„Hamarosan megjelenik az új könyvem, ugye emlékeztek még rám?” – Részlet Erlend Loe Leltár című regényéből

Egyesek úgy vélik, Nina Faber a hetvenes években méltán megérdemelte volna az Északi Tanács Irodalmi Díját. Elvégre igazán kifinomult költő volt ő a maga sajátosan visszafogott, szégyenlős módján, ha nem is volt mindig teljes összhangban az adott korszak erőltetetten politikai hangnemével. Míg mások Maóról írtak, ő a mocsári nőszőfűről, a szitakötők szárnyának mintázatáról és olyan városok időjárásáról dalolt, amelyekben sosem járt. Nem csoda, hogy a rangos irodalmi díj, a vele járó nagyobb összeggel egyetemben, folyton mások ölébe hullott. Megkapták dánok, megkapták finnek és svédek, sőt gyalázatos módon még néhány izlandinak is odaítélték. Pedig Nina igazán tudott volna mit kezdeni mind az elismeréssel, mind a pénzzel. De nyilván a többiek is így voltak ezzel.

Nina törékeny lírája a nyolcvanas évek formai kísérletezései közepette eleve halálra volt ítélve, a kilencvenes években pedig, az akkoriban divatos rafinált, kétszeresen és háromszorosan átvitt jelentésrétegek mellett végképp nem tudott labdába rúgni.

Az új évezred hajnalán alkalmasint újra lehetett volna némi mozgástere, ám önbizalma mélyponton volt, és akik ismerték Ninát, meg voltak győződve róla, hogy eljárt fölötte az idő. Távolról elkerülte a munkakedv, ráadásul túl sok egyéb elvarratlan szállal kellett bajlódnia. Civódott a fiával, összeveszett a barátaival, és úgy általában véve mélyen csalódott volt amiatt, hogy ilyen rútul elbánt vele az élet.

Néhány év leforgása alatt a tönk szélére került. Végül az Írószövetségben tevékenykedő egykori kollégái közbenjárása révén kapott egy három évre szóló alkotói ösztöndíjat. Zokogott az örömtől. Aztán eltűnt a radarról. Városi legendák keringtek alkoholizmusáról, nyögvenyelős munkatempójáról és egy állítólagos isztambuli szeretőről. Aztán váratlanul hazatért, lecsapott egy hirtelen megüresedő kertvárosi garzonra a Sogn Lakóközösség telepén, amelyre éveken át hiába ácsingózott a várólista végéről, és felújította kapcsolatát a fiával, Ludviggal. Egyre kevesebbet ivott, és minden különösebb felhajtás nélkül töltötte be a hatvanötöt.

Tizennégy hónap leforgása alatt feldolgozta a jegyzetlapok százait, amelyeket Isztambulból hozott haza magával. Áradt belőle a szöveg, kivirult, szinte már elviselhetetlenül könnyűnek érezte a létet. Csaknem tizenkét év hallgatás után százhetven verset tett le az asztalra, amikor bekopogott régi szerkesztője, Cato Vold ajtaján. Cato egyidős volt Ninával, időközben megnősült és elvált – ez csak természetes –, aztán megint megnősült és megint elvált. Megbecsült, köztiszteletben álló szerkesztő volt, még ha nem is lehetett egy napon említeni a szakma krémjével. Egykoron őszintén érdekelte az irodalom, de ez már a múlté lett. Ezzel együtt viszonylag tisztességes ember volt. Sokat járt színházba és síelni, és senkit nem próbált meg átverni. Boszporusz címmel Nina az isztambuli szoba-konyhája ablakából nyíló kilátást örökítette meg különféle árnyalatokban. Impresszionista módjára más és más légköri és időjárási viszonyok fényében, más és más gondolatokkal társítva írta le ugyanazt a látványt, az utcákat, a hidat, a várost és az azokat körülölelő tájat, napról napra, óráról órára.

Cato Vold elolvasta, és tetszett neki. Nem hitte volna, hogy Ninában ez még benne van. Közösen kiválasztottak nyolcvan verset, amelyekre az a küldetés várt, hogy újra megnyissák Nina előtt az évtizedekkel korábban bezárult kapukat, és visszaadják az önbecsülését. Nyilvánvalóvá kellett tenni az olvasói számára, hogy nemcsak nem szűnt meg létezni, de írt is, méghozzá jobban, mint valaha. Cato mindenesetre így érezte. Még arra is fogadni mert volna, hogy az oslói Verseskönyvek Klubja is ráharap a horogra, bár ezt talán még ő maga sem hitte el igazán, de ezzel együtt is határtalan volt a Boszporusz iránti lelkesedése, ehhez hasonlóra pedig rég nem volt már példa.

