„Facebookot nem szüntették meg, de az utóbbi években jelentősen korlátozták a használatát.” – Részlet a Göd előttem, Göd utánam című regényből

Kamerák és Bruce Springsteen

 

Arra ébredtem, hogy valaki monoton hangon beszél. Kitapogattam a villanykapcsolót. Délelőtt tizenegy óra múlt. Résnyire nyitottam az ajtót. A földön, műanyag tányéron két zsömle, két szelet felvágott és egy paradicsom várt. A beszéd a lépcső tetejéről szűrődött lefelé.

– ...ilyen még soha nem történt, nemhogy a karon vagy a Műegyetemen, de még az országban sem... Hogy egy dékánt meggyilkoljanak ... ja, hát Amerikában szoktak lövöldözni a campusokon... szóval elég katasztrofális a hangulat, nem tudjuk, mi lesz... igen, állítólag van egy gyanúsított, de sokan emlegetnek valami régi oktatót is... Hámori? Igen, lehet... börtönben volt, de megszökött.

Fiatal női hang volt. A beszéd töredezettsége vezetett rá arra, hogy a hanghoz tartozó illető biztosan telefonál valakivel. Nyitott ajtó mellett faltam be a két zsömlét – az éjszakai evés kitágította a gyomrom, farkaséhes voltam –, reméltem, hátha megtudok még valamit. A gyilkosságról már nem beszélt, a mérőtábori mindennapokról értekezett. Gyanús volt, hogy ha egyszer vizes hallgató, akkor minek csacsog itt, ahelyett, hogy kint tevékenykedne. Kiderült, hogy felsőbb éves geodéta, és a munkavédelmi, balesetvédelmi előadáson már túlesve délután kezdik a méréseket. Nem tudtam, ki lehet az oktatójuk. Tímár Balázs halála után vajon ki vehette át a táborvezetést? Jó fél óra süketelés után a lány végre odébbállt, így kimerészkedtem a toalettre, rendbe hoztam magam. A körletet úgy alakítottam, hogy ha úgy hozza a helyzet és gyorsan el kell tűnnöm, ne maradjon nyomom. Nekiültem a gépnek, amit Kelemen készített elő. Először utánanéztem az Erszényes-gyilkosság összes részletének, majd nagy bátran beírtam magam a keresőbe. Szinte rosszul esett, hogy csak pár tucat találat jött elő, bezzeg aktív koromban abszolút jelen voltam a virtuális térben. Mármint a gyilkosságsorozat előtt. Nem volt jó látnom a rabosításkor készített fényképem, de újabb valóban nem készült rólam. Nyilván úgy gondolták, velem többet nem lesz dolga az igazságszolgáltatásnak, ilyenekkel nem bajlódnak inkább. Csak fogmosáskor, borotválkozáskor néztem a tükörbe, ráadásul szemüveg nélkül, mégis úgy rémlett, hogy most, tizenöt évvel később jobban nézek ki. Nem őszültem, nem éltem stresszes életet, ha úgy tetszik, a börtön konzervált. A szökés témakörét böngésztem tovább, kiderült, hogy csak az elmúlt két hétben hárman is megléptek. Mindegyikük külső munkáról. Mindegyiküket hamar elkapták. A leghosszabb idő nyolc nap volt. Szóval minden szempontból rekordot döntöttem. Kivétel nélkül mindenki a családjához, a szüleihez vagy a szeretőjéhez ment, innen egyenes volt a lebukás. Ha viszont valaki ismeretlen helyen rejtőzködött – jelen esetben én magam is –, akkor gőzük nem volt, merre induljanak a keresésükre. Persze nem szabad megfeledkezni a mögöttem álló segítőhálózatról és arról sem, hogy a spicchez képest én is rossz irányban változtattam helyszínt azzal, hogy Gödre jöttem. De bíztam az időben, ami remélhetőleg nekem dolgozik, és abban, hogy nem maradhat kiderítetlen az igazság. Körülbelül egy óra internetezés után olyan érzésem támadt, mintha mindennap ezt csináltam volna, ujjaim visszaszoktak a klaviatúrához, bár a képernyőn a piktogramok teljesen megváltoztak. Igazán felhasználó barátok lettek, hogy akár az írástudatlanok is elboldogulhassanak a virtuális térben. Ösztönösen a levelezőprogramra tévedt a jobb középső ujjam. Ezt a programot szerencsére Kelemen teljesen kiirtotta a masináról. Persze simán letölthettem volna egy másikat, és a neten keresztül is próbálkozhattam volna, de nem tettem.

