„Hangos szívdobogásukat léptek zajának képzelték.” – Részlet David Grossman Futni valakivel című regényéből

A tizenhat éves Aszaf élete legrosszabb nyarát éli. Nővére lelépett, ő maga pedig barát nélkül maradt. Rosszul fizetett nyári munkával üti el a nappalokat a jeruzsálemi városházán, esténként egyedül van, tévét bámul és az interneten játszik. Egyik reggel fura, már-már abszurd „küldetéssel” bízzák meg: meg kell találnia egy kóbor kutya gazdáját. Közben a város túlsó oldalán a szintén magányos, viharos lelkű énekes lány, Tamar, hasonlóan reménytelen feladatot vállal magára: ki akar menteni egy fiatal drogfüggőt a jeruzsálemi alvilágból, és.... megtalálni szeretett kutyáját. Egy fiatal szerelem története, egy szerelemé, mely diadalmaskodik a balsors felett. Erős, megkapó portré egy vibráló és életteli közösségről. A Scolar Kiadó gondozásában megjelent könyv ötödik fejezetének nyitó jelenetét ajánljuk.

NÉGY NAPPAL AZUTÁN, hogy Tamar megszökött Sájjal, és elveszítette Dinkát, Aszaf végigsietett a Ben Jehuda sétálóutcán. Majdnem futva, már-már reményt vesztve próbálta megtalálni a gitárost. Vállán vitte a lány hátizsákját, ami hirtelen nagyon nehéznek tűnt: telve volt élettel és gondolatokkal, szavakat sugdosott, és segítségért kiáltott. Elhaladt egy kisebb tömeg előtt: egy lányt bámultak, aki zsonglőrmutatványokkal szórakoztatta a népet. Odébb egy fiú hegedült. Nagyon fiatal volt, szinte gyerek. A bank falánál egy másik fiú állt, leírhatatlan hangokat csalt ki egy szitárszerű hangszerből, amit a lába közt tartott vonóval szólaltatott meg. Még soha nem gondolkodott el azon, hogy milyen sokan adnak elő az utcán – mint ahogy azon sem, hogy az előadók milyen fiatalok. Utóbbit még meglepőbbnek találta. A legtöbben annyi idősek lehettek, mint ő. Nézte őket, és kíváncsi volt, hogy van-e valamilyen kapcsolatuk azzal a bizonyos maffiával, amiről Szergej beszélt.

Egy harmadik csoportosulás közepén egy lány csellózott. Aszaf semmit sem értett a zenéhez, és az sem volt világos előtte, hogy miért megy valaki az utcára csak azért, hogy csellón játsszon. Apró termetű, szemüveges lány volt, fején piros kalap. Aszaf úgy érezte, hogy az emberek nem feltétlenül azért állnak meg, hogy figyeljék a bánatos muzsikát; inkább az aprócska lány és a nagy cselló ellentmondása vonzza őket.

Éppen elhagyták a csoportosulást, amikor Dinka hirtelen lecövekelt, mintha áramütést kapott volna. A tömeg irányába fordult, és zavarodottan, izgatottan szimatolt. Aztán behatolt a lábak közé, maga után vonszolva a tehetetlen Aszafot is. Végül a csellós lány előtt kötöttek ki.

A lány lehunyt szemmel játszott, az arcán gyorsan változtak a vonások, mintha valamit álmodna közben. Dinka hangosan felugatott. A lány kinyitotta a szemét, és kérdőn nézett a kutyára. Egy kicsit el is sápadt, legalábbis Aszaf úgy látta. Megmerevedett a székén, idegesen nézett jobbra-balra, de huzigálta a vonót tovább, minden érzelem nélkül. Aszaf próbálta tartani a kutyát a nyakörvénél fogva, de Dinka egyre csak húzta. A közönség egyik-másik tagja rá is szólt Aszafra. Egy férfi azt mondta, hogy vigye innen a kutyáját, ne zavarja az előadást. Aszaf megrémült. Mindenki őket nézte, ők lettek a fő attrakció…