Nina a maga részéről ugyan elégedett volt azzal, amit papírra vetett, ám korántsem volt annyira biztos benne, hogy a megjelenést valóban olyan dicshimnusz fogja övezni, amiben Cato és a kiadója reménykedtek. Sok minden megváltozott az elmúlt évek alatt. A valaha hangadó és véleményformálónak számító kritikusok közül többen – olyanok, akikkel egykoron lefeküdt, és olyanok is, akikkel nem – már visszavonultak, és fiatal arcok léptek a helyükre, akik egytől egyig csak előre voltak hajlandók tekinteni, ráadásul már nem volt olyan egyszerű ágyba vinni őket. Nem mintha Nina azért élt volna ezzel, hogy dicsérő kritikákat kapjon, egyszerűen csak olyan csodálatos idők voltak azok régen: szinte leomlottak a korlátok az írástudók és az őket kritizálók között, hiszen emberek voltak ezek is, azok is, mindenki ember volt és úgymond egy volt, mint egy nagy család. Kellemes és hasznos volt egyszerre. De ez a vonat már hosszú évekkel ezelőtt elment, és azon a szeptemberi reggelen, amelyen a Boszporusz megjelent, az új évezred második évtizedének hajnalán, Nina azon vette észre magát, hogy idegesen pörög és állandó készenlétben van. Igazából már hetek óta. És ingerlékeny. Ami tulajdonképpen éppígy elmondható az elmúlt évtized túlnyomó részéről is. Ennek okait már réges-rég tisztázta magában. Hajdanán sorban kínálkoztak számára a lehetőségek. Továbbtanulhatott volna, talán még az orvosi egyetemet is elvégezhette volna. Ez is eszébe jut most újra. Teljesen más lett volna az élete. Doktor Faber. Micsoda magától értetődő felsőbbrendűséggel és a társadalmi helyzetének kijáró tisztelettel járt volna ez a cím. És mennyire más nagyságrendbe emelkedett volna a 67. születésnapja után osztályrészeként rá váró nyugdíja.

Vagy lehetett volna akár bírósági jegyző. Vagy választhatott volna bármilyen más megbecsült hivatást. Akár még a tanárit is, hogy ne rugaszkodjon el annyira a valóságtól. Az legalább beemelte volna őt a normál, átlagos középosztályba, annak megfelelő átlagos jövedelemmel, fizetett szabadsággal és tizenharmadik havi juttatással. Nina egyszerűen dilettánsnak tartja magát. Pedig nem volt mindig az. Csak azzá vált. Azt hitte, hogy a korral és az élettapasztalattal majd magától jön a megállapodottság nyugalma, de épp az ellenkezője történt: csak még több stressz és egyre növekvő teljesítménykényszer gyötörte. Folyamatosan erősödött benne az érzés, hogy valamit bizonyítania kell.

 

*

 

Nina a maga részéről meg volt győződve róla, hogy igazából semmihez sem ért. Akadt ugyan néhány szerencsés pillanata, amikor a szavak szinte maguktól értetődően rendeződtek sorba, és ezeket az alkalmakat megragadva szépen sorba is rendezte, majd kiadta őket, de hogy ez az állapot miként hozható létre, arról fogalma sem volt, nem talált rá semmiféle észszerű magyarázatot. Időnként összejött neki, erről tanúskodnak a kiadott kötetei, de hogy ezeket az alkalmakat minek köszönhette, az rejtély maradt számára. Erre a kérdésre soha nem kapott választ, a szavak csak jöttek-mentek kedvük szerint, és mivel a csillagok időnkénti szerencsés együttállása amúgy sem járt pénzesővel vagy világhírrel, tulajdonképpen hidegen is hagyta a dolog természete. Ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek – Nina már csak ilyen volt, megszokta, hogy elég sűrűn kell megélnie nehéz időket.

