadásként, a lázadást pedig provokációként definiáljuk. Így néz ki a rettegésen, a megfélemlítésen, a félrevezetésen alapuló diktatórikus rendszer, amely teljhatalmat gyakorol és módszeresen irt minden mást. Iránytól, ideológiától függetlenül. Így néz ki a nézőpontok megfordítása. Így lesz kizsigerelt áldozatból balhés bűnöző. Így lehet félrevezetni a közvéleményt. Így lehet beleőrülni az állandó ellentétes információáradatba. Így néz ki a bántalmazás tömörítve: kicsiben és nagyban. A bántalmazásnak nincs neme. Nincs életkora. Nincs etnicitása. Sem társadalmi osztálya. Sem iskolázottsági szintje. Az érzelmi, verbális, fizikai, gazdasági és szexuális bántalmazás univerzális fogalom, és bárhol, bármikor, bárkivel előfordulhat, nemtől, életkortól, etnicitástól, társadalmi osztálytól, iskolázottságtól, vallástól és bármiféle látszattól, vélt vagy valós érdemtől függetlenül. Párkapcsolatban, családban, munkahelyen vagy társadalomban. Egyvalamije azonban biztosan van a bántalmazásnak. Státusza. Egyik félnek a másik fölött. És ha egy társkapcsolatban bármelyik fél nagyobb státusszal bír, úgy általában a társadalomban, vagy a kettejük viszonyában, az a terep bántalmazás szempontjából veszélyeztetettnek minősül. Társkapcsolatba ugyanis nem fér bele semmilyen hatalmi pozíció gyakorlása, semmilyen alá-fölé rendeltség, semmilyen dominanciatörekvés, senki részéről. Két egyenrangú, autonóm partner, szabad akaratából létrejött és fenntartott, szeretetalapú viszonyát tartom én társkapcsolatnak, minden mást kényszernek vagy erőszaknak. Értelemszerűen: nő is és férfi is lehet elnyomó egy heteronormatív vagy egy azonos nemű kapcsolatban is. Bár nyilvánvalóan nagyobb eséllyel tudja az gyakorolni az elnyomást a másik fölött, aki gazdasági hatalommal bír, egyéb esetek is elképzelhetőek, ezeket majd árnyalom a későbbiekben.

Bűn nélküli bűnhődés

Ha mindenért hibás vagy, kezdj gyanakodni, hogy játszmába kerültél, nem kapcsolatba.
Egy zsarnokkal szemben elkövethető legnagyobb vétség az, ha van egyéniséged, autonómiád. Ha nem fehér lap vagy, amire azt fest, amit akar. Ha van benned tartás, ellenállás, önálló elképzelés, és nem veted alá magad szervilisen az akaratának. Ha független maradsz, őrzöd az integritásod, nem hódolsz be az elvárásainak. Akkor bűnhődnöd kell, végzetesen, mert megsértetted az autokráciáját.
Társadalmi szinten ugyanez jelenik meg. A zsarnok nem tolerál diverzitást. Nem ad teret eltérésnek. Irtja. Elképzelése: monokulturalizmus, egypártrendszer, egy vallás, ezt érvényesíti minden szegmensben. Nincs üldözendőbb bűn, mint az az oktatás, ami perspektívaváltást, kritikai gondolkodást, plurális elfogadást hoz. A zsarnoknak teljes kontroll kell. Nem lehet másképp szülni, másképp gondolkodni, másképp érezni, másképp imádkozni, más nyelvet beszélni, más struktúrában élni, mint a központilag engedélyezett. A lényeg pont ez: zsarnoki viszonyban vagy társadalomban nem kell bűnt elkövetni ahhoz, hogy megbüntessenek. Bőven elég csak létezned, kicsit eltérően a normatívtól, bőven elég csak szabad embernek lenned, bőven elég csak egyéninek lenned, betörhetetlennek, függetlennek, besorolhatatlannak. A bántalmazás alapja, akár családi, akár társkapcsolatban, akár országszinten a biztonságérzet teljes hiánya. Az a mély egzisztenciális szorongás, hogy ha bármi történik, nincs ki megvédjen. Ez bevált módszer a lefagyasztásra. Amikor ledermed egy nép vagy egy ember, és nem lázad fel.
A profi lelki bántalmazó nem érint fizikailag, a profi gyilkos nem hagy nyomot, a profi diktatúra úgy húz köréd falat, hogy az láthatatlan, és nem bonthatod le legálisan. Csak szétverni tudod, vagy belehalsz.