Először a lánynak sikerült összeszednie magát. Abbahagyta a játékot, gyorsan előrehajolt, és nagyon halkan, félve odasúgta a fiúnak:

– Hol van Tamar? Mondd meg neki, hogy mindannyian úgy gondoljuk, hogy ő fantasztikus! Most pedig fuss innen gyorsan! Aztán kiegyenesedett a székében, hátradőlt, és szorosan lehunyta a szemét, mintha az egész iménti jelenetet törölni akarná az emlékezetéből. Folytatta a játékot, és a melankolikus muzsika ismét elbűvölte a hallgatóságát.

Aszaf egy szót sem értett az egészből, különösen az utolsó részt nem. Fusson innen gyorsan? De miért? Dinka eszesebb volt nála. Villámgyorsan felugrott, és futni kezdett, mintha ki akarná menteni a fiút a bajból. Megkerülték a lányt, és ismét áttörtek a hallgatóságon, de most az előbbivel ellenkező irányban. Mintha valaki utánuk kiáltott volna, hogy álljanak meg, de Aszaf hátra sem nézett. Ha megtette volna, akkor látott volna egy alacsony, kövér férfit, aki mereven nézett utánuk, majd elővette a mobilját, és gyorsan felhívott valakit. Aszaf futás közben törte a fejét. Mi is történt? A csellós lány tehát ismerte Tamart. Felismerte Dinkát, és kérte, hogy mondja meg Tamarnak, hogy mindannyian úgy vélik, Tamar fantasztikus. De miért? Mit csinált? És vajon kiket értett mindannyian alatt? Futott a kutyával, és közben szinte szétrobbant az agya, ahogy próbálta összerakni az információ-morzsákat. Elméleteket gyártott és vetett el. Tudta és nem tudta egyszerre; a szíve azt súgta, hogy jó úton jár, jó helyen fut ahhoz, hogy megnyerje az ötezer méteres versenyt. Most már csak befelé figyelt, hallgatta a lelkében kibomló történetet. Ráadásul megtalálta a szinkront Dinkával. Nem is néztek egymásra, úgy futottak a járdán az emberek között, az úttesten át. Úgy futottak, mint akkor, a legelső napon. (Tegnap? Szent ég, még csak egy nap telt volna el azóta?) Csak most nem volt közöttük spárga. Csak időnként egy-egy gyors pillantás, megerősítésként, néma támogatásként – itt vagyok veled – én is veled vagyok – ez szép forduló volt – kösz – most hol vagy? – tíz lépéssel utánad, egy páran közénk kerültek, de ne aggódj, futok utánad, csak menj tovább – hallom, hogy valaki fut utánunk – én nem hallom, de te fordulj be ebbe a mellékutcába – nem, ez nem lesz jó, szimatolok valamit – hol? – még egy perc, csak fuss tovább, közeledünk valamilyen jó dologhoz, csak ne állj le – ne nevettess, ne beszélj tovább, így nem tudok koncentrálni; remélem, tudod, hová viszel – persze hogy tudom, és nemsokára te is tudni fogod – hé, Dinka, ez itt ismerős környék, ismerem ezt a magas kőfalat – nyisd ki a szemed, Aszaf, tegnap már jártunk itt – igazad van, ez a… – ráismertél végre? – kövess, megérkeztünk.

Dinka ráugrott a zöld kapura, felállt a hátsó lábára, és mindkét mancsával a kilincsre nehezedett. Beléptek. Aszaf hátrapillantott, de senkit sem látott. Az üldözőik még nem értek ide. Belépett az udvarba, végighaladt a köveken, és elment a kút mellett. A fák roskadoztak a gyümölcsök súlya alatt. Mély, otthonos csend volt.

