Fegyverrel a klímakatasztrófa ellen – Elina Hirvonen: Elfogy az idő

29.

Aava

– Madám, minden rendben van?

Az őr csendben lépett mögém. Fiatal, szinte még gyerek, az egyenruhája ujja túl hosszú, a vállán rozsdás kalasnyikov lóg. Leteszem a porceláncsészét, és rámosolygok.

A férfi neve Bahdoon, azaz „a klán gondviselője”. Amikor Bahdoon éjszakás, néha beszélgetni szoktunk. Szomáliul tanítgatott, és arra kért, cserébe tanítsam angolul.

– Szeretném nézni a nemzetközi híreket – magyarázta Bahdoon –, hogy tudjam, máshol mit gondolnak. Szeretném legalább azt képzelni, hogy van valami összeköttetésünk azzal a világgal, amelyik egészen más, mint ez. – Esténként láttam, ahogy fegyverrel a derekán áll a fal tövében, és úgy nézegeti a penészvirágos falat, mintha keresztüllátna rajta.

Megtanultam annyira szomáliul, hogy beszélgetni tudjak az őrökkel és a szakácsokkal, és társaloghassak a terepen a gyerekekkel, akik úgy néznek rám, mintha a meséből toppantam volna eléjük. A falvakban előfordulhatnak veszélyforrások, de ott dolgozva rendszerint magabiztos vagyok, sőt úgy érzem, valamennyire a hasznukra vagyok. Errefelé mindig rám tör a bizonytalanság. Nehéz spontán beszélgetéseket folytatni a helyiekkel, amikor az ember egy apró, őrtornyokkal szegélyezett szigeten lakik és golyóálló mellényben meg sisakban jár dolgozni. Minden találkozásban benne van az a ki nem mondott igazság, hogy bár elvileg egyenlők vagyunk, mint elvben minden ember, az életünkben semmi sincs, ami csak távolról is egyenlőnek tűnne.

Most menekülni szeretnék. Azon tűnődöm, hogyan mondhatnám ezt ki anélkül, hogy megbántanám Bahdoont. Úgy néz engem, mintha átlátna a bőrömön.

– Szomorúnak látszol, madám.

Mosolygok. A kőkemény, erőltetett mosoly nagyon megy nekem. Mindig utáltam a nyilvános picsogást. Azt, amikor valaki látványosságot csinál a szomorúságából, és elvárja, hogy a többiek reagáljanak rá. Fiatalabb koromban lenéztem azokat a gimnáziumi osztálytársaimat, akik a bulikban azon nyafogtak, hogy rondák és kövérek (és egyik fiútól a másikhoz mentek, hogy azt hallják, valójában vékonyak és szépek), meg a diáktársamat, aki dolgozat közben elájult, miután elhagyta a barátja, és a többiek hosszan kérdezgették tőle, hogy van, mintha a szívfájdalom olyan kivételes dolog lenne, ami kizárólag különleges emberekkel történik meg. Akkoriban Aslak a szobájában ült és gyógyszert szedett, amitől az ujjai feldagadtak, a beszéde pedig kásás lett. Az egész társas életem azon alapult, hogy leplezzem az Aslakhoz kapcsolódó fájdalmat. Éppen ezért gyűlölöm a nyilvános sírdogálást. A szomorúság kinyilvánítása csak akkor lehetséges, ha a mögötte lévő fájdalom kellően jelentéktelen és hétköznapi, olyan, amit bárkinek el lehet mondani anélkül, hogy szégyenünkben magunkra maradnánk.

– Minden rendben van – mondom. A barakkom sarka idelátszik a lombok mögül. A szoba éjszakánként hideg, napközben meleg, az udvarról minden behallatszik. De az ajtót és az ablakot be lehet zárni, a villanyt le lehet kapcsolni, a takarót magamra lehet húzni, és a takaró alatt bekapcsolni az e-könyvolvasó éles fényét. Bahdoon csendben mellém lép, a puskacső a csípőjéhez csapódik. Úgy lógatja a fejét, mintha simogatást szeretne, az ingből kilátszó nyaka pedig akár egy öregemberé is lehetne.

– És te? – kérdezem. – Nálad minden rendben? – Bahdoon úgy néz rám, mintha régóta várta volna a kérdést.

– Hallottál a támadásról?

– Melyikről?

– Az as-Sabáb műve, a hotelben. Harminc újságíró halt meg.