Amikor Nina megpróbált mérleget vonni, gyakran arra a következtetésre jutott, hogy csak olyan területeken tud felmutatni szórványos eredményeket, amelyek nem számítanak igazán, viszont soha nem jött össze neki semmi olyasmi, ami valóban jelentős lenne, az élet kézzelfogható részét képezné, ami gyakorlati szempontból vagy az emberi kapcsolatok terén számítana. Mindig utálta, ha megkérdezték, mivel foglalkozik. A legtöbb ember úgynevezett tisztességes dolgokkal tölti az idejét, egyesek igazi szaktekintélynek számítanak a maguk területén. Olyasmit tudnak kínálni, amire valódi kereslet van, és amiért mások hajlandóak mélyen a zsebükbe nyúlni.

Úristen, hányszor belegondolt már, hogy egy villanyszerelő a sokszorosát hazaviszi annak, amit ő a legjobb éveiben megkeresett. Ráadásul egy viszonylag rövid szakképzést követően egész életükben hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak. Hiszen valahol mindig szükség lesz egy kábelcserére, egy-egy kapcsoló vagy biztosíték pótlására, miközben Nina költészete fittyet hány az elektromágneses térre és úgy általában a természettudományok törvényeire, nem gyarapítja a bruttó nemzeti összterméket, csak a rajongók és álmodozók ópiuma. Egykor neki is megvolt a közönsége, de a kortársai, akik fiatalon még az ő költészetéért lelkesedtek, ma már éppúgy politikusok életrajzait olvassák, mint bárki más.

 

*

 

Magában bízott eleitől fogva, és büszke volt rá Nina, hogy az idealisták és kockázatkeresők ősközösségéhez tartozott, akik létük minden egyes pillanatában képesek kiszívni az élet velejét, míg mások a nyugdíjas éveikre kuporgatnak. Az elmúlt évtizedekben azonban egyre jobban megvetette az úgynevezett írástudókat, beleértve saját magát is és mindazt, amit írt. Ennek ellenére most is, többé-kevésbé folyamatosan, azon jár az agya, hogy megfogalmazza, miről írjon legközelebb. Egyszerűen nyomja belülről valami, máig sem értette meg, hogy miért, de ki akar törni belőle, fittyet hányva arra, hogy ő olyan erővel küzd ellene, hogy néha egészen beleszédül. Annyira régóta érzi ezt, olyan régóta nem tud elmenekülni maga elől, hogy nem tehet mást, mint összeszorítja a fogát. Két év múlva már járni fog neki az alapnyugdíj. Az végre némi biztonságot ad majd. Havi fix apanázs. Ha szorosra húzza a nadrágszíjat, befőzi a háztáji borsót és időnként lemond a levesbe való húsról, hetekig elvan néhány száz koronából – már amennyiben nem iszik, de azzal már nagyjából úgyis felhagyott.

Azt utálja magában a legjobban, hogy messzemenőkig távol áll tőle a rendszeresség és az alaposság. Például egészen fiatal kora óta vágyott rá, hogy megszerezze a kisrepülőgépekre szóló szakszolgálati engedélyt. Mindig arról álmodozott, ha majd egyszer lesz némi fölösleges pénze, megcsinálja. Micsoda élmény lett volna a sivatag fölött repülni. Valamiért ez volt vágyai netovábbja: egy kisrepülőgépen ülve alacsonyan szállni a sivatagos táj felett, ahol a szél csillagalakzatba fújja a homokdűnéket, és egy ismert magazin számára fényképeket készíteni a levegőből. Hát ebből se lesz már semmi. Nina már rég feladta ezt az álmát, főként nem is az anyagi vonzata miatt – noha az is a probléma része volt –, hanem mert tudta magáról, hogy nem elég precíz. Nem lenne képes elkerülni az elkerülendőket. Tudta jól. Akkor is felszállna, ha nem lennének adottak hozzá a körülmények. Azzal írna szalagcímet, hogy egy kisrepülőgép belefúródott egy hegy oldalába a ködben, vagy kifogyott az üzemanyagból Helgeland partjainál. A megérzései ugyan segítségére lehetnek például versírás közben egy költött világban, a való életben azonban a precizitás hiánya egyenlő lehet a halállal.