A pszichológiai immunrendszer sérülése

Anya, amikor az Isten alszik, akkor ugye nem tud odafigyelni?

Amikor egy embert megaláznak, az annyira nagy sérülést okoz a megalázott fél védőburkán, hogy megy vele sokszor a józan ész is. Ott áll a sérüléssel, és azt kell hinnie, megérdemelte, különben megőrülne. Ha nem érdemelte meg ugyanis, és elviseli, akkor abszurd a létezése a helyzetben. De az abszurditást nagyon nehéz elviselni, mert az ember alapvetően racionális lény. Tehát sokszor a másik irányba kell működtetni a disszonancia redukcióját, miszerint neki ezt valami módon meg kellett érdemelnie. És ha így van, akkor viseli, és a másiknak mentséget keres. Ez a mechanizmus kezd el működni.
Ha azonban elfogadjuk azt a tételt, hogy egy másik ember megalázását semmi módon nem lehet megérdemelni, akkor ebből már csak egyetlen dolog következhet: aki megaláz valakit, az önmagát alázza meg. Nagyon erős racionalitás kell ahhoz, hogy a megaláztatást fejben konvertáljuk, ami különösen nehéz akkor, amikor a sérülést éppen elszenvedi az ember. Ehhez kell a külső támogatás. Amely azt mondja: nem. Embert NEM alázunk meg, semmikor, semmiképpen.
Ha ez mégis megtörténik veled, akkor a létezésedet az abszurditástól egyetlen módon szabadíthatod fel: kilépteted magad a helyzetből, ahol ezt elszenvedted, amennyire csak lehetséges.
Nem alázhatnak meg, amennyiben elhiszed, hogy alapvető emberi méltósággal rendelkezel. Ez nem érdem kérdése, hanem kiindulópont, amit egy másik ember nem vehet el tőled. Kényszeríthetnek maradásra, erőszakot is elkövethetnek rajtad, egy embert kiszolgáltathat egy rendszer. De annak a tudatát végsőkig fenn kell tartanunk, hogy az ellenünk és rajtunk elkövetett tettek nem minket minősítenek, hanem az elkövetőket. Nem kell szégyenkezni miatta, mert nem mi követtük el. De elviselni sem kell, amennyiben kérhetünk segítséget. Az áldozatszerep, hacsak nincs háború vagy elnyomó társadalmi keretrendszer, külsőleg jogi eszközökkel, belsőleg pedig stabil önismerettel szüntethető meg.
Nincs olyan, hogy te ezt érdemled. Senki nem érdemli ezt. Ez a tudás pszichés védelmet nyújt.
Csakhogy van egy csapda a helyzetben. Több is, sajnálatosan. Az egyik az, hogy azért bántalmazó a társkapcsolat, mert nem egyszerű kilépni belőle, sok esetben szinte teljességgel lehetetlen. Miért is? Egyrészt strukturálisan: az esetek többségében egzisztenciális függőségbe taszítja az áldozatot, aki már életképtelennek percipiálja önmagát. Másrészt: mire a büntetések megjelennek, addigra már kialakult az áldozat nagymértékű érzelmi függősége is. A kettő együtt az önértékelésnek és az autonómiának olyan alacsony szintjén tartja az áldozatot, hogy képtelenné válik a leválásra. Ennek első, tudatlan szakaszában az állandó manipuláció eredményeként maga az áldozat sincs tisztában a sorsával; a második, tudatos szakaszában viszont egészen konkrétan fizikailag akadályoztatva lehet abban, hogy a kapcsolatból kilépjen. A bántalmazó kapcsolatok sajátos ismertetőjegye a szakítás különleges nehézsége, a szakítástól való félelem és a szakítás miatti súlyos büntetések, amik együttesen járulnak hozzá a pszichológiai immunrendszer leépüléséhez. E kötetben deklarált szándékom az igen komplex problémakör szétszálazása, ismertetése és magyarázata, valamint egy lehetséges szabadulási ív felvázolása a tudatosítástól, az érzelmi távolodáson át a strukturális leválásig, különös tekintettel a környezet áldozathibáztató attitűdjére, valamint a sérülést követő rehabilitációra. Ez a könyv szövetségese az áldozatoknak, akiket szeretettel elfogad és átölel, kísérője a segítőknek, akiknek naponta erőt kell átadniuk, valamint ismeret és önismeret forrása bárkinek, aki a témában valamiképpen érintett, és emberi kapcsolatain jobbítani szeretne.

A szeretet mint méregszó

Minden gyanút elaltat. Ezért a legtöbb bántás a szeretet fedőneve alatt következik be, mondta egy közös, nyilvános beszélgetésünk alkalmával egyszer Popper Péter.

