„elakadt a lélegzete, és mogyoróbarna szeme tágra nyílt” – Részlet Mary Jo Putney új regényéből

Első fejezet

Lancashire, Kingston Court, 1799

— Richard! Richard!

Lord George Gordon Richard Augustus Audley, Kingston őrgrófjának harmadik és legméltatlanabb fia felriadt álmából a nyitott hálószobaablakon át érkező, sziszegő hangra. Callie? De hát arról volt szó, hogy csak egy hét múlva érkezik haza az iskolából. A fiatalember elhúzta a száját; csakis Callie lehet az. Mindössze két személy szólította őt Richardnak, és a lány volt az egyetlen, aki képes felmászni a kúszónövényen az ablakáig.

Az éjszaka meleg volt, így a fiú csak alsónadrágot viselt. Bár Callie-vel kisgyermekkoruk óta a legjobb barátságban voltak, anynyira azért nem álltak közel, hogy félmeztelenül mutatkozzanak egymás előtt, így aztán Gordon kiperdült az ágyból, felkapta a köntösét, és megkötötte az övét.

Kihajolt az ablakon, és letekintett a susogó levelekre. A telihold fényénél nem lehetett eltéveszteni a szív alakú arcot és a csillogó vörös-arany színű hajat. De miért akar bemászni a szobájába az éjszaka közepén a méltóságos Catherine Callista Brooke?

— Callie, elment az eszed! — szólalt meg kedvesen Gordon, miközben kihajolt, és kinyújtotta a kezét, hogy átsegítse a lányt az ablakpárkányon. — Ha tudtam volna, hogy már megjöttél az iskolából, holnap teljesen civilizált módon meglátogattalak volna.

A lány megragadta a fiú kezét, aki beemelte őt a szobába. Callie fiúruhát viselt, ami nagyon észszerű döntésnek bizonyult, ha valaki egy kúszónövénnyel borított falon óhajt felmászni.

Gordon folytatni akarta a mondanivalóját, de a holdfényben meglátta a lány arcán lecsorgó könnyeket. Callie sír? Még sohasem látta sírni. Az idegei damaszkuszi acélból voltak.

— Mi a baj, Callie? — kérdezett rá hirtelen.

— Minden! — felelte rekedt hangon a lány.

Callie reszketett, a fiatalember pedig ösztönösen átkarolta, hogy megvigasztalja. Valószínűleg nőtt az elmúlt hónapok alatt az iskolában, mert Callie most alacsonyabbnak tűnt, amikor a mellkasához bújt.

— Nyugalom, kiscica — mondta csendesen, és megpaskolta a lány hátát. — Már olyan sok bajt vészeltünk át együtt, és tudjuk, hogyan kell legyűrni a nehézségeket.

— Ilyen problémával még nem volt dolgunk. — Callie mély lélegzetet vett, hátralépett, de nem engedte el a fiú karját, mintha nem bízott volna az egyensúlyérzékében.

A holdfényben sötét folt látszott a bal arcán. Gordon szitkozódva, óvatosan megérintette a horzsolást.

— A pokolba is, az apád ismét megvert?

Callie megvonta a vállát. — Ahhoz már hozzászoktam, hiszen én vagyok Angliában a legengedetlenebb, leglázadóbb leány, akit megszállt az ördög, amint azt apám rendszeresen kifejti. De most... —  A hangja elakadt, nem tudta folytatni. — Most valami sokkal rosszabbról van szó. Feleségül akar adni egy borzalmas, öreg ültetvényeshez, aki az Antillákon él!

— Jóságos ég, hogyan jutottatok ide? — Gordon egy székre ültette a lányt, aztán elővette az eldugott flaskáját a tiltott brandyvel. Töltött egy kicsit egy pohárba, ugyanannyi vizet öntött hozzá, és odaadta a lánynak. — Hogyan tud egy ilyen ültetvényes egyáltalán a létezésedről?

