Hannibal Lecter megalkotója újabb szörnyet teremtett

1. fejezet

Két férfi beszélget egymással az éjszaka közepén. Ezerhatszáz kilométer választja el őket egymástól. Az arcuk egyik felét megvilágítja az okostelefon. Két fél arc vitatkozik a sötétben.
– Megszerezhetem a házat, ahol maga szerint elrejtették. Mondja a többit, Jesús!
A válasz alig hallható a statikus zaj recsegésén keresztül.
– A negyedét fizette csak ki annak, amit ígért. – Puff-puff. – Küldje el a maradékot! Küldje el! – Puff-puff.
– Jesús, ha a segítsége nélkül találom meg, amit akarok, többet semmit se kap tőlem.
– Ez sokkal inkább így van, mint gondolná. Úgy fején találta a szöget, mint még soha – puff-puff. – Amit akar, az valójában tizenöt kiló Semtex… Ha a segítségem nélkül találja meg, a robbanás a holdig repíti.
– Messzire elér a kezem, Jesús.
– A holdról azért nem ér el, Hans-Pedro.
– Hans-Peternek hívnak, de ezt jól tudja.
– Megfogná a péróját, ha elég hosszú lenne a keze? Ezt mondta? Nem kértem a bemutatkozó kört. Ne pazarolja az időmet! Küldje el a pénzt!

A vonal megszakad. Mindkét férfi maga elé mered a sötétben.
Hans-Peter Schneider egy priccsen fekszik hosszú, fekete hajójának a fedélzetén Key Largo szigetén. Hallgatja, ahogy egy nő zokog a hajó orrában található V alakú ágyon. Utánozza a jajgatását. Van hozzá tehetsége. A saját anyja hangja hagyja el a száját, és megszólítja a síró nőt:
– Karla! Karla! Miért sírsz, drága gyermek? Csak egy álom az egész.
A kétségbeesett nő egy pillanatra összezavarodik a sötétben, aztán újra elöntik az arcát a keserű könnyek.
A nő sírása zene Hans-Peter füleinek, megnyugszik tőle, és hamarosan újra álomba szenderül.


A kolumbiai Barranquilla városában Jesús Villarreal lassan megnyugszik a lélegeztetőgép kimért sziszegésére. Szippant egy kevés oxigént a maszkjából. A teljes sötétségben hallja, ahogy az egyik beteg Istenhez fohászkodva a kórteremben így kiált:
– Jézus!
– Remélem – suttogja Jesús Villarreal a sötétben –, Isten is olyan jól hall téged, mint én, barátom. De kétlem.
Jesús Villarreal felhívja a tudakozót az eldobható telefonjáról, és megszerzi egy barranquillai tánciskola telefonszámát. Félretolja az oxigénmaszkot, hogy szabadon beszélhessen.
– Nem, nem szeretnék táncot tanulni – mondja a telefonba. – Most épp nem alkalmas. Don Ernestóval akarok beszélni. Dehogynem ismeri. Mondja meg neki a nevemet, tudni fogja. – Puff-puff.
 