– Nincs mobilom, e-mail-címem, Neptun-kódom, gyakorlatilag nem létezem – dünnyögtem elégedetten az orrom alatt.

Persze nem volt személyi igazolványom, bankszámlám sem, csak egy börtönszámom, meg a TAJ-számom, amivel az alap egészségügyi ellátást nem vonták meg az elítéltektől sem.

A délelőtt fénypontjaként rámentem a BME honlapjára. Az arculat főszínének megmaradt a mélybordó, minden más teljesen megváltozott. A struktúra szemrevételezése előtt szemet szúrt Erszényes halálhíre, nem lehetett kihagyni. Számomra nem volt benne semmi új.

A Műegyetem dr. Erszényes Botondot a saját halottjának tekinti, temetéséről később adunk információt – írták az utolsó mondatban.

Szívesen elmennék a temetésére – futott át az agyamon –, részint kifejezni a részvétemet, részint pedig látni a kusza hálózatot, ami ezt a derék embert körülvette. Minden tisztességes nyomozó el szokott menni ügye áldozatának temetésére.

Aztán sorban végigpörgettem a tanszékek honlapjait. Természetesen a sajátommal kezdtem. Az oktatók menüpont alatt Zsófi díszelgett legfelül, mint tanszékvezető. Dr. Frangepánné dr. Milecz Zsófia. A fényképe alapján semmit nem változott. Megnéztem a publikációs listáját, az utolsó három évben komoly teljesítményt nyújtott. Magas impaktfaktoros, nemzetközi lapokban jelentek meg a cikkei. Egy-kettőbe bele is olvastam. Kidolgozott egy numerikus módszert, aminek az volt a lényege, hogy a repedezett kőzetekből mennyi vizet lehet kitermelni anélkül, hogy megsértenénk a statikus vízkészletet. A módszert tesztelte a legkülönfélébb kőzetekre, és finomította a bemenő paramétereket is. Referenciaterületei voltak Ausztriában, Albániában, az USA-ban és Kanadában, de a nagy fellendülést, ahogy láttam, a kínai kapcsolatok hozták meg. Társszerzői minden nációból akadtak, még afrikaiak is szép számmal. A k tényező és a Reynolds-szám voltak az állandóan visszatérő paraméterek, egyedül ő nem kombinált a tanszékről a fenékcsúsztató feszültséggel. Meg a doktoranduszai, akiket természetesen nem ismerhettem.

Ugrottam a többiekre, Kincses Áronra, majd Boriszra, Mátéra és Fügére. Mind a négyen kiválóan teljesítettek. Az oktatott tárgyak tematikáját nem tudtam megnyitni, mert kóddal védték őket, ebben a műfajban Kristóf lett volna érdekes; már ifjú korában is baromi jó segédanyagokat szerkesztett, egy idő után a gyakorlatvezetőknek nem is kellett készülniük az órára, elég volt az ő diáit levetíteni.

Gyorsan átfutottam a többi tanszék névsorait is, hogy vajon ismerek-e egyáltalán még valakit. Körülbelül a harmada volt meg annak a gárdának, amelyet még én is ismerhettem, néhányuknak csak az arca rémlett. Megvolt Keszthelyi Laci a geológiáról, vigyorgott, mint a tejbetök. Róla nem is lehetett volna komoly képet készíteni. Vallon Cilit is megtaláltam a másik vizes tanszékről, és nagy örömömre aktív volt még Pető Levente is a mechanikán. Vele kapcsolatban nem vádoltak meg gyilkossági kísérlettel, mivel kéz-, láb- és bordatöréssel megúszta, amikor kilökték a másodikról és belezuhant a mi laborunk gyűjtőmedencéjébe, átszakítva az üvegtetőt. Ezzel a látszólag céltalan szörföléssel szépen el is repült az idő, de fontos volt képbe kerülnöm. Már jócskán belenyúltunk a délutánba, amikor az egyetemről leakadtam, és a saját ügyemmel kapcsolatban kezdtem keresgélni.