— Apámnak valami távoli rokona. Özvegy. — Callie belekortyolt a felvizezett brandybe, köhögött, majd ivott még egy keveset. — Üzleti ügyben érkezett Rush Hallba, meglátott, és megkért, mert olyan gyönyörű vagyok. — Pattogva ejtette ki a szavakat, mintha csak köpdösött volna.

— Gyönyörű? — Gordon pislogott a gondolatra. Callie... az Callie.

Meglehetősen csinosnak tűnt az alkonyi nap színére emlékeztető, vörösesszőke hajával, az alakja izmos volt, ugyanakkor kecses. Egy öregember talán szépnek tarthatja Callie-t a haja és a sugárzó jó kedélye miatt. — De csak tizenhat éves vagy; ez bizonyára hosszú jegyességet jelent.

A lány hevesen megrázta a fejét. — Azonnal nősülni akar, még mielőtt visszatér az Antillákra! Most itt szállt meg Rush Hallban. Amikor az apám kijelentette, hogy megkaphat, hiszen örül, hogy megszabadulhat tőlem, a fickó azonnal Londonba küldött egy különleges engedélyért. Ez ma érkezett meg. Az apám az este bejelentette, hogy holnapután lesz az esküvőm.

— Nem kényszeríthet erővel egy idegenhez! — mondta megdöbbenve Gordon. — Te csak mondj mindig nemet! Nem lesz könnyű, de gyakorlott vagy az engedetlenségben.

A lány összerezzent, és megrázta a fejét. — Ha nem fogadok szót, attól tartok, valamelyik húgomon áll bosszút.

A pokolba is, ez valószínűleg igaz lehet. A lány húgai sebezhetők, és az apjuk képes lenne gyötörni, sőt bántani is őket, hogy kicsikarja Callie együttműködését. Gordon az egyik karjával ismét átölelte a lányt, kedves, vigasztaló szavakat mormolt a fülébe, amíg Callie el nem húzódott tőle, és csaknem sikerült mosolyt erőltetnie az arcára.

— Úgy beszélsz hozzám, ahogy a lovaidhoz szoktál.

— Ez működik a megrettent kancacsikóknál, úgyhogy gondoltam, érdemes kipróbálni nálad is. — Gordon elmosolyodott, amikor Callie tettetett megvetéssel ingatni kezdte a fejét, de hamarosan visszatért a problémához. — Mit akarsz, Callie, mit tegyek?

— Elszököm, pénzre van szükségem — mondta ki a lány őszintén. — Tudsz kölcsönözni valamennyit?

— De hová akarsz menekülni? — kérdezte aggódva Gordon.

— Beatrice nénikémhez. Ő a keresztanyám, és azt mondta, bármikor szívesen lát. Nála biztonságban leszek.

— De meddig? Ha az apád odamegy, és elvonszol, hogy férjhez adjon, a nénikéd nem tud ellenállni neki.

Callie a szájába harapott. — Akkor megváltoztatom a nevemet, és eltűnök Manchesterben vagy Birminghamben. Majdcsak találok valamilyen munkát.

— Szövőnő leszel? — kérdezte hitetlenkedve a fiatalember. — Ez nem jó terv, Callie!

— Nem szövőgyárba akarok menni. Jól tudod, milyen jól varrok, biztosan találok munkát varrónőként — felelte türelmetlenül a lány. — Ha tudnál kölcsönözni húsz vagy harminc fontot, az elég lenne, hogy elszökjek, és eltartsam magam, amíg le nem telepszem valahol, ahol az apám nem találhat rám.

Most Gordon harapott a szájába, mert eszébe jutott, mennyi rettenetes dolog történhet egy csinos, tapasztalatlan lánnyal, még ha okos, találékony és bátor is.

Egy gondolat merült fel benne, el is állt tőle a lélegzete. Mégis úgy vélte, van értelme.

— Van egy jobb ötletem, Callie. Gyere hozzám feleségül! Két nap alatt Skóciába érünk, és már elég idősek vagyunk ahhoz, hogy engedély nélkül összeházasodhassunk.