Nina alaposságra való képtelensége kiapadhatatlan forrása lett hosszú ideje fokozódó önutálatának, amit kerti munkával, olvasással, a nedves fűben mezítláb való járkálással, időnként pedig alkohol bevonásával próbált orvosolni, változó sikerrel. És ezen a szeptemberi reggelen tetőzött a szorongása. Mi lesz, ha most sem fog sikerülni, mi lesz akkor? Hogyan lesz képes elviselni a megaláztatást, hogy tud majd tovább élni ezzel az érzéssel? Szeretne újra utazni, szeretné időben befizetni a számlákat, és legbelül végre egyszer szeretne ragyogni is.

 

*

 

Nina hajnalok hajnalán ébred, megpróbál visszaaludni, furcsa félálomban táncol légiesen, már-már érzékien, elegánsan és magabiztosan.

Az utca közepén táncol. A járókelők és a járművek félrehúzódnak, mintha szent tehenet látnának. Nina régóta sóvárog egy ilyen tánc után, hogy teljes valójában átadja magát a zenének, ahogy annak idején, odaadni magát, hogy a ritmus fekete lyukként beszippantsa őt. Hajdanán gyakran és sokat táncolt. Egész éjszakákat táncolt át. Aztán úgy alakult az élete, hogy a tánc valahogy elkerülte. Abban reménykedett, hogy a Boszporusz majd pontot tesz ennek a fajta életnek a végére. Újra hívni fogják felolvasásokra, fesztiválokra, ahol sok lesz a bor és a tánc. Csakhogy előbb ki kell jönnie ennek az átkozott verseskötetnek, és kedvező fogadtatásban kell részesülnie, meg persze a dánoknak és a svédeknek is meg kell hallaniuk a neki szóló tapsot, és akkor majd özönleni fognak a meghívások. Nina szinte már látta lelki szemei előtt, ahogy élete késő estébe hajló mulatsággá válik, amilyen azelőtt is volt.

 

A Boszporusz látképe.

 

*

 

Ninában hat óra körül kezd tudatosulni, hogy már nem fog tudni aludni, ezért felkel. Nem meri bekapcsolni a rádiót, nehogy a kettes csatorna irodalomkritikusa már azelőtt felaprítsa, hogy felvette volna a páncélját. Az újságért sem megy ki. Inkább megvárja, hogy Cato felhívja őt és tanácsot adjon neki, mely lapokat érdemes elolvasnia, és melyiket hagyja inkább a fenébe. Már hívnia kellett volna. Nina ideges lesz, amiért Cato nyilvánvalóan nem érti: korábban kellett volna felkelnie, hogy már azelőtt elláthassa őt tanácsokkal, mielőtt igazából elkezdődik a nap. Felmerül benne, hogy szerkesztőt kéne váltania. Talán még kiadót is. Ami pedig különösen idegesítő, az az, hogy Cato a marketingesek tanácsára egy hónapja azt javasolta Ninának, hogy írjon egy visszaemlékezést az egyik nagyobb napilapba, és Nina, elgyengülve az elmúlt ingerszegény évek ürességétől, kötélnek állt. Néhány napig ült otthon, hagyta magában felgyülemleni az agresszív indulatokat, aztán jól leírta őket egy nagyívű, megvető mozdulattal, fáklyaként világító kiáltvány gyanánt a költők helyzetéről, hogy milyen igazságtalanul és gyalázatosan méltánytalanul bánnak velük a kritikusok, talán még annál is mostohább módon, ahogy a gyerekkönyvekkel szoktak. Még az is benne volt, hogy megengedte: a kritikusok hozzá nem értése lehet az oka az érdeklődésük hiányának. Senkit nem kímélt. Ebből aztán néhány napra nagy vita kerekedett a sajtóban, Nina interjúkat adott, még a rádióba is meghívták. Úgy érezte, sikerült jól meglovagolnia a hullámot. Volt pár erős pillanata. Kerek napjai voltak, támogató nyilatkozatok sorát kapta régi pályatársaitól és a költészet öreg barátaitól. De aztán újra csend lett, és lassanként ráébredt, hogy kicsit túllőtt a marketingesek eredeti célján. Pedig csak azt akarta üzenni, hogy „Hamarosan megjelenik az új könyvem, ugye emlékeztek még rám?” Így azonban csak eggyel több okot szolgáltatott a kritikusoknak, hogy szőrszálhasogató módon olvassák új kötetét, a Boszporuszt, hiszen ki akarják egyenlíteni a számlát. Ha adni lehet a pletykákra, amelyek Cato fülébe jutottak, akkor a nagy, országos napilapok közül több is a megjelenés napján foglalkozik majd az új könyvvel, ami egyébként példátlan volt az idősebb költők által írt verseskötetek esetében.