De mielőtt megkerülhette volna az épületet, hogy elérje a nyugatra nyíló ablakot, amiből le szokták ereszteni a kis, fonott kosarat a kulccsal, észrevett valami furcsát. A füle körül valahogy hűvössé vált a levegő – a ház tárva-nyitva állt, bejárati ajtaját szelíden lengette a szél.

Gyorsan belépett, mögötte a kutya. Mindketten megtorpantak. Rémülten néztek körül. Az előcsarnokon mintha tornádó vonult volna át. Mindenütt csak a pusztulás: a padlón könyvek százai, nyitva, szakadtan, meggyalázva. A magas szekrényeket mintha fejszével hasogatták volna fel. A padlón a világos folt arra utalt, hogy még az oltárt is eltolták a helyéről, mintha kerestek volna valamit alatta.

Teodóra, gondolta rémülten. Egy pillanatig habozott, hogy továbbmenjen-e, hiszen akkor rá kell lépnie a könyvekre, de aztán döntött: futni kezdett, keresztül a könyveken. Tudta, hogy bármi történt is, annak köze van az ő korábbi lágogatásához Teodóránál. Felrohant a lépcsőn, és már előre félt, milyen szörnyűségekre bukkan majd, ha a körfolyosó végére ér. Egy rettegő gyermek sírását vélte hallani, a szeme előtt horrorfilmek és trancsírozós számítógépes játékok jelenetei úsztak el. Ilyenekre ne gondolj! – figyelmeztette saját magát. Teodóra olyan törékeny, mint egy kiscsibe. Hogyan élhetné túl a kínzásokat? Futólag benézett a zarándokok hálótermébe. Minden ágy felfordítva, a matracok késsel felszabdalva. A levegőben érezni lehetett a gyűlöletet. Az utolsó hat lépcsőfokot már hármasával vette, majd kinyitotta a kék ajtót. Kényszerítette magát, hogy ne hunyja be a szemét félelmében.

Először nem látott semmit, akkora volt a felfordulás. Aztán felfedezte Teodórát. A hintaszékében ült, tágra nyílt szemmel, mozdulatlanul, mint egy ott felejtett rongybaba. Nem volt élet a szemében. Egy örökkévalóság telt el, mire egy kissé kinyitotta a száját, és a szeme a fiúra szegeződött.

– Aszaf – motyogta hangtalanul. – Maga az, agori mu?

Meneküljön innen, de gyorsan!

– Mi történt, Teodóra? Mit tettek önnel?

– Fusson, mielőtt visszatérnek! Találja meg őt, védje meg! – a szeme becsukódott.

Aszaf odasietett hozzá, letérdelt mellé, megfogta a kezét. Aztán meglátta a homloka szélétől egészen a szája sarkáig húzódó nyílt sebet.

– Kik tették ezt önnel?

Teodóra lassan vette a levegőt, és feltartotta három aprócska ujját, mutatva, hogy hányan voltak. Hirtelen megfogta a fiú karját.

– Vadállatok. Sőt a nagydarab maga volt az ördög.

A gyengeségtől alig jött ki hang a torkán, de olyan erősen szorította a fiú karját, mintha egész valója a markában összpontosult volna.

– Ó, Satanas! És hosszú varkocsa van. Bárcsak annál fogva akasztanák fel! Ámen!

Ismét lehunyta a szemét, mintha elájult volna, de csukott szemmel is dühöngött tovább, és Aszaf megkönnyebbülten vette észre, hogy most már jobban megy neki a beszéd.

– Tamarról kérdezgetett ez a szörnyeteg, ez a megvadult bika, ez a gonosz szellem, és ha nem mondtam semmit, akkor paff!, kaptam egy nagyot az arcomra. De ne aggódjon, kedvesem! Úgy megharaptam a kezét, hogy azt soha az életben nem felejti el!

Ismerős mosoly árnyéka suhant át az arcán, mintha ismét ő lenne az a lázadó gyermek, aki valaha volt.