Callie-nek is elakadt a lélegzete, és mogyoróbarna szeme tágra nyílt. — És még te mondod, hogy nekem ment el az eszem? Túl fiatalok vagyunk a házassághoz, még ha Skóciában törvényes is lenne. A házasság örökre szól. Mindig is szerelemből akartam férjhez menni.

— A szüleim úgy tettek, és nem lett valami sikeres a házasságuk — vágott vissza Gordon. — Én arra gondoltam, hogy ha egyszer megházasodom, ami nem valószínű, akkor egy barátot veszek el, és mi a legjobb barátok vagyunk, nem?

Callie elgondolkozott a lánykérésen. — Feltételezem, hogy jobb hozzád menni, mint egy kövér, öreg ültetvényeshez, akinek izzad a tenyere.

— Milyen hízelgő! — vigyorodott el Gordon.

— Tudod, hogyan értem! Csak a házasság olyan... szélsőséges megoldásnak tűnik.

— Az is, de az is az, ha beleerőltetnek egy házasságba valakivel, akit ki nem állhatsz. — Gordon megvonta a vállát. — Ha egy napon találkozol valakivel, akihez valóban hozzá akarsz menni, én nem fogok az utadba állni. Skóciában könnyebb elválni, mint Angliában. És addig jobb lesz neked velem, mert én nem kényszerítelek majd rá semmire, amit nem akarsz.

— Ebben van valami — ismerte el a lány. — Ha összeházasodunk, mindketten megszabadulunk az apáinktól, és vigyázhatunk egymásra.

— Nagy kaland lenne — jelentette ki Gordon, akinek egyre jobban tetszett az ötlet. — Huszonegy évesen megkapom annak a pénznek a felét, amelyet a keresztapám hagyott rám. Abból kényelmesen megélhetünk. És addig megtapasztalhatjuk, hogyan élnek az átlagemberek. Találunk munkát valamelyik tisztes vidéki úrnál. Te komorna lehetsz az úrnő mellett, én meg foglalkozhatnék a lovakkal.

Callie elnevette magát, az arca felderült. — Igazad van, jó kis kaland lesz! Sokkal jobb, mint férjhez menni egy rémes idegenhez. Majd megoldjuk. Mindig sikerült. A felnőttek többé nem mondhatják nekünk, hogy milyen lázadók vagyunk, és milyen rosszul viselkedünk!

— És hogy olyan vadak vagyunk, hogy biztosan rossz véget érünk! — Gordon fellelkesülve átölelte Callie-t, és megcsókolta. Baráti csóknak indult, de... valahogy más véget ért. A lány olyan édes, meleg és feszes volt a karjaiban, és Gordon most először gondolt rá lányként. Nem, nem lány, hanem egy házasságra érett, fiatal nő.

Callie viszonozta a csókot, hozzábújt, és kinyitotta a száját.

A fiatalembert forróság árasztotta el. Eddig is megcsodálta a csinos lányokat, lopott is tőlük néhány csókot, de ez most más volt. Több. Ez a lány lesz a felesége, és olyan testi-lelki közelségbe fognak kerülni, amely felülmúlja minden elképzelését. A távlat megijesztette, de egyben lelkesítette is.

Callie hátralépett, a szeme ragyogott. — Ez egy életre szóló kaland — suttogta. — Richard, minél hamarabb vágunk bele, annál jobb!

Negyedórán belül úton voltak. Gordon mindig sokat takarékoskodott, és rendelkezett egy kis vagyonnal, amely csaknem száz fontra rúgott.

A pénzt bedugta az övébe, a derekára csatolta, és felöltözött az utazáshoz. Callie-nek adott egy kalapot, hogy rejtse alá a haját, és egy kinőtt, formátlan köpenyt. Tetszett neki az eredmény.

— Ha senki sem néz meg közelről, azt hihetik, az öcsém vagy.