 

*

 

Amíg a telefonhívásra vár, Nina kimegy, hogy szójatejet adjon a sündisznónak. Korábban mindig tehéntejjel itatta a sünöket, de aztán megtudta, hogy azt nem szabad kapniuk. A drága kis jószágok ugyanis laktózintoleranciában szenvednek. Miután ez a tény Nina tudomására jutott, jó darabig gyötörte a kognitív disszonancia. Évekig abban a tudatban gondozta a sünöket, hogy ezzel jót tesz, holott nagyon úgy néz ki, hogy valójában inkább ártott nekik. Talán még az életüket is megrövidítette, vagy legalábbis megkeserítette.

Nina körülnéz kicsiny, ám tökéletesen gondozott kertjében, ahol a nagy kerti szerszámok elvágólag a falnak támasztva várják a munkát, pont úgy, ahogy a Szép Házak magazin lapjain látta, amit olykor olvasgatni szokott. A kisebb kerti szerszámok glédába állítva sorakoznak egy csinos kis vitrinben, a cserepekben pedig palánták várakoznak, hogy el- jöjjön a tavasz, és Nina kiültesse őket a kertbe. Ez a fajta összeszedettség Nina egyetlen vigasza. Az élete minden más területén eluralkodott a káosz, de a kertben legalább kordában tartja az entrópiát, sok-sok energiát fektetve a kertvárosi lakóközösség eme büszkeségébe. A virágok az öröm kiapadhatatlan forrásai, véli Nina, és könnyebben is tud viszonyulni hozzájuk, mint az emberekhez, akik a legtöbbször nem úgy viselkednek, ahogy Nina szerint kellene – jóllehet igazából alig érintkezik velük.

Mint rendesen, Nina ellenállhatatlan vágyat érez a fűnyírásra, holott szigorúan véve erre nem feltétlenül lenne szükség, és egyébként sem lehetséges, mert a telepen tilos füvet nyírni tíz óra előtt, nagyon is jól tudja. De a vágy azért dolgozik benne. A fű amúgy nem túl hosszú. De nem is elég rövid. Lenne mit nyírni belőle.

A sündisznó, mely a Jussi nevet kapta Ninától, sompolyogva érkezik. Magába lefetyeli a szójatejet. Nina lehajol és megsimogatja. Igazán jóban vannak ők ketten egymással.

De jó, hogy jössz, Jussi, mondja neki, annyira egyedül éreztem magam ma reggel, de most, hogy látlak, máris jobban vagyok egy kicsit.

A sün tovább iszik.

Jó neked, hogy nem jelenik meg ma könyved, folytatja Nina. Soha ne adj ki könyvet, se ma, se máskor. Micsoda egy szerencsés kis süni vagy te. Nem is tudod, milyen szerencsés.

Jussi kicsit beleborzong, amikor odabent, a nappali asztalán megcsörren Nina mobilja. Nina bemegy, de Jussi nem néz utána, még csak fel sem emeli a fejét. Nina elképzeléseivel ellentétben ugyanis Jussit nem Nina érdekli, hanem a szójatej. Persze nem is utálja Ninát, viszont pozitív érzelmeket sem táplál iránta, csakis a tejet kedveli. Jussi számára Nina nem más, mint szükséges rossz, amit a tejhez kapcsolt áruként könyvelt el magában. Ha meglátja őt, tudja, hogy a tej sem lehet már messze, amitől várakozással teli öröm járja át, erre Nina persze minden alkalommal felfigyel, és úgy értékeli, mint a kettejük között szövődött kötelék bizonyítékát.