– Pataki Barbara... mi a frász lehet a férjezett neve? Bocsánathogyélek Barbarának hívtuk – sutyorogtam magamban vigyorogva, miközben a lánykori nevét gépeltem a keresőbe. Kidobta a gép a TDK-eredményeit, országos első és második hely, egyetemi első hely kétszer, Pro progresszió és Rektori különdíj. Feljött még az MSc-diplomamunkája és a PhD-dolgozata PDF formátumban, más semmi. Amerikai férjének nevét nem tudtam, így a Barbara+Hydrologie”, „Barbara+Water balance”  és a „Barbara+runoff” szópárokkal róbálkoztam. Fordítóprogrammal is kísérleteztem, Barbara a beszélőn azt mondta, Párizsba költöznek, így többféle verziót beütöttem a gépbe franciául is, de semmi nyomra nem bukkantam. Élénk hangzavar szűrődött be a szellőzőkürtőn, sikerült kivennem a beszédfoszlányokból, hogy az elsős hallgatók geodéziai műszerekért állnak sorba, a hőség miatt csak négykor hajtották ki őket gyakorlatozni a Dunakeszi határában elnyúló mezőre. Máté nem ígért ebédet és eddig nem is éreztem éhséget, de ahogy tudatosult bennem az idő múlása, mardosni kezdte valami a gyomrom. Ásványvizet hoztak le a fiúk, azt iszogattam folyamatosan, de a reggeli két zsömlének már nyoma sem volt. A hangzavar elmúltával kicsit elbóbiskoltam az asztalra dőlve, majd a számítógép pittyegésére riadtam fel. Ismerős szempár nézett velem farkasszemet a képernyőről, hirtelen nem jöttem rá, kihez tartozik. A következő pillanatban zörgettek az ajtón – nem a megbeszélt három, lassú koppantással –, rögtön utána be is nyitottak. Ugyanaz a szempár mosolygott rám, mint az imént a monitorról.

– Borisz! – kiáltottam fel örömömben.

– Helló, főnök!

Könnyes szemmel öleltük meg egymást. Borisz volt az, aki tényleg minden eszközt bevetett és minden hegyet megmozgatott, hogy segítsen tisztázni engem, ezért különösen hálás voltam neki. És főleg azért, hogy feleségével mindvégig tartották a lelket Annában. Bár az arca mit sem változott, maga Borisz jó húsz kilóval nehezebb lett, meg is paskoltam a pocakját.

– Be tudsz lépni ebbe a gépbe?

– Tudod, bárhová.

– Ja, persze, emlékszem, csak nehogy jöjjön a kék halál.

– Ezen a gépen nem lesz, ezt garantálom.

– Más láthatja, hogy miket nézegetek?

– Mezei ürgék nem, de nehézfiúk igen.

– Nehéz lányok?

– Barbarára gondolsz?

– Honnan tudod?

– Csiripelték a madarak. Mindig mondtam, hogy vigyázni kell azzal a csajjal.

– De arra te sem gondoltál, hogy gyilkolászni fog.

– Ezt biztosan tudjuk?

– Semmi sem biztos, csak a halál... ööö... de én biztos vagyok benne.

Gyanakodva fürkészte az arcom, ezért továbbléptem a Barbara-témáról.

– Meddig maradsz Gödön?

– Három napig, meg majd jövő héten is jövök egyszer.

– Itt alszol?

– Ma igen, aztán majd meglátom. Holnap kosár.

– Csinálod még? – böktem újra a hasára.