„Szeretlek. Nem akartalak bántani. Nem gondoltam komolyan. Nem akartam. Nem így akartam. Hirtelen felindulás volt csak. Nem hittem, hogy kiderül. Semmit nem jelentett, igazán. Te vagy a minden. Csak azért mondtam, hogy ne menj el. Csak azért csináltam, hogy magadhoz térj. Csak azért csináltam, mert féltem, hogy elhagysz. Ha egy kicsit jobban bízol bennem, ha egy kicsit is türelmesebb vagy, ha egy kicsit is jobban viselkedsz, mindez nem történik meg. Bocsi, hogy egy kicsit erőszakos voltam. Elkapott a hév. Csak mert annyira szeretlek és mindig csak jót akarok neked. Te nem tudod, mi a jó neked. Te nem értesz semmit.”

Tisza Kata előadása a TEDxTirguMures konferencián.

Amikor elemzünk egy szöveget, mondjuk egy beszélgetést házastársak közt, narratív pszichológiai keretben, akkor az is fontos, hogy ne csak az elhangzott szót, a maga szárazságában, hanem a hiányt is kódoljuk, vagy a jelentésmeghatározó kontextust.
Tehát nem csak az a lényeg, hogy egyik azt mondta a másiknak, te „hülye fasz”, kiragadva, mert ez így nettó felületi kép, rásüthető a verbális bántalmazás, fel lehet háborodni, corpus delicti, dosszié lezárva.
De nem. Fontos például, hogy ezt mi előzte meg, milyen kontextusban hangzott el. Figyelembe kell venni a „semmit” is. Ha a semmi alatt hosszú évek elhallgatásait értjük, hazugságait, rejtőzéseit, félrevezetéseit, büntető játszmáit, mindazt a sok megerősítő szót, ami nem hangzott el, mindazt a sok ölelést, ami nem történt meg, akkor mindabban, ami nem tetten érhető és nem hagy nyomot, tehát a hiányban felfedezhető egy igen durva passzív agresszió. Passzív agresszióban élni, amikor átnéznek rajtad vagy semmibe vesznek, vagy hozzád se szólnak, de jelen van egy gyilkos tekintet, az olyan mértékű áthágása az emberi méltóságnak egy szeretetre szerződött kapcsolatban, ami mérgező pusztítást végez a másik félben, és olyan mértékben nullázza le a másikat, hogy abban tetőtől talpig fog duzzadni az elfojtás.
Sőt még az is lehet, hogy az elhangzó szavak szépek, tehát mondják, hogy szeretlek, de annak igazságtartalma feltérképezhetetlenül távol esik a legmélyebb valóságtól, attól, ahogy bánnak veled, vagy ahogyan érzed magad ebben a „szeretetben”. Ez esetben szép szavakkal vagy éppen a csönddel követődik el az érzelmi bántalmazás, amit kívülről senki sem ért. De hát, mit akarsz, olyan szép csöndes férjed van, egy szót se szól szegény, mégis, mi bajod? Vagy mit lógatod az orrod, hát mondta az asszony, hogy téged szeret, most miért baj az, ha flörtölget a világban, higgadj már le, jóember! Mert persze, senki sem képezi egy másik ember tulajdonát, és nem várható el, hogy reggeltől estig csillagszórókat égessen, de azért, hogy mely szónak, vagy a csöndnek mi a jelentése, és az mennyire bántó, azt csak az tudja, aki benne él, és az se mindig, csak ha már tudatosodik benne. Ha szembenézett saját önáltatásaival.
Így aztán kívülről nem mondható semmi, egy sima, szavak szintjén végzett elemzéssel nem állapítható meg mélydinamika. A „te hülye fasz” értelmezhető egy alpári, fölösleges és öncélú bántásként, és értelmezhető szabadságharcként is. Amikor mondjuk valaki húsz év hallgatás után végre összeszedi magát, és az asztalra csap, akkor ebben a pár szóban a teljes önvédelme benne van. Ha erre az a felelet, hogy „mi a bajod, te agresszív kurva, én nem csináltam semmit, ártatlan vagyok, mint egy csecsemő”, akkor már sokkal tisztább kontextust nyerünk a játszmáról.

Hol a sebed: kötözzem vagy feltépjem?

Nem hagyhatom el. Félek, hogy gyenge vagyok nélküle.
Ha gyengének érzed magad mellette, sokkal erősebb lehetnél nélküle.

