Egy színinövendék vallomásai – Részlet Eimear McBride Kisbohémek című regényéből

Hogy boldogul egy ír színinövendék a kilencvenes évek idején Londonban? Talán így lehetne egy mondatban összefoglalni a Eimear McBride Kisbohémek című regényét. Ám a könyv természetesen emellett szól a szerelemről, szenvedélyről, felnőtté válásról, felelősségről és nem utolsósorban a művészetről egy egészen különleges nyelven. Ugyanis ezt a könyvet olvasni olyan, mintha beköltöznénk egy tizennyolc éves lány fejébe, és minden, de tényleg minden gondolatát hallanánk. Bátor, kísérletező próza, mely az elbeszélést egyfajta vad költészetté emeli.

MEGHALLGATÁS

1994. március 12., szombat

 

Én itt tovább. Autók tovább. Alaplé, fénytöréssel. Feltárul a város háta. Itt lenni, mert itt csíp az élet, itt kezdődök.

Emlékezz. Húzd ki magad. Mintha az Isten nézne be rám a rácsozaton fentről, a templomból lett csarnok ablakain, lentről vénemberek. Tessék. Menjen fel a színpadra. Huzigálom a szoknyám szélét, alattam festékkontinensek, fekete hézagaikat lábujjak, sarkak, kopp, pöcc, matató ujjak koptatták évekig. Én is ugyanígy, ha. Ha kellek nekik. Kellek-e nekik? Nem kell izgulni, mondják. Akkor halljuk az elsőt. Én jövök. Be az antik levegőt, kész. Gyerünk.

Én nem is tudom, ez valami kattanás az agyban, hogy verjem hülyeségben a csajt, aki vagyok. Szó-kacsok a naptól fénylő porszemcsés levegőbe, gaztépkedés a számból, míg ő át nem jut idáig az ardeni erdőből vagy a görögöktől, hagyjuk is, ki írta ezeket a fejembe táplált sorokat. Én, erkélyek és ágyak ténykedéseiben járatlan, hagyom őt rohangászni belül, aztán kiadom a kornak.

Sőt, túl azon.

Csapdába ejtenek. Kicsit vetkőztetnek. Kérdezik, ki vagy, jaj de fiatal, miért nem nézel előbb körül a világban? A színésznek nem kell-e sok mindenfélét látnia? De én biztos vagyok benne, hogy az agyam mélyén igenis láttam. A stopperes életmínuszom ellenében – könyvek meg filmek, vágyott darabok, amikbe bevesznek, pasik, akikkel biztosan összejövök, még talán menő tűsarkúban megrohant New York-i taxik is. Mindez talán nem nyom többet a latban, mint a sötét suliszoknya-burkok a bimbózó életen, ami csak az enyém? Sőt lejjebb ásva, csak ki nem beszélve, az az idő, mikor az élet tök más volt, de én már felfogtam egy teljes világot, csak annyi volt hátra, hogy CSINÁLD? Hát nem látják rajtam ezek? Hohó, nyüzsögnek, hogy felnőttél már teljesen, de lenne szíves akkor a másodikat?

Ezt most ülve, lenn linó. Kis gondolatokat ad ki magából a csaj, jól felfogott kis együgyűségeket. A sima szoknyás hölgyemény, tenyerét tárva az áldott földnek, és bár belül magamba zárkózom, a hangom széles ívben tölti be a nagy nyugalmat. Eseng, de halkra fogja. És ezúttal jönnek velem, tetten érik a csajban, hogy én már túl vagyok ezen-azon. Föl lehet tartani magasra, nézegetni, aztán finoman visszatenni. Hát akkor hadd sodródjam a pattogzott festékű óceánon ki a partjaikra, mint a fuvallat, telve reménnyel. De ők csak Köszönöm, majd értesítjük. Ennyi? Jövő héten postázzák. Egyenesen ki a büfén át. Szóval itt a vége a meghallgatásomnak, semmin se változtathatok már.