– Persze. Hetente egy edzés és egy meccs. Amíg menni tudok, addig nyomom.

– És mi van a zenekarral?

– Hallottál róla?

Megkordult a gyomrom.

– Te, Borisz, ne haragudj, így az újraismerkedésen túl komoly dolgokról is akarok veled dumálni, de most már rohadt éhes vagyok. Hoznál nekem valami kaját?

– Persze. Aztán van egy kis elintéznivalóm a műszerekkel, estefelé visszajövök dumcsizni.

– Kösz. Akkor majd elmondom, mit hallottam a zenekarodról.

Borisz térült-fordult, tíz perc sem telt bele, hozott egy nagy tányér zöldbablevest egy nagy karéj kenyérrel, és két lekváros palacsintát. Samutól hozta, a szomszéd talponállóból. Samu etette az egyetemistákat kilencven óta, szorosan együttműködtünk a mérőtáborok idején. Gyorsan befaltam mindent, a lekvár már evés közben is marta a kényes gyomromat. Már fiatalon kerültem az ízes palacsintát, mindig kakaósat vettem, de sebaj, legalább az éhség nem gyötör tovább. Rövid ejtőzés után intenzív mozgásba kezdtem: karkörzés, derékhajlítás, néhány guggolás, hogy aztán újra tiszta fejjel folytathassam a gépezést. Ha nem találunk valakit a neten, akkor mindig arra érdemes rákeresni, akivel kapcsolatban állhat.

A Facebookot nem szüntették meg, de az utóbbi években jelentősen korlátozták a használatát a személyiségi jogokkal való visszaélések és a folyamatos terrorizmus elleni harc ürügyén, így a népszerűsége erősen megcsappant. Viszont az intézmények szilárdan tartották magukat.

Eszembe jutott, hogy Barbara a gimnáziumi osztálytalálkozójáról mesélt. Nosza, rákerestem a Szent Angéla iskolára, és meg is találtam Barbaráék tablóképét. Mivel nem tudtam másból kiindulni, a mellette mosolygó lány nevét ütöttem be a keresőbe. Ez a virtuális út elvitt mindenféle baba-mama klubba, meg testkontrollos jógaoldalakra. Ez negatív. Magam elé idéztem az egyetemista Barbarát, és eszembe jutott, hogy lányokkal szinte soha nem állt szóba. Mindig a legokosabb fiúkkal sutyorgott a folyosón. Már néztem is, ki kapott az osztályukból Laskai Osvát díjat ballagáskor. Természetesen Barbara. Hopp, és egy Bálint Miklós nevű fiú. Nem a legritkább név, de nem is annyira gyakori, hogy ne lehessen beazonosítani. Hamar meg is találtam a fickót a városmajori szívklinika honlapján. Kardiológus, a katéterezési eljárásokból doktorált Michiganben, nős, két gyermek édesapja. Akár Amerikában is tarthatták a kapcsolatot Barbarával.

– Ő lesz a mi emberünk! – mutattam Borisznak, mikor estefelé visszatért.

– Emlékszel, amikor még Sarapovát keresgéltük?

– Hogyne emlékeznék. Valójában Larisszának hívták.

– Na és mi van ezzel a dokival?

– Barbara egykori osztálytársa, nemrég volt találkozójuk, meg kellene környékezni, hogy mit tud a lányról. Hol van, mi a férje neve, satöbbi.

– Álljunk meg egy percre! Ha megtaláljuk Barbarát, akkor mi van?

– Alkut kötünk vele.

– Mit csinálunk?

– Mondom, alkut kötünk. Ha lényegesen át is alakult a személyisége, akkor is mélyen egy érző szívű ember. Vagy legalábbis van egy ilyen oldala. Elmondatjuk vele, mit csinált pontosan, különös tekintettel a Tihanyi-gyilkosságra, majd együtt tökéletesítjük az alibimet.

– Ez miért érné meg neki?

– Futni hagyjuk. Rákenjük az egészet... ööö... mondjuk, egy már meghalt személyre...

