Hogy a legnehezebb pillanatokban is a legtöbbet hozhasd ki magadból – Részlet a Vesd be az ágyad című könyvből

A SEAL-kommandós alapkiképzés központi épülete jellegtelen, háromemeletes laktanya a kaliforniai Coronádóban, a tengerpart mellett, közvetlenül a Csendes­óceán partján. Az épületben nincs légkondicionálás, s éjszaka a nyitott ablakokon dagálykor behallatszik, amint a hullámok megtörnek a parti fövenyen.

A szobák berendezése spártai. A tiszti szobában, amelyet három tiszttársammal osztottam meg, a négy ágyon kívül mindössze egy gardróbfülke volt, ahová felakaszthattuk az egyenruhánkat.

A laktanyában töltött idő alatt ébredés után rögtön kibújtam az egyenpizsamámból, és hozzáláttam, hogy bevessem az ágyam. Ez volt a nap első feladata. S tudtam, mivel folytatódik a nap: egyenruha­ellenőrzés, rengeteg úszás, még több futás, akadálypálya és a SEAL­kiképzők folyamatos zaklatásai.

– Vigyázz! – harsogta a szobaparancsnok, Dani’l Steward alhadnagy, amint a kiképzőtiszt belépett a körletbe. Az ágy végénél állva összecsaptam a bokámat, és kihúztam magam, amikor a jelentéktelen tisztecske hozzálátott a megjelenésem vizsgálatához. Kifejezéstelen, zord tekintettel először azt mérte végig, elég feszesen áll­e rajtam a zöld egyenruha, aztán meggyőződött arról, hogy a nyolcszögletű gallér elég ropogós­e és pontosan van­e begombolva. Föntről lefelé haladva, centiméterről centiméterre végignézte az egyenruhámat. Kisimítottam a ráncokat az ingen és a nadrágon? Tükörfényes a derékszíjam csatja? Kifényesítettem annyira a bakancsomat, hogy visszatükröződjön benne a mutatóujja? Miután elégedetten konstatálta, hogy teljesítettem a SEAL­kommandósoknak előírt magas követelményt, az ágyamhoz ment.

Az ágy ugyanolyan puritán volt, mint maga a szoba. Vaságy, matraccal. Az alsó lepedő behajtva a matrac alá, azon egy felső lepedő. A szürke gyapjúpléd, amely meleget nyújtott San Diego hűvös éjszakáin, szorosan betűrve a matrac alá.

Egy másik pléd szakszerűen, derékszögűre hajtogatva az ágy lába felőli oldalon feküdt. Az egyetlen párna (amelyet a vakok foglalkoztatójától vásároltak) az ágy fejének közepén helyezkedett el és kilencvenfokos szöget zárt be az ágy lábánál összehajtott takaróval. Ez volt az előírás. Az ettől való legapróbb eltérés azzal fenyegetett, hogy büntetésképpen meg kell lovagolnom a hullámokat, majd belehengergőznöm a parti homokba, hogy olyan legyek, mint a cukros sütemény.

Mozdulatlanságba meredve, a szemem sarkából figyeltem a kiképzőtisztet. Fáradtan vette szemügyre az ágyamat. Előrehajolva megnézte a sarkokat, majd ellenőrizte, hogy a takaró és a párna elhelyezkedése derékszöget alkot­-e. Aztán a zsebébe nyúlva elővett egy negyeddollárost, néhányszor feldobta a levegőbe, és engem figyelt, vajon tudom­e, hogy most következik a beágyazás végső ellenőrzése.

Az utolsó dobással az érmét úgy hajította fel, hogy a matracra essen. Néhányszor visszapattant,  elég magasra ahhoz, hogy a kiképzőtiszt el tudja kapni.

A kiképzőtiszt felém fordult, a szemembe nézett, és biccentett. Soha nem szólt egy szót sem. Az ágy előírásszerű bevetése nem érdemelt dicséretet. Ez elvárás volt. Ez volt a nap első feladata és fontos volt, hogy pontosan végezzem el. Ez bizonyította, hogy fegyelmezett vagyok. Ez tanúsította, hogy ügyelek a részletekre, és lefekvéskor ez fog emlékeztetni arra, hogy valamit jól hajtottam végre, valamire büszke lehetek, bármilyen apró feladatról van szó.