Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején – Részlet a könyvből

A regény egy nagy szerelem története: a szépséges Ferminának választania kell két udvarlója, Florentino Ariza és Juvenal Urbino doktor között – a gyötrelmes szerelmi háromszög csaknem ötven éven át kitart, hogy végül csavaros megoldással záruljon. Ebben a letűnt világban megszokottak a misztikus események, a folyóparton rendszerint felbukkan az éneklő vízitehén, s a legtermészetesebb, hogy a tárgyak olykor elcsatangolnak a helyükről. A könyvet Székács Vera kitűnő fordításában olvashatjuk, amelyből rövid részletet közlünk oldalunkon.

– Mennyi nemes erő van ebben a városban – mondta –, hogy már négyszáz éve pusztítjuk, és még mindig tartja magát.

Pedig egyszer majdnem elpusztult. A kolerajárvány, melynek első áldozatai a piac tócsáiba hanyatlottak, tizenegy hét leforgása alatt történelmünk legnagyobb méretű tömeghalálát okozta. A templomok kőpadlója alá, az érsekek és kanonokok rideg szomszédságába mindaddig csak néhány illusztris halottat temettek, a többi, szerényebb vagyonú méltóság a kolostorok kerengőibe került. A szegények a gyarmati korban alapított temetőbe kerültek, mely egy szeles domboldalon volt, és egy sekély vizű csatorna választotta el a várostól: a csatorna habarcsból épített hídja fölött boltív emelkedett, és egy felirat volt olvasható rajta, amit valamelyik éles elméjű polgármester vésetett bele: Lasciate ogni speranza voi ch’entrate. A kolera első két hetében a temető dugig megtelt, és a templomokban sem maradt egyetlen szabad sírhely se, noha számos névtelen honatya szúette maradványait átköltöztették közös csontkamrába. A székesegyház a rosszul lezárt kripták kipárolgásától bűzlött, és csak három év múlva nyíltak meg újra a kapui, abban az időben, amikor Fermina Daza először látta meg közvetlen közelről Florentino Arizát az éjféli misén. A harmadik héten a Santa Clara kolostor kertje is megtelt egészen a nyárfasorokig, de a rendház veteményes kertjét is, ami kétszer akkora volt, temetővé kellett változtatni. Olyan mély gödröket ástak, hogy a halottakat három rétegben lehessen beléjük fektetni, sebtében és koporsó nélkül, de erről a megoldásról le kellett mondani, mert a föllazított talaj olyan lett, mint a szivacs, amelyből bűzös és véres lé préselődött ki az emberek talpa alatt. Akkor úgy döntöttek, hogy a további halottakat az Isten Kezébe temetik, a várostól alig egy mérföldre fekvő hízómarha-tenyésztő telepre, melyből később a Köztemető lett.

Amióta kihirdették a kolerajárványt, a helyőrség erődjében negyedóránként elsütöttek egy ágyút, éjjel-nappal, osztozva a civileknek abban a hiedelmében, hogy a lőpor tisztítja a levegőt. A kolera a néger lakosságot pusztította a legvadabbul, mivel az volt a legnépesebb és a legszegényebb, amúgy különben sem a bőrszínre, sem a származásra nem volt tekintettel. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt, és soha nem derült ki, hogy hány áldozata volt, nem mintha nem lehetett volna megállapítani, hanem azért nem, mert ahhoz különösen értünk, hogy elhallgassuk a minket sújtó szerencsétlenségeket.

A regény már e-könyv formájában is megvásárolható erről a linkről. Az e-könyv használati útmutatójáról itt találhattok tájékoztatást.