 

A kép forrása

 

*

 

Nina azt tervezi a mai napra, hogy szépen felöltözik, majd elsétál az Akadémiai Könyvesboltba az egyetem Blindern campusa mellé. Ott felolvasást tart a Boszporuszból, és dedikálja a köteteket. Úgy saccolja, ezután lesz egy kis ideje elüldögélni a Majorstuen könyvtárában, mielőtt megebédel egy jobbfajta kisvendéglőben, azután pedig úgy tesz majd, mintha vásárolna. Olyan holmikat nézeget majd, amiket ugyan nagyon szeret mustrálni, viszont ritkán engedhet meg magának, úgymint cipőket, bizonyos fajta ruhákat, például blúzokat, talán még egy táskát is kinéz, de elsősorban és mindenekelőtt könyveket lapozgat. Estefelé végül megérkezik majd az Irodalmi Színpadra, ahol már régóta le van beszélve, hogy felolvas néhány verset, és lezárásként megvacsorázik a szerkesztőjével. Nina szerint így működik a könyvkiadás logikája. Olyan régen jelent meg könyve utoljára, hogy időközben teljesen lemaradt arról az újkori fejleményről, miszerint a közös vacsora a szerkesztőkkel ma már csak igen kevés író kiváltsága. Akiknek igazán jól fogy a könyve, azok kapnak vacsorát. Talán még azok is, akik a gyenge, esetleg feltűnően gyenge eladásaik ellenére mégis köztudottan kiváló szerzők. Akiknek viszont csak közepesen viszik a könyveit, és nem is kiemelkedően jók, csak álmodozhatnak a vacsoráról. Így alakult a világ, és ezen nincs is mit csodálkozni, ha megnézzük, hány könyv jelenik meg manapság. Szegény szerkesztők a hét minden napján, reggeltől estig csak vacsoráznának, amit tényleg nem lehet elvárni tőlük. Elvégre más egyszerű emberekhez hasonlóan ma már a szerkesztőknek is van családjuk, baráti körük, házuk, nyaralójuk és kutyájuk, míg régen örülhettek, ha ezek közül akár csak egyet is magukénak tudhattak. Nina persze még mindig abban a hitben él, hogy mit sem változott a világ, és egyelőre Catónak sem sikerült rávennie magát, hogy felvilágosítsa, mivel szerinte is eléggé kegyetlen dolog, hogy egy idősödő költő még egy nyomorult vacsorameghívást sem kap egy végigkínlódott évtized és egy nehéz nap után.

Jussi tervei ehhez képest merőben földhözragadtak. Meg szeretné inni az egész tál szójatejet, hogy utána eltűnhessen a csipkebokorban. Hogy azután miként alakul, az a jövő zenéje. Hozzászokott már, hogy belenyugvással fogadja, bármit is hoz az élet.

Halló, Nina, én vagyok az, ébren vagy már? Hogy ébren-e? Már több órája.

Korábban kellett volna felhívjalak? Igen.

Nina úgy érzi, Cato hangjában szorongás bujkál. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak elaludt, talán mert egy másik szerzővel iszogatott előző este. Már ezek a dolgok sem a régiek. Catónak azelőtt nem volt sok szerzője, ráadásul Nina volt az első számú ügyfele, legalábbis így élt Nina emlékezetében. Például amikor Nina felolvasókörúton volt, Cato gyakran vele tartott, hogy vigyázzon rá, segítségére legyen a taxik és repülőtéri vonatok szervezésében vagy az esetleges nyelvi akadályok leküzdésében, meg persze abban is, hogy távol tartsa tőle az alkoholt. Mára azonban kevés közös programjuk maradt, és Ninának az a benyomása, hogy egyre gyakrabban hall vagy olvas Cato újabb pártfogoltjairól, kezdőkről és mindenféle más figurákról, akik közül többeknek ráadásul még jól is fogynak a könyvei, ezért Cato velük vacsorázik és reprezentál a legkülönbözőbb helyeken és alkalmakkor. Legalábbis Nina így látja. A másik dolog, ami gyökeresen megváltozott az elmúlt időben, az a szerkesztők és marketingesek kiadón belüli aránya. Évtizedeken át egyetlen személy, egészen konkrétan egy Rutger nevezetű, kellemes természetű munkatárs volt az, aki minden ősszel egy kicsit marketingeskedett, majd a telet és a tavaszt valamelyik délszaki országban töltötte. Na mármost, ez a részleg azóta szinte abszurd méretűre hízott, Nina szerint egész marketinges hordák tartják sakkban a kiadót. És Cato folyton ezekkel értekezik, ezekkel a marketingesekkel ül mindenféle megbeszéléseken, ahonnan e-maileket és sms-eket küldözget Ninának arról, hogy a marketingesek tapasztalata alapján, illetve azok megérzései szerint mégis mi legyen egy kötet címe, hogyan nézzen ki a borítója és így tovább.