– De mit akartak?

Teodóra kinyitotta a szemét, és fáradtan elmosolyodott.

– Őt.

– Honnan tudták, hogy pont ide kell jönniük?

– Talán kérdezze saját magát!

Ez fájt. Aszaf hosszú pillái megremegtek, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Hát igen, ő hozta ide őket. De hogyan? Valaki megláthatta, amikor belépett a kertbe – felismerte Dinkát, és emiatt biztos volt abban, hogy Tamar a házban rejtőzik. Teodóra felnyögött, és intett, hogy szeretne felállni. Hihetetlennek tűnt, hogy még képes erre. De összeszedte az akaraterejét, a fiúra támaszkodva feltápászkodott, és felállt. Ide-oda ingott, mint egy aprócska gyertya lángja. Egy pillanatig nem moccantak, amíg vissza nem tért az arcába a szín.

 

A szerző fotója.

 

 

– Most már jobb. Az éjszaka volt a legrosszabb. Azt hittem, nem érem meg a reggelt.

– A verés miatt?

– Nem, csak egy pofont kaptam. A kétségbeesés miatt.

Aszaf értette. Teodóra az ujjával vonalat rajzolt a fiú csuklójára.

– Nem követték?

– De igen, láttak és üldöztek is – ismerte be Aszaf. – Elfutottam előlük, de itt lehetnek a környéken.

Amint ezt kimondta, már tudta, amire eddig gondolni sem mert: bárki üldözi is Tamart, most már azt hiszi, hogy ő és a lány társak.

– Akkor mindjárt rájönnek, hogy maga ide tartott – mondta Teodóra. – Most már magát keresik, nem engem. Nem fognak kesztyűs kézzel bánni magával. El kell mennie, kedvesem.

– Ha most elmegyek, elkapnak.

– Ha marad, még hamarabb elkapják.

Nem szóltak semmit. Féltek. Hangos szívdobogásukat léptek zajának képzelték. Dinka fénylő szemmel felnézett rájuk, teste idegesen remegett.

– Hacsak… – mondta Teodóra.

– Hacsak?

– Hacsak valami el nem tereli a figyelmüket. Aszaf nem értette.

– Már mi terelhetné el…

– Csendet! Koncentrálok!

Sétálni kezdett a szobában fel és alá, kerülgetve a könyvhalmokat és a törött polcokat. Összetört tányérok darabjain és vastag, sárga gumival összekötött levélcsomagokon lépkedett. Honnan volt ennyi energiája? Hiszen megtaposták, és nemcsak fizikai valóját, hanem egész eddigi életét is!

A kis konyhába nem lehetett bemenni, mert egy kisszekrény volt a bejárata elé dobva. Teodóra kinyitotta a kisszekrényt, és elővett egy vászonból és fa merevítőkből készült, fehér napernyőt. Komoly képpel magyarázni kezdett:

– Lixoszban nagyon erős a napsugárzás.

Aszaf megdermedt, kifutott a fejéből a vér. Teodórának elment az esze. Ennyire megviselték volna az események? Teodóra kitalálta, mi járhat a fejében.

– Kérem, kedvesem, ne aggódjon! Nem őrültem meg. Megpróbálta kinyitni az ernyőt. A fa merevítők simán működtek, és az ernyő kinyílt, de a vászon ebben a pillanatban megadta magát, és foszlányai hópelyhekként hulltak alá.

– Úgy látszik, a nap elleni védelemről le kell mondanom.

De hol lehet a cipőm?

Furcsán beszélt, mintha minden, amit mond, magától értetődő lenne, mintha egész lényét az előtte álló jelentéktelen feladatok töltenék be. Egy rejtett fiókól előkerült egy kis sárga csomag, benne fekete cipellő. Teodóra lefújta róluk a port, majd a köntöse ujjával kifényesítette az aprócska lábbelit. Aztán leült az ágya szélére, és felvette az egyiket, aztán a másikat is. Ujjai bele-belegabalyodtak a fűzőbe. Zavartan nézett a fiúra.

