„Egy normális hétéves által elvégzett Rorschach-teszt eredménye erősen hasonlít egy öngyilkos hajlamú, depressziós felnőttére” – Részletek a Talpraesettek című kötetből

Hogyan fedezzük fel gyermekünkben a különlegest és a hétköznapit?

Nemrégiben került a kezembe egy harmadikosokról szóló iskolai beszámoló, amely két oldalon belül ötször használta a különleges szót. Különleges volt az iskolai ünnepség és a szavalóverseny. Csakúgy, ahogy különleges volt a kis művészek kiállítása. Még az iskolai sütivásár is különleges volt, bár a beszámolóból nem derült ki pontosan, hogy miért is. Végül pedig ez a bizonyos harmadikos osztály önmagában is nagyon-nagyon különleges volt.

Eltűnődtem rajta, vajon lehetséges-e ez? Vajon tényleg koncentrálódhat a különlegesség ilyen mértékben egy helyen? Talán a csillagok szerencsés együttállásáról van szó? Vagy ez tényleg egy ennyire nem mindennapi iskola tele szokatlanul briliáns gyerekekkel, elkötelezett tanárokkal és nagylelkű, energikus családokkal? Igen, ez valóban egy igen jó iskola. A gyerekek intelligensek és jól neveltek, a tanárok odafigyelnek, a szülők pedig idejüket és pénzüket is szívesen fordítják iskolai ügyekre. De azt nem mondhatnánk, hogy elképesztően különleges iskola lenne, és felmerült bennem, hogy mi haszna van annak, ha ezt hangoztatjuk.

Ez a harmadikos beszámoló azonban nem számít egyedülállónak. Szinte minden iskolában, ahová járni szoktam, a tanárok, a faliújságok és az egész iskolai légkör azt hangsúlyozza, hogy nem csupán egy oktatási intézménybe tévedtem, hanem itt felvilágosult és érzékeny kis bajnokokat nevelnek. Ezért a gőgért azonban nem kizárólag az iskolák okolhatók. A hatalmas szülői elvárások váltották ki a különlegességnek ezt a túlburjánzását.

Egyik kedves barátom, Paula, aki egy fantasztikus általános iskola igazgatója, mesélt egy anyáról, aki tervezgette, hogy az ő iskolájukba hozza a gyerekét. Az anyuka elmesélte, hogy a lánya nagyon komolyan érdeklődik a természettudományok iránt. „Egy másik iskolában a tanárok papírszalagokat akasztottak a fákra, hogy azzal mutassák meg a gyerekeknek a szél munkáját”, mesélte az anyuka. „Remélem, maguk is csinálnak ilyesmit. Nem szeretném, hogy a kislányom bármiből is kimaradjon.” Paula erre azt válaszolta, hogy az ő fáikon levelek vannak, amelyek ugyanezt megmutatják, és nem garantálhatja, hogy szalagokkal fogják díszíteni a fákat. Az anyuka ezek után a papírszalagos iskolába íratta a lányát.

Egy másik iskola igazgatója is arról számolt be nekem, mennyire frusztrálják a szülői elvárások:

„Túl sok szülő van, aki elvárja, hogy a gyerek nyolcéves korára minden sínen legyen. Tökéletes iskolai eredményeket várnak el, azt, hogy a gyerekük rendelkezzen minden olyan képességgel, amivel a legtöbb gyerek rendelkezik ebben az életkorban a nyugati féltekén. A gyerekek nem egyforma ütemben fejlődnek, de ma már senkinek nincs türelme ezt kivárni. Elfogadhatatlannak tartják, hogy valaki későn érő típus, vagy bármilyen tekintetben más, mint az átlag. Ha egy gyereknek nem tiszta ötös a bizonyítványa, a szülei nyomban arra gyanakszanak, hogy tanulási nehézsége vagy motivációs problémája van. A mai szülők azt gondolják, hogy a gyerekeknek két típusa van: a tanulási nehézségekkel küzdő és a tehetséges. Nem minden gyerek jó minden területen, de ez nem jelenti azt, hogy a gyerekek nagy része ne jutna be egy főiskolára, illetve ne boldogulna később a felnőtt életben. Szinte mindannyian eljutnak odáig. Jó lenne, ha a szülők kicsit megnyugodnának és türelmesebbek lennének.”