Az útjukból elsétálok a Citybe, azaz nem is. Azt hiszem, Camden Townban kötök ki. London legombolyodik mögöttem. Kavarog a forgalom a déli verőn. Mennyi

ember. Mennyi kő. Egyszerre és több utcányira. Megbirkózom vele. Belejövök az itteni életbe, mert ez itt az élet maga, és itt kezdődik el az enyém.

 

 

 

ELSŐ HARMADÉV

1994. szeptember 19., hétfő – december 9., péntek

 

La-la London Liverpool Street befutott velem a vonat. Már félúttól dzsiggel a lábam. Ezen a Stansted Expressen be egy Dairy Milket, és fel se veszem az Anglia pofájába vert salakszilánkokat. Bishop’s Stortford. Tottenham Hale. Még visszafordulhatok még visszafordulhatok. Nem bírok. Késő. London. Nézd. És az égbolt egészen téglába vált. Átevezni az aluljárón, ki az utcára, életembe se láttam ilyen emberdagályt, és – bármelyik percben – Be. Lép. Én.

Féreglyukadok. Lépcsőverszták. Új szempár vív hirdetményekkel, liftekkel, eltalálok Kentish Townba – megpofoz a szél a járókőkanyarban. De fel akkor is, mese nincs, és ott a ház. Magas fok. Fokabb, mint hittem. Az öreg ír házinéni meg már fokatlan. Idővel ilyen leszel? Nem is. Idővel ilyen leszek. Tetőtéri szabályzata egyetlen pont: szigorúan tiltva minden idegen pasi, ha én nem kamuzok, ő nem kérdez. Ó, persze, hogyne. De amint kint elpufogtak a papucsai, megrángatom a záramat. Aztán forgok kitárulkozva, faltól falig érek. Kilencven széles ágynyi szabadság. Lambériázott kéjmámor. Sávos háló a szökevénynek. Négy szinttel lejjebb a londoni utca. Kipakolok bugyit, kazettát. Hát így indul a hétvégém a honvágytalan újban. Még azután is, hogy rám izzad a fal, úgy gondolom, itt a helyem. Még mikor az előtérben a búcsúpohár-gajdolás üvöltözésbe fordul is. Még ha a vécépadlón pisa fénylik is. Megjöttem és itt a helyem.

Akkor hétvége hétfőig.

Kilenckor napkezdés. Hamvasképűre visszafogva veszem a kőfokokat, be a már fentesek közé. Nevetés, füstölés, teljes indítólendület. Dráguci! Lobogó hajköltemények. Egymás méregetése. Az egyik van szíves megmutatni a nagykönyv-vezetőt. Minden oké? Én szólítottam be a meghallgatásán, ugye? A pasi a fonnyadt ősz tincse alapján igazat beszélhet. Aha, már emlékszem. Melyik évfolyam? Harmadik, húzza az ajtógombot, indításnak előreenged. Amilyen nyúzott-nyúlott, kész szemrehányás az idegeimnek. Kösz. Nem kell idegeskedni, minden oké lesz. Na még egy pont mint a többi.

Jól ismert morajfalak, amint benn vagyok. Csak én? Nem. Kötelező. Hát nem mind arra gondolunk, milyen fejek meg kezek súrlódtak itt? A beiratkozás után milyen híres láb koptatta ezt a csigalépcsőt fel a karzatra? Fel a végébe? Kosztümállványok, deszkapadló. Fiúk jobbra. Lányok balra – egyik-másik a gyönyörű angol bőrét csupaszon villogtatja. Kihúzzák magukat egy szál csipkemelltartóban, és be nem áll a szájuk, én meg görbülök az öltözőszekrény-ajtó mögé, nehogy lássák az enyémet. Hé, tán nem azért vagyok itt, hogy levessem a testi gátlásaimat? Na? Idő van, hátra a java.

Csitt. Psszt. Gyorsan befelé. Nehogy késs, mert. És legfőképpen ne játszd az eszed. Nem lehet ennyire rémes a tag. Én úgy hallottam. De még milyen izés. Tiszta apuka – már ha az apukád a szart is kiveri belőled.