Már kora márciusban, bőven azelőtt, hogy az ősszel kiadandó könyvek többsége egyáltalán meg lenne írva, készen kell lennie egy rövid, tömör, magával ragadó és meggyőző ismertető szövegnek, amitől a könyvesboltoknak majd jól megjön a kedvük, hogy megrendeljék a könyvet, és ami az újságírók és kritikusok figyelmét még a nyár beállta előtt fölkelti, hogy elgondolkozzanak egy őszi interjúidőpont előjegyzéséről a szerzővel.

Nina ettől rosszul van. A Boszporuszról a következő ismertető jelent meg a kiadó katalógusában: Nina Faber kiváló és népszerű tolla révén a Boszporusz nem csupán egy földrajzi helyként, hanem egy állapot metaforájaként jelenik meg, ahol a honvágy, a halálvágy és az élni akarás ellentmondásos elegye testközelből szuggerálja az olvasót. Faber megannyi rajongója végre fellélegezhet: korszakalkotó szerzőjük nem csupán visszatért, de jobban ír, mint valaha!

Nina nem kapta meg a szöveget nyomdába adás előtt, de amikor a kezébe került és elolvasta, hányingere támadt. Úgy, ahogy volt, a maga egészében problémásnak ítélte, de a leggyalázatosabbnak a felkiáltójelet találta az utolsó mondat végén. Felháborodva, szinte üvöltözve hívta fel Catót, aki nyomban felhívta a marketingeseket, járjanak utána, hogyan történhetett mindez, és hívják vissza a magyarázattal. Ez persze eltartott pár napig. Nina időközben visszasüppedt közönyébe, Cato pedig igazán sajnálta a dolgot. Elmondása szerint a szöveget egy újonc marketinges írta, aki megérdemelte, hogy kapjon egy lehetőséget, de sajnos az szóba sem jöhet, hogy mind a tizenötezer katalógust bevonják, ez van, így alakult, és különben is, senki nem olvassa el ezeket az ismertetőket, legfeljebb véletlenszerűen akad meg a szemük egyik-másikon, és akkor sem veszi komolyan senki. Az emberek csak annyit fognak fel belőle, hogy újra kiadtál valamit, aminek Boszporusz a címe, és kész. Semmi visszafordíthatatlan nem történt.

 

 

 

Ez áprilisban volt. Ninának az egész nyara ráment, hogy próbáljon megbarátkozni az átkozott katalógusszöveggel, mindhiába. Most szeptember van, még mindig jó meleg az idő, de hamarosan itt az ősz. A téli alma idén is szép lesz, látja az ablakból.

Leül a kanapéra. Hallja, hogy Cato habozik a vonal másik végén.

Egyelőre nem sok recenzió jelent meg, Nina. Hogyhogy?

A marketingesek szerint az lehet az oka, hogy a kötetet múlt pénteken küldték szét, ma meg hát mégiscsak kedd van.

Igen, még csak kedd van.

Azt hittem, ennyi időnek elegendőnek kell lennie, de nyilvánvalóan nem volt elég.

Úgy látszik, valóban nem. Ráadásul jó volt az időjárás. Igen, az volt.

De a könyved is jó, Nina, úgyhogy nincs más dolgunk, csak türelmesnek kell lennünk.

Egyetlen egy recenzió sem jelent meg?

Cato hallgatása éppen addig tart, hogy Nina rájöhessen, mindjárt valami kellemetlen hírt hall.

A Dagbladet lehozott egyet. Tényleg?

De nem hiszem, hogy azt el kellene olvasnod. Ki írta?

Mit gondolsz?

Ez hogy történhetett? Mi értelme van odaadni a könyvet olyasvalakinek, akiről tudni lehet, hogy nem fog neki tetszeni?

Régi törlesztés ez a részéről, ilyen egyszerű. Már ősidők óta próbál fogást találni rajtad, hát most megkapta. Ez világos mindenki számára, aki ismer téged. De hát több mint tizenöt éve, hogy összebalhéztam vele.

