„hogy jóllakjon a kiáramló szaggal” - Részlet Tóth Krisztina új kötetéből

Egy bőrkabátos, szemüveges férfi megtorpan a kupac előtt. Azt kérdezi a nőtől, miért nem megy le inkább az aluljáróba, ott sokkal melegebb van. Az asszony meglepődik az emberséges hangon, és azt válaszolja, hogy a szag miatt. Azért nem megy le. Gyanakodva, ugrásra készen figyel, várja a szokásos szitkozódást. A férfi először meglepődik a feleleten, aztán bólogat, hogy tényleg rohadt büdös van lent. Az asszony erre szélesen elvigyorodik, nincs foga. Nem lehet több negyvennél, ahogy egyébként a bőrkabátos férfi sem. Egy merész, szürreális gondolatugrással azt is feltételezhetnénk, hogy ezek valaha, valahol, egy másik, régi életükben talán iskolatársak is lehettek, de mára a létezés olyan távoli partjaira sodorta őket a sors, hogy a jelenből visszatekintve lehetetlen bármi közös pontot találni a múltjukban.

A nő tehát elvigyorodik, és azt mondja, csak a szag miatt ül itt. Jön ki a finom szag, onnan, mutat a bejáratra. Az élelmiszerboltban nemrégiben melegkonyhát nyitottak, minden ajtónyitásnál kiáramlik a sült hús és hagymás zsír illata. A férfi végre felfogja, sietve kotorászni kezd a zsebében. Egy százast ad az asszonynak, óvatosan, nehogy a kezük egymáshoz érjen, aztán fut a megállóba, mert éppen bekanyarodik a busza. A nő megnézi a százast, feláll. A lepedőbe kötött holmira ráborítja a kartonpapírt, aztán fogja magát és beslattyog az étkezdébe.

Sokan állnak sorba, éppen csak elmúlt dél. Van, aki dobozba kéri az ebédet, de a legtöbben le is ülnek. Van borsófőzelék, abból csak hetvenhét forint tíz deka, a krumplifőzelék ugyanannyiba kerül. Az asszony beáll a sorba egy műanyag tálcával: előtte és mögötte kis űr támad, néhányan elfintorodnak. A pulóverekre húzott, elmocskosodott férfi irhakabát rettenetes, nehéz bűzt áraszt, szinte gőzölög a benti melegben. Az asszony hezitál, bámulja az üveg mögé kipakolt húsokat. Végül egy csésze meleg csontlevest kér, annyit, amennyi kijön egy százasból. A pult mögött a kislány egyáltalán nem lepődik meg: amióta megnyitottak, naponta sok-sok nyugdíjas jön a tenyerében aprópénzzel, igaz, az aluljáróból eddig még nem jártak be a hajléktalanok. Kimeri a levest egy csészébe, és látja a mérlegen, hogy kicsit több lett. Nem kérdezi meg, hogy maradhat-e, hanem merőkanállal óvatosan levesz egy árnyalatnyit. Most meg kevesebb lett. A sor lassan torlódik, a vevők toporognak, a kiszolgálólány összeráncolt szemöldökkel méreget. Végül felpillant a fogatlan asszonyra, összegyűri a blokkot, színültig telerakja a csészét, és hátrakiabál a pénztárhoz, hogy a leves pont egy százas lesz. A pénztárosnő blokkolja, az asszony átadja neki a százast. A pénztárosnő jó étvágyat kíván. Az irhabundás asszony körbenéz, hová telepedhetne le a tálcával, de minden asztalnál vannak már. Azt azért érzi, hogy senki mellé nem ülhet oda. Megáll, leteszi a tálcát, és a csészéből kortyonként issza meg a levesét, aztán nagy műgonddal kikanalazza a tésztát, a répát. Amikor végez, kilép a lengőajtón és fogja a holmiját.

Megy vissza a föld alá, oda, ahol kevésbé van útban, kevésbé van szem előtt. Holnap majd megint feljön kicsit, hogy jóllakjon a kiáramló szaggal, vagy esetleg vegyen egy kis levest. Az biztos, hogy mindennap nem fog oda bemenni, mert akkor hamar elzavarják majd, ezt tapasztalatból tudja. Nem szeretik, ha rontja a boltot, a városképet, az ebédelők étvágyát, a járókelők kedvét, a levegőt, amiből odalent egyre kevesebb van. Csoszog vissza az aluljáróba, leheveredik a kartonra, és belefúrja magát a foszlott paplanba, mert az embernek jólesik kicsit ledőlni egy kiadós ebéd után.