2. fejezet

Hans-Peter Schneider hajója lassan elúszott a Biscayne-öbölben álló hatalmas ház előtt. A víz tajtékzott a fekete hajótest mellett.
Hans-Peter a távcsövén át figyelte a pizsamanadrágot és trikót viselő, huszonöt éves Cari Morát, amint elnyújtózik a teraszon a kora reggeli napfényben.
– Te jó ég! – mondta. Hans-Peter szemfogai meglehetősen hosszúak, és látszik bennük az ezüst, amikor mosolyog.
A férfi magas, sápadt és teljesen kopasz. Szempilla nélküli szemhéja hozzáért a távcső üvegéhez, és összemaszatolta. Megtörölte az eszközt egy vászon zsebkendővel.
Az ingatlanközvetítő, Felix ott állt mögötte a hajó fedélzetén.
– Ő az. A gondnok – magyarázta. – Bárki másnál jobban ismeri a házat, megjavított ezt-azt. Faggasd ki az épületről, aztán kirúgom az okostojást, mielőtt még meglátna valamit, amit nem kéne. Időt takaríthatsz meg vele.
– Idő – morogta Hans-Peter maga elé. – Idő. Mennyit kell még várni az engedélyre?
– A bérlő reklámokat forgat. Az engedélye még két hétre szól.
– Felix, azt akarom, hogy add ide a ház kulcsát. – Hans-Peter német akcentussal beszéli az angolt. – Ma kellenek a kulcsok.
– Ha a kulcsommal mész be, és történik valami, tudni fogják, hogy én voltam. Pont, mint az O. J.-perben: ha a kulcsommmal mész be, belekeveredem az egészbe. – Csak Felix nevetett a viccen. – Figyelj, ma elmegyek a főbérlőhöz, és megkérem, hogy engedje el a dolgot. Nappal kell megnézned a helyet, más emberekkel együtt. Jobb, ha tudod, hogy kurvára hátborzongató odabent. Már négy gondnok felmondott, mire megtaláltam ezt. Ő az egyetlen, aki nem fél benne.
– Felix, keresd fel a főbérlőt! Kínálj neki pénzt! Maximum tízezer dollárt. De most azonnal add ide a kulcsot, vagy öt perc múlva a vízben találod magadat!
– Ha bántod a ribancot, nem fog tudni segíteni neked – mondta Felix. – Ott is alszik. Ott kell maradnia éjszakára a tűzbiztosítás miatt. Napközben időnként máshol is dolgozik. Várj, és nappal menj be!
– Csak körülnézek. Észre se fogja venni, hogy a házban vagyok.
Hans-Peter a távcsövön keresztül tanulmányozta Carit. A nő lábujjhegyre állt, hogy megtöltsön egy madáretetőt. Kár lenne elpazarolni. Az érdekes hegek miatt sok pénzt kaphatna érte. Talán százezer dollárt – 35 433 184 mauritániai ouguiyát – a nouakchotti Acroto Grotto Stump Clubban. Persze csak ha megvan az összes végtagja, és nincs tetoválása. Ha igazán nagyot akar szakítani rajta, és át kell alakítania, a munkára fordított idő miatt még jobban kereshet rajta. Százötvenezer dollár. De ez csak aprópénz. A házban legalább huszonöt-harmincmillió lehetett.

 Pablo Escobar Miami Beach-i villája / A kép forrása

A terasz melletti frangipáni fán egy macskamadár elkezdett énekelni egy dalt, amelyet a kolumbiai köderdőből hozott magával északra Miami Beachre.
Cari Mora felismerte a kétezer-ötszáz kilométerre élő andoki klarinétmadár jellegzetes dalát. A macskamadár lelkesen énekelt. Cari elmosolyodott, és megállt, hogy meghallgassa a gyermekkorából ismerős dallamot. Odafütyült a madárnak, amely válaszolt neki. Aztán bement a házba.
A hajón Hans-Peter kinyújtotta a kezét a kulcsért. Felix anélkül tette a tenyerébe, hogy hozzáért volna.
– Az ajtók be vannak riasztva – magyarázta. – De a télikert ajtaja nem működik, még várjuk az alkatrészeket. A ház déli oldalán lévőről beszélek. Van tolvajkulcsod? Az ég szerelmére, karcold meg a reteszt, mielőtt kinyitod az ajtót a kulccsal, és hagyj egy tolvajkulcsot a lépcsőn, hátha történik valami!
– Persze, Felix, megteszem a kedvedért.
– Ez nem jó ötlet – aggodalmaskodott Felix. – Ha kicsinálod a csajt, nem tudsz meg tőle semmit.


A kikötő mellett hagyott kocsijához érve Felix felemelte a csomagtartó alsó borítását, és elővette az emelő és a szerszámok mellé rejtett eldobható telefonját. Felhívott egy tánciskolát a kolumbiai Barranquillában.
– Nem, señor. – Bár odakint álldogált, mégis suttogott. – Addig húztam az időt az engedéllyel, amíg csak lehetett. Van egy saját ügyvédje az ilyesmihez, rá fog jönni. Csak a házat kapja meg. Ez minden. Nem tud nálunk többet… Igen, megvan a letét. Köszönöm, señor, nem fogom cserben hagyni.