— Akkor nehezebb lesz a nyomunkra bukkanni. — A lány egy könnyű takarót hajtogatott össze egy vászonzsákba, amely a nyeregtáskába került. — Merre indulunk?

— Innen Skócia felé csak egyetlen rendes út vezet, de ha elhagyjuk Lancastert, kelet felé átvághatunk, csendesebb utakon folytathatjuk az utazást. Így lassabb lesz ugyan, de arrafelé nem fognak felismerni bennünket.

— Gondolod, hogy a nyomunkba erednek? — A lány a vállára dobta a vászonzsákot. — Még ha rá is jönnek, hogy együtt szöktünk meg, talán arra gondolnak majd, hogy végre megszabadultak tőlünk.

Gordon megrázta a fejét. — Az apámnak nem fogok hiányozni. A harmadik fia vagyok, és nem is szeret. A te apád azonban, mivel előnyös házasságot tervelt ki számodra, nem fogja egy vállrándítással elintézni, hogy eltűntél. De időbe telik, mire rájönnek, hogy együtt szöktünk meg. Ha gyorsan haladunk, eljutunk Skóciába,

mielőtt elkapnának bennünket.

A konyhán át hagyták el a házat, egy kis kenyeret és sajtot pakoltak a táskájukba. A szél nyugatról fújt, nem túl messziről a parázsló szén kénes szagát hozta magával. Gordon úgy érezte, ezt a szagot nem fogja hiányolni.

Az istállóban felnyergelt két lovat, amelyekről tudta, hogy kellően erősek, és elindultak. Órákon át gyors tempóban haladtak a holdfényes úton, de hajnalban az Ír-tenger felől megérkezett az eső.

Callie majd összeesett a fáradtságtól, bár a világért sem vallotta volna be, ezért Gordon a következő javaslattal állt elő:

— Álljunk meg pár órára abban a csűrben! A lovaknak pihenniük kell, és az esőben alig látni az utat.

Callie szó nélkül az ösvényre tért, amely az alacsony csűrhöz vezetett. Tanya nem látszott a közelben, így reménykedhettek néhány nyugodt órában. Bent ellátták a lovakat, aztán együtt belebújtak egy szénahalomba, mert hűvös volt az éjszaka. Callie becsavarta magát a takarójába, és azt mormolta:

— Köszönöm, Richard, hogy megmentettél. Jól megleszünk együtt.

A fiú csókot nyomott a lány feje búbjára. Olyan gyengédség ébredt benne, amely újdonságnak számított: meg akarta védeni a lányt.

— Igen, jól. Szép álmokat, kiscica!

Tudta, hogy az előkelő társaság botrányosnak fogja ítélni a szökésüket, de mind a ketten hozzászoktak már, hogy megbotránkoztassák az embereket. Sok minden közös volt bennük. Mosolyogva aludt el.

— Itt vannak bent! — bődült el valaki mély hangon, és feltépte a csűr ajtaját.

A napfény beáradt a csűrbe, miközben Gordon igyekezett lerúgni magáról a pokrócot és a szénát. Még mielőtt megpillantotta volna Lord Stanfieldet, Callie apját, már tudta, hogy megtörtént a baj. Mellette — jóságos ég! — ott magasodott az ő apja, Lord Kingston. Mögöttük pedig Stanfield két lovásza állt.

— Lord George Audley, maga mocskos fattyú, tönkretette a lányomat! — Stanfield jobbjában egy lovaglóostort tartott, amellyel cudarul lecsapott Gordonra.

A fiatalember megtántorodott az ütéstől, és mielőtt visszanyerte volna az egyensúlyát, a két lovász a karjánál fogva megragadta. Stanfield közelebb lépett, és a hatalmas öklével verni kezdte Gordont: az arcát ütötte, meg a hasát. Gordon a Westerfield Akadémián szert tett némi harci ügyességre, de nem tudta lerázni a lovászokat.

Callie felsikított, és megpróbálta elrángatni az apját a fiatalember mellől.