 

 

Tíz

Na és ha kiröhög? Vagyis szerinte taknyos vagyok? Ő hívott ide, a hipnotizáltak körébe, hogy tegyem oda magam. Teszem is, és hat is rám, ahogy fel-alá járkál meg jelentőségteljesen néz meg hűházik nekünk, hogy milyen könyveket meg darabokat nem olvastunk még. Meg fűt, hogy hajtsuk el a nyárspolgár disznókat, akik az élet konyháiba rekesztenének mindőnket. Ha hagyjuk. Nem fogjuk hagyni – mi, güriző színészek meg sztárok –, itt a festékre ültetve, amit szedegetek, kotorászok. Igenis tűzálló üveg leszek futóhomok helyett. Megrostált, tüzes. Itt fogod megcsinálni azt, aki leszel. Törött tükör semmit sem ér egy toprongy társadalomnak. Amúgy nem sokat tudok az ilyesmiről. De ha kihívóan a harcba Egy Ügyért, akkor az elfutásból belefutás lesz. És a korábbiak rémtörténetesítése hanyagolja a jövőt, London hozadékát. Hát akkor dicsbúcsú a hátrahagyottaknak. Direkt rám mosolyog, mintha megjósolná rólam. Itt senki se pocsékolja az idejét, azt mondja, szigorúan a hétvégét értve azoknak, akik most jöttek el hazulról, használjanak gumit. Kész melegház tud itt lenni, nem hiányzik, hogy elkapják egymástól.

Jézus. Jézus, nem létezik, hogy ilyet mondott. Jézus, pedig mondott. Ilyet tanár Soha, se senki más. Bele a képünkbe, hogy ezt szabad. Látleletezve látok még valakit, aki nevet, pont mint én. Pedig próbál nem. Mert érettség. Ki ne fusson a bableves. Egykorúak lehetünk, úgyhogy odahellózok, bár nem szokásom. A csajszi, kunkorisarkú kökényszem, annyit kérdez, Egy tea? A büfében? Betekergőzni így. Besiklani. Emlékezni, mások nem látnak beléd úgyse. Most se épp belém.

Kabaré a csajszi, köröket fut. Csúcs, amilyen vicces. És jó, hogy lett haverság. Egy mellé, aki mellett be az órára. Hát, nyeregbe a naphoz, énfelvonultatás. Mi a neved? Hová való vagy? Közel laksz? Utálom így bejelenteni magam, de új jövők, új koordináták, terítem a lapjaim. Nem nagy szám, nem nagy szám, csak én. Távolról sem egzotikum, spanyolok meg görögök is vannak. Az első dánom életemben. Ausztrál lányok. Se fehér, se ír. Szóval Anglia északi csücskéből? Én csak egy tengeren jöttem át. Szóval beszélsz franciául? Nahát. Perfekt? Bárcsak csúsztathatnám a hasonlóságot, na de. Kezdődik az óra. Gyerünk.

 

Éjjel az ágyon sajog mindenem, míg előre megjósolom az egész harmadévet. Ki mellé üljek? Kinek a padjához baktassak? Hol vagyok a mezőnyben, vagy hova sorolhatnék? A kis pisisekhez, naná. De ha én vagyok a legkisebb? Na? Nem a hotdogováló egyetemista brancshoz tartozom. Se a csak el az irodából kijelentkező bejelentkezőkhöz. Se az összes színpadok és előadások enciklopédistáihoz. Se a modellkedésből lakbér figura. Se az otthonról jön a zseton. Nem. Nem tudok hova állni. Én vagyok a hunyó a legjobb szándékok mellett, és nem is nagyon izgat, mert A Faszt beilleszkedés – ámbár nem tiltakoznék egy nagyobb löket szokványabb élvezet ellen. De legalább bekerültem, nem lesem csak, sat. Vízi halacskák, tengeri halacskák, mélyből fel egy-két-hár meddig ugorhatnák?