– Látja, ilyen a maga új barátnője: egy szerencsétlen öregasszony. Ötven éve nem kötött be egy cipőfűzőt sem, és már el is felejtette, hogyan kell!

Aszaf letérdelt az apáca elé, és tisztelettudóan bekötötte a cipőjét. Mintha ő lenne az ifjú herceg, és Teodóra a szép Hamupipőke. Teljesen megfeledkezve a helyzetükről, az apáca büszkén a lábára mutatott.

– Nézze csak! A lábam alig változott azóta!

A fejük egy vonalba került: Teodóra fél arcát alvadt vér borította. Aszaf visszahőkölt a látványtól. Az apáca ezt észrevette, és felsóhajtott.

– A sors útjai kifürkészhetetlenek. Ötven évig egy férfi sem nyúlt hozzám. Most meg puff!

Az utolsó pillanatban sikerült elfojtania a zokogást, majd azt mondta:

– Na jó, elég ebből! Gyorsan mondja meg nekem: milyen az arcom?

– Nem néz ki jól. Be kellene kötözni.

– Nem, itt nem! Majd ott! – És a háta mögé mutatott, a külvilág irányába.

– Ott? – tétovázott Aszaf. Mit mondjon erre? Hogy lehetne leírni a külvilágot fél perc alatt? Azt suttogta:

– Látnia kell, hogy megértse.

Teodóra aggodalmasan, csendben méregette. Meg kell emésztenie mindazt, ami történt. Aszaf tudta, hogy ez sokáig eltarthat.

– Kimegyek a kapun, és elfordulok ebbe az irányba – és az egyik kezére mutatott. Nagyot sóhajtott: nem jött rá, hogy ez a jobb keze, vagy a bal. – Maga maradjon itt, mondjuk öt percig! Ha odakint várják, szinte biztos, hogy majd utánam sietnek, mert kíváncsiak lesznek, mire készül az öregasszony…

– És ha elkapják?

– Pontosan ezt akarom. Hogy engem kapjanak el, ne magát.

– És ha megütik?

– Mit tehetnek velem, amit még nem tettek meg? Aszaf le volt nyűgözve. Milyen bátor! Megkérdezte:

– Nem fél?

– Hogy félek-e? Persze, hogy félek. De nem tőlük. Az ismert dolgoktól nem félünk, csak az ismeretlenektől. – Lehajtotta a fejét, és a köntöse ujján lévő makacs cérnaszálhoz intézte a szavait. – Kérem, mondja meg nekem! Ha kilépek a kapun, mit látok meg elsőnek?

Aszaf megpróbálta felidézni, hogyan néz ki a kapu környéke. Csendes mellékutca. Egy-két parkoló, vagy lassan gördülő autó. A sarkon egy bankfiók meg egy elektronikai bolt. Utóbbi kirakatában egy bekapcsolt tévé.

– Semmi különöset – motyogta. Aztán nem folytatta, mert rájött, hogy mennyire ostobán csengnek a szavai.

– Nagyon nagy a zaj, ugye? A legjobban a zajtól félek. És a fénytől. Véletlenül nincs magánál egy napszemüveg a számomra?

Nem volt.

– Először egy kicsit nehéz lesz – mondta Aszaf, és hirtelen erős vágy fogta el, hogy megvédje az asszonyt, puha gyolcsba bugyolálja. – Közlekedjen óvatosan! Mindig nézzen balra, aztán jobbra, aztán ismét balra! Piros lámpánál ne lépjen le az úttestre!