— Hagyja abba! Hagyja abba! A végén még megöli!

— Remek — mondta Callie apja, és beletérdelt Gordon ágyékába.

A fiatalember előtt elsötétült a világ, és összeroskadt a kínzó fájdalomtól. Callie térdre rogyott, hogy a testével védje Gordont.

— Nem tett tönkre! Csak segített, hogy elmenekülhessek az elől a visszataszító házasság elől, amelybe maga akar belekényszeríteni!

Lord Stanfield megragadta engedetlen lánya karját, és talpra rángatta.

— Még szűz vagy?

— Ha figyelembe veszi, hogy mekkora utat tettek meg az éjjel, nem maradhatott idejük másra — mondta vontatottan Gordon apja. — Nem is vagyok biztos benne, hogy a fiú képes lenne rá. Úgy látom, csak amolyan anyámasszony katonája. Az biztos, hogy nem úgy fest, mintha az én fiam lenne. Túlságosan csinos. Az anyja volt életem legnagyobb tévedése.

A sértéstől Gordon hirtelen visszanyerte az eszméletét, és megpróbált talpra állni.

— Fogja be a mocskos száját!

Lord Stanfield visszalökte a szénahalomra, és újból meg is ütötte. — Nem bánja, Kingston, ha agyonverem?

— Ölje csak meg nyugodtan! — felelte Gordon apja, maró rosszindulattal. — Vannak nála különb fiaim is. — Azzal megfordult, és kiment a csűrből.

Lord Stanfield már egy újabb ütésre emelte az öklét, amikor Callie teljes erejével nekitámadt.

— Fejezze be! Akkor mindkettőnkkel végeznie kell, mert én sohasem fogom hagyni, hogy megölje őt!

Látva az apja habozását, Callie kétségbeesetten felkiáltott:

— Ha abbahagyja, megfogadom, hogy férjhez megyek a borzalmas barátjához, és jó, engedelmes felesége leszek! Szűz vagyok, és neki nem is kell tudomást szereznie erről az estéről. De most meg kell ígérnie, hogy nem ütlegeli tovább Richardot!

Az apja elgondolkozva megállt. — Akármilyen vadóc is voltál mindig, de sohasem hazudtál. — Összeszorította a szemét. — Megesküszöl, hogy jó és engedelmes leány leszel, és beleegyezel a házasságba?

— Szavamat adom — mondta keserűen a lány. — Csak azt mondja meg, hogyan talált ránk olyan gyorsan a szökésünk után!

— Az egyik húgodban több a kötelességérzet, mint benned valaha is volt — felelte az apja. — Meglátta, hogy kilopakodsz a házból, és megsejtette, hová tartasz. Aztán felébresztett, én meg áthajtottam Kingston Courtba. Amikor Lord Kingston észrevette, hogy mind a ketten elmentetek, utánatok indultunk. Megfelel a válasz?

Callie összeszorította a száját. — Kitalálom, melyik húgom volt. Hogy pusztulna el a pokolban!

Az apja megrázta a lányt. — Ne feledd az ígéretedet! Ha jól viselkedsz, egy ujjal sem nyúlok többé a hitvány szeretődhöz.

A lány kibújt az apja szorításából. — A szolgáinak is parancsolja meg, hogy ne bántsák!

A férfi összeráncolta a homlokát, majd bólintott. — De átkozottul engedelmes menyasszony legyél ám! — Odaintette az egyik lovászát: — Vidd ki a csűrből!

Miközben a lovász durván kivezette Callie-t, Lord Stanfield csípőre tett kézzel Gordon véres teste fölé hajolt.

— Lord George, sajnálom, hogy nem tudom befejezni a munkát, de Callie kiházasítása jó pénzt hoz a házhoz. — Az ajka gonosz mosolyra húzódott. — Most nem ölöm meg. De esküszöm, lesz idő, amikor azt fogja kívánni, bárcsak megtettem volna!