Mégis, mi folyik itt? Miért olvashattunk az iskolai beszámolóban hozsannákat? Miért olyan fontos a szülőknek, hogy az iskola már a gyerekek kisiskolás korában fel legyen szerelve kísérleti laboratóriumokkal? Miért nem engedik a szülők, hogy a nyolcéves gyerekük a maga természetes, olykor akár egyenetlen tempójában fejlődjön?

Az első dolog, ami a zsidó hagyományok tanulmányozásakor feltűnt nekem, hogy milyen egyenesen beszél a szülők felől érkező nyomásról. A zsidó gondolkodásban a szülőnek nem szabad azt várnia a gyerekétől, hogy más legyen, mint önmaga. A haszid tanítás szerint: „Ha a gyerekednek arra van tehetsége, hogy pék legyen, akkor ne várd el tőle, hogy orvossá váljon.” A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy minden gyermek az Örökkévaló képmása. Ha nem figyelünk oda a gyermekben benne lévő ösztönös erősségekre, hanem egy általunk kívánatosnak tartott irányba nyomjuk őt, azzal az Örökkévaló tervét ássuk alá.

Ha túlságosan elhatalmasodik a gyerekeken ez a nyomás, akkor kötnek ki a pszichológus rendelőjében alvás- és étkezési zavarokkal, állandó hasfájással, hajtépkedéssel, depresszióval vagy más bajokkal. Áldozatokká válnak a szüleik tökéletességért folytatott harcában. Éppen az ilyen gyerekek miatt kezdtem el az addig ismert terápiás módszereken túl keresni a segítséget. A zsidó hagyományban találtam meg azt a hozzáállást, amely tiszteli a gyermek különlegességét, de elfogadja azt is, ami átlagos.

Normális rosszaság

Amikor a szülők azzal jönnek hozzám, hogy aggódnak a gyerekük miatt, először is megvizsgálom, hogy az adott viselkedés a rosszalkodás vagy boldogtalanság normális keretein belül helyezkedik-e el. A „normális” egy nagyon tág kategória, ahogy azt a Los Angeles-i Cedars-Sinai kórház pszichiátriai osztályának gyakornokaként évekkel ezelőtt megtanultam. Az egyik feladatom az volt, hogy teszteket töltessek ki gyerekekkel, és ennek alapján eldöntsük, hogy szükséges-e őket kezelni. Az első hónapban találkoztam egy hétévessel, akit azért hozott be az édesanyja, mert arra gyanakodott, hogy a gyerek diszlexiás. A Rorschach-teszt kitöltetése után azonnal rohantam a felettesemhez. Egy rutinvizsgálat során felfedeztem egy életveszélyben lévő gyereket. A gyerek eredménye olyan volt, amire minden zöldfülű diagnoszta vágyik.

„Ide nézz” – mondtam a főnökömnek. „Összenyomott denevéreket és vért látott. És ezek a rajzok! Mennyire mélabúsak, még egy kísértetházat is rajzolt. A halálról és az Örökkévalóról mesélt nekem. Azt mondja, hogy gyakran szomorú és magányos. Nem kéne azonnal befektetnünk?”

A felettesem alaposan átnézte a teszteljárás dokumentumait, majd feltett néhány kérdést nekem a gyerekkel és a családjával folytatott interjúról.