– Még mindig ilyen naiv vagy?! Úgy látom, a börtön nem nevelt, csak megőrzött.

– Konzervált, kérlek szépen!

– A hülyeséget konzerválta. Azt még el tudom képzelni, hogy ha átadod az igazi gyilkost a beismerő vallomásával együtt, akkor elengednek, különben esélytelen vagy.

– Ahogy én ülhettem tizenöt évet ártatlanul, úgy ártatlanul gyanúsíthatnak egy halottat is.

– Csak vádalkuval szabadulhatsz, ahhoz meg virítanod kéne valamit.

– Jó, meglátjuk. Ezt még érleljük egy kicsit! Ettől még valaki elmehetne ehhez a Bálint Miklóshoz tapogatózni.

– Kire gondolsz?

– Petykovicsra.

– Lalára? Tényleg meghülyültél?

– Nem, dehogyis! Figyelj ide! Úgy lehet őt elküldeni, hogy nem is tud majd arról, valójában milyen akcióban is vesz részt. Lalának súlyos szívproblémái vannak. Úgy intézed, hogy együtt legyetek a mérőtagon, szó szót követ, és bedobod...

– Bedobom a mentőgyűrűt!

– Na, ne hülyülj! Bedobod, hogy hallottál egy kitűnő kardiológusról a Majorban. Bálint Miklósról, aki egyébként Barbara osztálytársa volt. Ne félj, ennyi elég lesz a mi Lajosunknak. Ösztönösen kikérdezi majd az orvost, méghozzá olyan alapossággal, mint az ÁVO-n egy vallatótiszt, miközben egyikük sem tudja majd, honnan fúj a szél.

– Hát, te tudod. Ennyit megteszek, de nem vennék rá mérget, hogy bejön.

– Szerencsére Cili sem itta meg a mérget, láttam a honlapon, hogy jó egészségnek örvend.

Kicsit polemizáltunk Zsófi szerepén, aki úgy mentette meg Cilit, hogy nem is tudott róla, Pál irányította a háttérből. Ez kicsit fokozta Borisz bizalmát a tervemben.

– Szóval Bruce Springsteen – tértem vissza a zenéhez.

– A Főnök tíz éve dobta fel a bakancsot, gondoltam. Ha Jimmy Hendrix, meg a Syrius is büszkélkedhet emlékzenekarral, akkor Bruce miért ne? És tényleg hallottad?

– Anna mesélte az egyik beszélőn, hogy megalakultatok, én meg szóltam az egyik smasszernak, hogy nem lehetne-e a börtönrádióban eljátszani egy-két számot tőletek. A

smasszer is nagy Bruce-rajongó, gyorsan intézkedett. A zene szuper, az énekesnek még fejlődnie kell.

– Jól énekel, de úgy nem lehet, ahogy a Főnök nyomta. Nem is célunk, hogy utánozzuk, a lényeg, hogy fennmaradjanak a számai.

– Ki az énekes?

– Gyuszi. Ja persze, te már nem ismerted. Ő is a tanszéken van, utánad jött valamikor doktorizni. Majd jön is a táborba. Hallgató korában Alexszel dolgozott.

– Milyen Gyuszi? Biztos tanítottam.

– Lucz.

– Rémlik valami.

– Bazi magas, olyan zsiráf típus, mint Pál. Elképesztő egy fazon. Amerre áll, arra publikál, mindent teleír a cikkeivel. Egyszer kértek tőle egy anyagot a Karimába, olyan bemutatkozófélét, aztán azt is teleírta integrállal...

– Meg, gondolom, fenékcsúsztató feszültséggel.

– Persze.

– Még jó, hogy a Nők Lapjában nem ezek mennek. Na, mindegy. Szegény Alex biztos büszke lenne rá.

– Ja.

– És a bandában te zongorázol, ugye?

– Igen, a bátyám gitározik és szaxizik.

– Hazajött a tengerről?

– Fél évet itt van, fél évet a hajón. Ehhez igazodva kötjük le a koncerteket. Kicsit elcsöndesedtünk, Borisz rázta a lábfejét.