– Mindenki arról beszél.

– A legjobb gyerekkori barátom halt meg benne.

Bahdoon olyan gyorsan torpan meg, hogy szinte beleütközöm. Törékenynek és könnyűnek látszik, akár a szél is felkaphatná.

– Borzasztóan sajnálom.

Bahdoon a sarkán hintázik, és ujjai között száraz fűszálat morzsolgat. Az ujjai szép hosszúak. Elképzelem, milyenek lennének, ha hegedűn játszanának egy európai koncertteremben, meleg fényben, a suhogó ruhába öltözött, parfümtől illatozó közönség előtt.

– A hotelben dolgozott? – kérdezem. Egyből megbánom.

– Ő ölte meg a dolgozókat.

– Ó. Elné…

– Az as-Sabáb tagja volt.

– …zést.

A barakkom mellett haladunk el. Átmegyünk a másik oldalára. A bárból kiszűrődő hangok, a tücskök ciripelése, a hullámok moraja és a városból idehallatszó lövések is puhának tűnnek, mintha valaki fátylat terített volna a városra.

– Gyerekkorunkban kalózosat meg as-sabábosat játszottunk – mondja Bahdoon. – Sokan voltunk, ő, én, a testvéreink meg a szomszéd gyerekek. – Elképzeltem, milyen lehetett akkor a város. Hogyan keveredett a szénen melegített étel illata a megégett gumiabroncsok égésszagával, a szent íbiszek, sárgahasú lombgalambok és fekete gólyák hangja a pokolgépek robbanásával és a kalasnyikovok lövéseivel.

– Akkoriban az egész országot ugyanaz a játék uralta – mondja Bahdoon. Egy pillanatig olyan, mintha a sírást tartaná vissza.

– Mint ma is.

Gyerekkatonák Szudánban. / Fotó: alistairreignblog.com

A tizenhárom éves, háborúsdit játszó fiúkra gondolok, vállukon orosz gépfegyver, remegő kezükben gránát. A játék valóság azoknak, akiknek a fegyverei botok, gránátjai pedig kövek, és játék azoknak, akiknek a fegyverei valóban ölnek.

– Mindig én voltam a vezér – mondja Bahdoon. – Ő fogoly akart lenni. Csendben ült, az arcát a térdére hajtva, a lábát átkarolva, és néha, amikor tücsköket etettünk vele, vagy guggolva kellett végigmennie az udvaron, úgy nézett ránk, mintha éppen akkor ébredt volna álmából.

Görcsbe rándul a gyomrom. Látom Aslakot az udvaron a tőlem kölcsönvett sötétzöld szoknyában, hátán tündérszárnyakkal, amint szomorúan fürkészi az eget, hátha előbukkan Isten ökle a felhők mögül.

– Olyan büszke volt – mondja Bahdoon. Egy pillanatra úgy képzelem, ő is ugyanazt a képet látja: a kis Aslakot a libegő tüllszoknyában, a borús égre szegezett tekintettel.

– Amikor elmondta, hogy bekerült az Isztishádba…

– Az micsoda?

– Az öngyilkos merénylők brigádjába. Mindenki oda vágyik.

– Miért?

– Mi mást lehet itt csinálni? – Gyorsan megtörli a szemét, és egy pillanatig hallgat, mielőtt folytatná. – Bekerül egy társaságba, amelyiktől mindenki fél. Azt képzelheti, hogy valami fontosat tesz. A paradicsomba jut. A lövés olyan közelről hallatszik, hogy még Bahdoon is összerezzen a hangtól. A bokrok ágai zizegnek, a madarak felrebbennek.

– Kérte, hogy csatlakozzam én is. Gyűlölte, hogy nektek dolgozom.

– A külföldieknek?

– Igen. Szerinte a külföldiekkel csak akkor szabad kapcsolatba lépni, ha megöljük őket. Vagyis… benneteket.

A kalasnyikov úgy himbálózik Bahdoon keskeny csípőjén, mint egy táska. Észreveszi a pillantásomat, és kissé elmosolyodik, az egész beszélgetésünk alatt most először.

– Ne félj. Én nem értek vele egyet.

– Nem szoktam félni – mondom. Bahdoon pillantása lágy, a testtartása békés, egy pillanatig szeretnék neki elmondani mindent.

– Kivéve egy dologtól – mondom halkan.

– És mi az?

– Hogy történik valami az öcsémmel.