„Nekem úgy tűnik, hogy rendben van a gyerek” – állapította meg a végén. „Lehet, hogy tényleg lesz olvasási problémája, de hétéves korban még nehéz diagnosztizálni a diszlexiát. Semmit sem kell most tenned. Kérd meg az édesanyját, hogy maradjon velünk kapcsolatban. És olvasd el ezt a könyvet” – azzal a kezembe nyomta Louise Bates Ames és Carol Chase Haber könyvét, amelynek címe Your Seven-Year-Old: Life in a Minor Key. Aznap tanultam meg, hogy egy normális hétéves gyerek agya és lelke tele van sötét drámákkal, és egy normális hétéves által elvégzett Rorschach-teszt eredménye erősen hasonlít egy öngyilkos hajlamú, depressziós felnőttére.

Ez a könyv egy sorozat része, amelyben elképesztő kutatási eredményeket közölnek. A kutatásokat a New Haven-i Gesell Institute of Human Development munkatársai, Louise Bates Ames, Carol Chase Haber és Frances L. Ilg végzik. A könyvesboltok polcain úgy néz ki a sorozat (melynek kötetei a Your One-Year-Old, Your Two-Year-Old stb., egészen tizennégy éves korig terjednek), mint bármelyik átlagos gyereknevelési tanácsadókönyv. A könyvek lapjain azonban a gyermeklélektan természetes állomásainak olyan érzékeny és a szülőt is megnyugtató leírása van, amelyből süt, hogy a szerzők nagyon szeretik és tisztelik a gyerekeket. Ha tudja a szülő, hogy mi jellemző az egyes életszakaszokra, akkor nem retten meg, ha hirtelen egy ellenkező, utálatos hatévessel vagy egy morcos, visszahúzódó hétévessel áll szemben. Az évek során rendre ennek a sorozatnak a köteteit ajánlottam a hozzám segítségért forduló szülőknek. Néha a gyerekeknek is kijelölök belőlük részeket, hogy olvassák el. „Olyan, mintha az író ismerne engem!” – mondják gyakran a gyerekek. A könyvek olyan tágan definiálják a „normális” kategóriáját, hogy ha a gyerekünk nem fér be ebbe a tág tartományba, akkor talán (hangsúlyozom, talán) tényleg van okunk aggodalomra.

Miután nagy vonalakban megtudom, hogy milyen problémás viselkedése van a gyereknek, mindig alaposabban kikérdezem az anyát és az apát. Megkérdezem tőlük, hogy a családjukban másokat is zavar-e a gyereknek ez a viselkedése. A problémával küzdő gyerek képes barátokat szerezni? Vagy sorra veszti el a korábbi barátait? A tanár is panaszkodik rá? Mindkét szülő szerint problémát jelent az adott viselkedés?

Tapasztalatom szerint az apák hajlamosak kisebbíteni a gyerekükkel kapcsolatos problémát. „Velem is éppen így volt ebben a korban” – mondják. Néha ez a rálátás valóban hasznos, máskor viszont félreviszi a szülőket, és nem veszik észre a valódi problémákat. Az anyák általában nem becsülik alá a gyerekek problémáját, de az ő benyomásuk sokszor szintén torz lehet. A gyerekek többnyire az anyjuknak mutatják meg a legrosszabb oldalukat, így az anyák hajlamosak sötétebben látni a gyerek személyiségét vagy pszichológiai jellemzőit, mint amilyen az valójában. Ha mindkét szülő aggódik, akkor nagyobb az esélye annak, hogy valóban probléma van. Ha a szülők és a tanár szerint is gond van, és ez látszik a gyerek társas kapcsolatain, valamint az iskolai eredményein, akkor általában már nekem is egyértelmű, hogy a „normális tartományon” kívül kerültünk. Az ilyen családok számára valóban szükség van pszichológus segítségére. Máskor azonban a gyerekek bőven a normális kategórián belülre esnek. Ilyenkor a szülőknek kell felülvizsgálniuk a saját elvárásaikat, attitűdjüket, és hogy nem ők-e a mesügék. Ahogy Philip Larkin Legyen ez a vers című költeményében is olvashatjuk:

Muter, fater kikúr veled.

Hibákat dugdosnak beléd.

Sajátjukat, és csak neked

Két-három extrát pluszba még.

Fotók: pixabay.com