– Ki lesz az új dékán?

– Szerintem Nyerges. Imádja az egészet, és ez az arcára van írva.

– Ennél többet meg ne is várjunk senkitől, ez is hatalmas dolog a mai világban.

– Ráadásul tőle többet is várhatunk.

Megpróbáltam lecsapni egy betévedt szúnyogot, majd kiugrottam a toalettre. Borisz megvárt, a gépen nézelődött.

– Szerinted kimehetek már sétálgatni egy kicsit?

– Korai lenne. Még csak fél kilenc múlt.

– Sajnos ezt nem beszéltük meg Mátéval. A geodéta-hallgatók nem veszélyesek rám nézve, nyilván fogalmuk, sincs, hogy ki vagyok. Az oktatóik már inkább. És a környékbeliek, Samu, Osziék, Karfa, Gyümi, velük nem kellene összeakadnom.

– Nem bizony! Itt somfordálnak folyton, intézik az Onedin ügyeit, isszák a feleseket Samunál. Múltkor már sötétben indultam haza kocsival, mögöttem összevissza villódzott egy fényszóró, aztán hirtelen leért a földre. Kiszálltam, hát Karfa robogózott. Eldőlt, annyi pálinka volt benne. Felállítottam a motorját, kivettem belőle a kulcsot, Karfát meg hazazavartam gyalog, hogy ne veszélyeztesse mások testi épségét. Hoppá!

Borisz megnyitotta és kinagyította Bálint Miklós amerikai csoportképét a doktoravatójáról. Előtte két sorral ült Barbara, ugyanabban a szokásos amerikai szalagos, szögletes tányérsapkában, és rendületlenül a kamerába nézett.

– Nem semmi! Már csak a ceruza hiányzik a kezedből, amit ilyenkor megpörgethetsz – utaltam Borisz James Bond-filmből vett hasonmására.

– Tízéves kép. Addig biztosan kapcsolatban voltak.

– Lala tökéletes lesz erre a feladatra. Ha az ipse nem nagyon pokróc vagy zárkózott, kiderül, mi a helyzet. A másik dolog, amit végig akartam veled beszélni a Tihanyi-gyilkosság. Tudod, a hírekben úgy szerepelt, hogy Árpit 16 óra 48-kor találták meg holtan a kőzetgyűjteménynél, illetve rosszul mondom, nem akkor találták meg, hanem akkor érkezett a bejelentés a rendőrségre. Utólag kiderült, legalábbis az ügyvédem azt állította, hogy az orvosszakértői vizsgálatok szerint Árpi halála este nyolc és kilenc óra között történhetett, magyarán véletlenül vagy készakarva, de rosszul mondták be. Nekem viszont estére biztos alibim volt, Annán kívül a szomszédok is igazolták, hogy otthon voltam.

– És akkor ezt lesöpörték a tárgyaláson?

– Zavarosan beszéltek. Az ügyész ezzel az aprósággal nem óhajtott foglalkozni, a geológuskalapácson található ujjlenyomataimat szajkózta folyamatosan. Természetesen én rögtön elismertem, hogy a kalapács korábban nálam volt, hiszen a biciklim nyeregcsövét püföltem vele...

– És nem Árpit?

– Ne idétlenkedj! Á, azért te sem komolyodtál sokat – mosolyogtam kényszeredetten barátomra –, szóval, ez a másik szál, amin el lehetne indulni.

– Na, itt mindössze az a gebasz, hogy ha csak Árpi és a te ujjlenyomatod volt a kalapácson, akkor hová lett a gyilkosé?

– Meg kellene szerezni az orvosszakértői jelentést.

– Legálisan?

– Szerinted illegálisan is lehet?

– Szerintem csak úgy lehet.

– Nem értelek.

– Papa, az összes bírósági anyagot digitálisan archiválták, amíg te a hűvösön csücsültél.

– Boriszkodás következik?

– Az. Csak nem erről a gépről. Ezt megoldom, ne aggódj!