Minél tovább beszélt, annál jobban aggódott. Teodórának ahhoz, hogy akár öt percet is túléljen a belvárosban, még rengeteget kellene tanulnia. Lementek a lépcsőn. Mivel az asszonynak még mindig nehezére esett járni, a fiúra támaszkodott. Lassan végigmentek a körfolyosón, és Aszaf érezte, hogy Teodóra gyászol. Gyászolja az otthonát, amit most elhagy, alighanem végleg.

– Amikor elestek az óváros falai, nem mentem ki – mondta Teodóra csodálkozva, szinte csak magának. – És nem mentem ki akkor sem, amikor robbanásokat hallottam az utcáról és a piac felől, pedig nagyon-nagyon szerettem volna vért adni a sebesülteknek. Akkor sem mentem ki, amikor megölték az áldott emlékű Jichak Rabint, és tudtam, hogy mindenki ott lesz a koporsójánál. És most, hirtelen…

Ekkor észrevette a bejárat közelében lévő felfordulást, és felkiáltott:

– Hrisztosz ke aposztolosz!

Aszaf már-már attól félt, hogy az asszony ájultan esik össze, de pont az ellenkezője történt. Teodóra lerázta a válláról a fiú támogató karját, és kihúzta magát, és amikor Aszaf látta, hogy az orrától a szája szegletéig húzódó mély barázda elmélyül, már tudta, hogy ez az asszony legyőzhetetlen. Elkezdte félrerakosgatni a földön heverő könyveket, de Teodóra rászólt, hogy erre most nincs idő. Kecsesen elindult az ajtó felé, talpával alig érintve a könyvek borítóit, mintha lebegne. Mielőtt elérte volna az ajtót, megállt. Idegesen összekulcsolta a kezét.

– Nézze – mondta Aszaf –, talán mégsincs erre szükség.

Majd én elintézem. Gyorsan tudok futni, nem érnek utol.

– Csend! – utasította Teodóra. – Figyeljen ide! Menjen el Leához! Ő segíthet magának. Hallott már róla?

Aszaf tétovázott. A naplókban többször is találkozott a névvel. Egy hónapokig tartó, rejtélyes vitáról volt szó, amiben sok minden szerepelt: egy csecsemő, pánik és tétovázás. Ha jól emlékezett, a viták eredménye egy utazás lett Vietnamba. De persze azt, hogy belenézett Tamar naplóiba, nem árulhatta el.

Hol találhatja meg Leát, kérdezte. Teodóra ingerülten széttárta a karját.

– Pont ez a baj Tamarral! Hogy nem beszél. Egyszer azt mondja nekem: „Van egy Lea”. Jaj de jó! Aztán eltelik fél év, és hozzáteszi: „Van egy étterme”. Jó étvágyat! De hol? És ez a Lea kije neki? Mi közük van egymáshoz?

Bánatosan nézett a fiúra, aztán lehajolt Dinkához, felemelte a fülét, és belesuttogott. Aszaf csak szófoszlányokat hallott:

– Leához… az étterem… érted… nyílsebesen ám… siess! Dinka nézte az asszonyt, és közben hegyezte a fülét. Talán Teodóra tényleg megőrült: egy kutya hogy érthetné ezt meg?

Az asszony hirtelen megragadta Aszaf kezét.

– Muszáj elmondania Tamarnak, hogy kimentem innen!

Ugye, elmondja? Soha nem fogja elhinni!

Kislányosan ugrált örömében.

– Félteni fog engem! De azt ne árulja el neki, hogy őérte mentem ki! Mert csak kínozná magát. Van elég kínja nélkülem is! Pu, pu! Még a szó is különleges: odakint. Nemsokára odakint leszek. Már indulok is!

Kinyitotta az ajtót, és kinézett az udvarba.

– Ezt a részt ismerem. Amikor Naszrián hozza a tiszta ruhát a mosónőtől, vagy a zöldséget a piacról, kinyitom neki az ajtót, és kinézek.

Aztán átlépett a küszöbön.

– De ha az ember ide kiáll… – akadozó hangon folytatta –, akkor innen egészen más az udvar. Nézze csak, milyen szép! És milyen hatalmas!