Persze, de a fazon nem felejt. Ahogy egyébként te sem. Amúgy is sok mindennel küszködött az elmúlt években, többször elvált meg miegymás. Olyasmit is hallottam, hogy a lánya összeszedett valami vírust valahol Ázsiában, éveken át újra visszatérő fertőzésekkel tetézve, szóval valahol neki is ki kell eresztenie a gőzt.

Úgy értsem, már-már meg is érted őt?

Ugyan már, egyáltalán nem. Olyan dolgokat is leírt, amelyektől igazán megkímélhetett volna téged. De holnapra úgyis mindenki elfelejti, tudod jól, és különben is, korábban is volt már részed ilyesmiben.

El is ment a kedvem a ma esti felolvasástól.

Ne viccelj, nehogy már megfutamodjunk ettől az egyetlen kritikától! Minden rendben lesz. Kitaláltad már, mit fogsz felolvasni?

Azt hiszem.

Remek. Egyébként a Klassenkampen sem írt túl pozitívan a kötetről.

Micsoda?

Egy töröknek hangzó nevű kritikus tollából, aki teljesen összekeveri a szezont a fazonnal, és a földrajzi részleteken rugózik, hogy mi hol van Isztambulban, és azt írja, hogy rosszul írtad a híd nevét, és az a bolt, amiről azt állítod, hogy teaüzlet, valójában főleg szárított gyümölcsöket és hüvelyes zöldségeket árul.

Persze, hiszen két külön bolt van, közvetlenül egymás mellett.

Lehetséges, hogy felcserélted volna a nevüket? Dehogy!

Nina, én nem voltam ott, nem tehetek róla, ne rám legyél dühös.

Ez állati nagy igazságtalanság.

Hát, mit mondjak, valóban kissé igazságtalan. Azt is írta, hogy gyáva vagy, amiért nem írtál a helyi politikai viszonyokról, merthogy szerinte nem mersz állást foglalni.

Hogy nem merek állást foglalni?

Szerencsére nem sokan olvassák a Klassenkampent. Az lehet, de aki olvassa, az pont az én törzsközönségemhez tartozik. Legalábbis én mindig így éreztem. Bizonyára van némi átfedés, de nem túl jelentős, Nina, egy maroknyi harcosból álló kis csoport, akik amúgy is felismerik, ha igazságtalanságot látnak.

Nem kéne író-olvasó találkozókat szerveznetek egy kötet megjelenésének a napjára.

Pedig ez bevett szokássá vált mostanában.

De nektek akkor sem kellene beállni ebbe a sorba. Semmi másra nem jó, csak arra, hogy egész nap a kanapén kussolva üljek, gyapjútakaróval a fejemen, és azzal a teáscsészével a kezemben, amit a risøri tutajfesztiválon újítottam.

Értem, mire gondolsz.

Túlságosan igénybe veszi az embert. Ezt add át a marketinges barátaidnak, ha látod őket.

Mondom, értelek, és tolmácsolni fogom a véleményedet az irányukba. Szóval látjuk egymást ma este?

Úgy látom, nincs más választásom.

Ez a beszéd. Mindig öröm hallgatni, ahogy felolvasol, Nina. Mindig.

Biztos így van.

Mellesleg a Vårt Land szintén lehozott egy recenziót.

Vagy úgy?

Hisz tudod, a keresztény olvasótábor mindig kedvelte a verseidet, Nina.

Ezek szerint kedvezően fogadták?

Hát, ilyen messzire talán nem mennék, de az biztos, hogy nem is teljesen kedvezőtlenül. Kicsit így is, úgy is, azt hiszem inkább így fogalmaznék.

De inkább kedvezőtlenül?

Ez csak az én benyomásom. Azt írták, kisformátumú.

Hogy kicsi?

Így fogalmaztak. Hogy nem emeli fel a tekintetet, és a variációk nem eléggé variáltak, bizonyos szempontból.

Értem.

Most elszomorodtál?

Nem is tudom.

Ne szomorkodj, Nina. Ebből még kisülhet valami egészen nagyszerű. És különben is, a te olvasóid szeretnek önállóan gondolkodni.

Most csak vigasztalni próbálsz.

Fel a fejjel, Nina. Ennyit simán túlélsz. Este találkozunk.

Hát…

És sok sikert a könyvesboltban. Kösz.

Addig is viszlát. Viszlát.