A bántalmazás lényege, hogy féljél. Bizonytalanságban légy. Ne tudd, mi fog történni. És hogy elkerüld a nem tudni mit, megtegyél mindent. És még annál többet is. És akkor talán beteljesülhet a szerelem. Vagy mégsem? Akkor hát még egy kicsit jobban kell próbálkozni, és hátha. Vagy még egy kicsit jobban. És még. És még…
Ha valaki bántani akar, az a félelmeid mentén fog. Következésképpen leginkább az tud bántani, akit valamilyen oknál fogva közel engedtél magadhoz. A közel engedés azt jelenti, hogy feltártad előtte a sebezhetőséged. Ha az, aki előtt feltártad, méltó partner, akkor az ezt a sebezhetőséget tisztelni fogja, szeretni és ápolni, beborítani és védeni, mindennél jobban. Felelősséget vállal azért, hogy beavattad, és különösen ügyel, hogy véletlenül se éljen vissza. Ez egy biztonságos kötődésmintázat.
Ám ha a sebezhetőséged egy parazita karakternek tártad fel, a saját jóhiszeműségedre alapozva, úgy számíthatsz rá, hogy minden bántást éppen a sebezhetőségeid mentén okozza majd. Ebből táplálkozik, ezen a résen át szívja életnedveid, követelőzik és büntet, később, ha menekülnél, akkor zsarol és fenyeget. Ezeken át dob majd koncot is, hogy visszaédesgessen még egy kínmenetre. Egy ember a sebezhetőségén át bántható leginkább, mert ott akar majd megfelelni, bizonyítani, vezekelni, s így, ha azt támadják, mindenféle traumás kötődésmintázattal ragaszkodhat bántalmazójához, hogy bizonyíthassa saját szerethetőségét, értékességét, elfogadhatóságát. Így lehet az érzékenységgel való visszaéléssel, azaz a bántalmazással magadhoz láncolni egy embert, aki ezáltal tulajdonképpen saját megfelelési kényszerének áldozata lesz.
Valójában ez különbözteti meg kapcsolataink minőségét: védelmezem-e vagy bántom-e a sebezhetőséged? A gyengeségeiden keresztül szeretlek, vagy azokon keresztül gyötörlek meg? Mindkettő kötni képes: előbbi biztonságosan, utóbbi ambivalensen. Azért kell az önismeret, az önreflexió és a megküzdött karakter, hogy a kétféle érzelmi kötés közt bizonyossággal különbséget tehessünk. Azaz magunkat és a másikat védjük, és ne bántsuk a másikon és magunkon keresztül. A parazita típusú kapcsolat a legpatológiásabb kötéseket eredményezi, irtózatosan nehéz autonómia-visszaszerzéssel és menekülési lehetőségekkel, mert a parazita, bár bánt, nem enged. Nem enged, mert él belőled, a szeretet nevében zabál fel, s te ezt a szerethetőséged bizonyítása érdekében engedélyezed.
Amikor egy ember szembesül legdurvább félelmeivel, és nem megijed tőlük, hanem megengedi őket, és azt mondja, bár félek, nem törsz meg, mert nincs valós hatalmad fölöttem, akkor olyan hatalmat nyer önmaga fölött, amely mentén parazita által többé nem félemlíthető meg. Kinövi őket. Levedli, mint elhalt hámréteget, és életre szólóan különbséget tesz a szeretet hamis és valid jelentései közt. Valójában ez az a tudás és felismerés, ami védelmet jelenthet.
Az meghatározó különbség, hogy onnan várod-e a szeretetet, ahonnan nem kapod meg, vagy onnan, ahonnan valóban megkaphatod. Az első verzió az aszimmetrikus, a második a szimmetrikus felállás. Következésképpen megállapítható, hogy ami aszimmetrikus, az nem lehet szeretet. Mert a szeretet kölcsönös és tápláló. Ami egyoldalú és destruktív, az szeretetnek hazudott kifosztás. Nagyon szükséges ezt a fogalmat definiálnunk vagy átértékelnünk mélyrétegeiben. A probléma gyökere ugyanis az, hogy amit szeretetnek vélünk vagy nevezünk, az sok esetben távolról sem az. Hiszen a birtoklás, a kisajátítás, a bántás, az érzelmi kifosztás még véletlenül sem szeretet. Ha nem jön vissza semmi, akkor az az egyik oldalon önfeláldozás, a másikon meg kizsákmányolás. Következésképpen, a szeretet csak szimmetriában értelmezhető. Hiába Szabó Lőrinc zseniális verse, semmiért egészen felfalni egy másik embert mégiscsak erőszakot eredményez.