És motyogni kezdett magában, görögül. A nyelve összegabalyodott, a fejét a két kezébe fogta, mintha attól félne, hogy mindjárt szétrobban. Aztán a lába vitte tovább, egészen a kapuig. Aszaf legszívesebben utánafutott volna, de félt, hogy valaki lesben áll odakint, hogy elkapja. Eszébe jutott a kishúga, Muki. Amikor járni kezdett, Aszaf nagyon féltette. Milyen boldogok voltak, hogy végre egyedül is el tudott totyogni az ágytól az asztalig!

Teodóra egyre távolodott, mint egy kis ladik, amelyet visz az ár. Kinyitotta a kaput, és jobbra nézett, azután balra. Úgy látszik, az utcán senkit sem látott, mert mosolyogva visszanézett Aszafra, aki ekkor arra gondolt: tulajdonképpen, ha senki sincs odakint, nem is érdemes kimennie. Egy pillanat! Visszajöhet!

De Teodórát most már senki és semmi sem állíthatta meg. A kapu becsukódott mögötte, és Aszaf egyedül maradt az udvaron. Elképzelte, ahogy az apáca végigmegy az utcán, egyre tágabbra nyílt szemmel. Féltette. Lehet, hogy egy perc múlva már jön is vissza, futva, menekülve. Rettegve felrohan a szobájába, és a következő ötven évben ki sem jön onnan. A legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy az apácának túlvilági mosoly árad szét az arcán, ahogy megpillantja a hétköznapi élet forgatagát. Minden fájdalma és gyengesége elmúlt. A lába egyenesen a Jaffa útra vitte. Ötven évvel azelőtt egy forró éjszakán egy ócska busz hozta őt ide, ahol egy bokharai árus szekere várta. Aztán a szekéren elzötykölődtek a kolostor kapujáig. Most pedig itt állt, összes érzékszervét tágra nyitva az utca csodái előtt. Ezernyi benyomás rohanta meg egyszerre, ezernyi szív dobogott a mellkasában, ezernyi kifejezés váltakozott az arcán. Mennyi illat, mennyi szín, mennyi hang! Nem is tudott mindent megnevezni, nem volt elég szava sem az új tárgyakra, sem az új érzésekre. Egyik általa ismert szó sem illett ide. Ha a lüktető élettől meg lehetne halni, akkor ez volna a megfelelő pillanat.

Nem figyelte sem az autókat, sem az embereket, így aztán átsiklott a tekintete Peszah két emberén is, akik azonnal észrevették, amint kiért a főútra. (Nézd, Siskó, itt az őrült apácád! Hívd fel Peszahot! Kövesd, akárhová megy is!) Teodóra földöntúli mosollyal az arcán lelépett a járdáról, rá sem hederítve a dudáló autókra és csikorgó fékekre. A Jaffa út kellős közepén letérdelt, összetette a kezét, és ötven év óta először imádkozni kezdett Istenhez. A szívét majd szétfeszítette a hála.

 

 

 

A képeket a Scolar Kiadó hozzájárulásával tesszük közzé.


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632448527
Megjelenés: 2019-04-15
méret: 120 mm x 163 mm

David Grossman

Tovább
Ez is érdekelhet:

HÍREK
2018-09-19 15:15:00

52 fontos könyv a világirodalomból – Karafiáth Orsolya listája

Tovább
HÍREK
2019-08-22 11:38:02

Barack Obama nyári olvasmánylistája

Tovább
INTERJÚ
2019-08-26 17:43:02

„Élet a lovak igézetében” – Interjú Nele Neuhausszal ifjúságiregény-sorozata kapcsán

Tovább

Napjaink egyik legismertebb izraeli írójának legújabb magyar nyelven megjelent kötetéből közlünk részletet.

Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről IDE kattintva tájékozódhat. Értem