 

Napokban

Lelki szemed előtt a Chalk Farm megálló, onnan elgyalogolsz ide. Mint ma reggel. Pont úgy. Felidézed, mit láttál, hallottál. Forgalom. Madárdal. Buszkipufogó. Figyelsz minden apró részletre, és ha nem jut eszedbe semmi, kezded elölről. Világos? Oké? Jó. Rajta:

Én, örök magányos. Én. Belépek. Kezemben jegy. Lift. Emlékezetlift. Vizes beton. Dzsuvás kő. Emlékezetlift. Sorállás. Bankautomata. Utca széle. Cél. Busz. Kéregető. Vissza. Nem. Lift a Kéregetés tilos tábláig. Fülbe utcalárma. Taxidroszt. Keresztbe nézek. Üdvhadseregközpont meg még. Lift. Marlon Brando Macsók és macák meg még. Pub neve. Pub neve. Fordulsz, nézed. Modor meg Én. Nézd a. Mit? Nézd a. City. City. Fú, baszki. Semmi, baszki. Elölről.

Hát, így halad az idő, lassú forgásokkal kifelé. Az először az életben felé – ujjaidra vigyázz. És a fejem kókadozik lusta gyűrűzésében, mert kezd lehúzni a nehézkedés. Átnyomulni egy másik szemig, az énemnek, nem-magától-értetődő énemnek csiszolt gyöngyök világáig. Egyetlen zihálás nélkül. Ez az a hely, ahol eltüntetem a nyomaim, ahol a tojáshéjamra, zumm, lerántják a rolót. Jaj istenkém, hogy te milyen fiatal vagy. A legfiatalabb. Az évfolyamunkon a legfiatalabb. Mint a Babilonban bűntelen, habár kap rendesen az én, naiv. Mégiscsak megpörkölhetem a szárnyaim mások hasonló meséin – a sajátom okos, elég okos tartani a távolságot – , tanulok egy kis létezésmódot. Húzni el pörgős pénteken. Társaság, társaság, mindegy ki vagy. Beslisszolni a klikkekbe – noha a magtól idegenül –, Enterprise meg Crown meg Fiddler’s Elbow klub, a ráérős dumájukon pirítgatom magam, bár nekem egérfogó néha, iskolai kamurizsa, amit én nem teljesen és minek – Wiggins, mi vagyunk a fejek, fejek a seggünkig, te meg csak te vagy – , na de. Merítkezem, akárhogy is. Cigarettával rikítok. Elázok pár korsótól, tátom ki a szám, dől rajta a kimondhatatlan trutymó. Röhögés is rengeteg, mintha tényleg. Talán világiasodom, azt hiszem. Azt remélem. Arra biztos jó, hogy vagány és fitt legyek, bármi jön. Felelsz vagy Mersz, na? A csaj nevet, hogy Mersz! Mutass bimbót. Bimbót? Tessék! Látatlanul érlelődök a hajsátor alatt, mikor a csaj néz hűvösen és mutatja gúnyosan. Most te jössz, írecske. Felelsz, harákolom, híven a etkőzésiszonyomhoz. A pasi mérlegel, vár, míg leég a cigim, aztán, Az elsőnél... nagyon véreztél? Leseggelés, leseggelés. Eléggé. Na, rögtön gondoltam, a csaj nevetése megment, a hazugságomat benyalták, folytatják egymás cukkolását. Zárórakor, Hozzám, így a csaj, mindenki.

 


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632932125
Megjelenés: 2018-11-06
méret: 124 mm x 28 mm x 183 mm

Eimear McBride

Tovább
Ez is érdekelhet:

MINDENNAPI
2017-11-20 09:46:26

„sötét van nélküled / szemem ki sem nyitom”

Tovább
SZERINTETEK
2019-01-14 19:00:53

Cixin Liu: A sötét erdő (Háromtest-trilógia 2.)

Tovább
HÍREK
2020-03-30 16:52:08

Sorsfordító történetek – Novellaíró pályázat

Tovább

A beilleszkedés nehézségei – Részlet Eimear McBride Kisbohémek című regényéből.