Egy makacs lány – részlet Király Anikó Strand, papucs, szerelem című könyvéből

6. fejezet

 

Nem számítottam arra, hogy két héttel a balatoni nyaram megkezdése után az lesz az egyik legégetőbb problémám, hogy lecseréljem a fogkefémet. Többek között. Viszont a pisis eset miatt abszolút prioritást élvezett.

Soma volt olyan kedves, és megdobott egy csomag rágóval.

Jobban meggondolva apám megérdemelte volna a büdös leheletem, ha az jobb belátásra bírná a kempinggel kapcsolatban. Mert neki a tegnapi nap nem volt elég arra, hogy bebizonyosodjon, a Vadkacsa menthetetlen, legalábbis az ő kezében.

Szóval rendkívül termékeny napom úgy kezdődött, hogy pizsamában ültem a recepción apám és a több évtizedes por társaságában.

– Nem engedheted meg, hogy ilyen emberek lakjanak itt!

– Csak túlreagálod a dolgokat. Az az ember ivott egy picit. Attól viselkedett úgy, ahogy.

– Ja, én is ittam már alkoholt, és még sosem éreztem késztetést arra, hogy rápisiljek mások holmijára.

– Sajnálom.

Elképedve bámultam rá.

– Sajnálod?! Ennyi?

Megdörzsölte a szemét, majd kilépett a recepciós pult mögül. Legalább annyira el lehetett keseredve, mint én, csak a másik oldalon állt.

– Mit vársz tőlem? Mit csináljak?

– Nem is tudom... Mondjuk, dobd ki őket?

– Ők vendégek. Tudod jól, nem engedhetem meg magamnak, hogy bárkit kidobjak a kempingből.

– De azt megengedheted, hogy engem bántsanak?

Apa fájdalmasan fintorgott.

– Azért annyira nem volt komoly.

Mint akit leöntöttek egy vödör jégkockával. Nem tudtam, miért gondoltam azt, hogy hatni tudok rá. Soha az életben nem sikerült.

Még hogy attól tart, hogy azt hiszem, helyettesíteni akar engem Zitával és a babával.

– Bogi... – közeledett apu, de feltartottam a kezem.

– Ne Bogizz nekem.

Még volt egy dobásom, amit megpróbálhattam.

– Apu – váltottam hangnemet, hogy kellő hatással legyek rá –, szerinted nagyapa ezt akarná? Ilyen vendégeket akarna fogadni?

Apu vállai megereszkedtek, mint akinek már semmi ereje sem volt ahhoz, hogy tovább harcoljon.

Mégis miért teszi?

– Biztos vagyok benne, hogy nem, de mások nem jönnek. Ez már nem az a Vadkacsa, ami régen volt.

– Arra nem gondoltál, hogy pont ezek miatt a vendégek miatt van ez így?

A recepció telefonjának rekedtes sípolása kirántotta apát a válaszadás elől.

– Mennem kell.

Szinte láttam rajta a megkönnyebbülést, ahogy a recepció pultja mögé lépett. Felvette a kagylót, elfordult tőlem.

Pedig én csak segíteni akartam neki.

 

Magamban fortyogva elindultam szent küldetésemre, az új fogkeféért. Először csak a parton lévő kis élelmiszerboltok egyikébe akartam menni, végül elgyalogoltam a Tescóig, amiből arra következtettem, hogy a büdös leheletemen kívül az apám iránt érzett düh is hajtott.

A röpke három kilométer alatt próbáltam rájönni, hogy hová tehettem esernyős Robi névjegykártyáját, mert bizony szükségem volt egy leendő fényképészre meg egy fényképezőgépre, ha a kemping előnyös részeit akartam viszontlátni a hirdetésben.

A bevásárlóközpont parkolójában, a betonoszlopok között kellemes hűvös fogadott. Vajon rossz néven vennék, ha lesátoroznék az egyik parkolóhelyen úgy másfél hónapra?

Amikor beléptem az üzletbe, nyirkos bőrömre azonnal ráfagyott az izzadság. És komolyan mondom, fúj.

A drogéria részleg felé vettem az irányt. Miközben a sorok között haladtam, biztos voltam benne, hogy az emberek többsége azért van itt, mert máshol nem lehet kibírni a kegyetlen hőséget.

A klímától nekem is jobb kedvem lett, így a reggeli vitáról picit megfeledkezve álltam be a keresett sorba.

A kosarammal majdnem levertem egy polcnyi ragtapaszt.

A sor közepén ott állt Arnold, a görény, teljes életnagyságban, ridikülként egy szőke lányt átkarolva, aki feszes fenékkel és feszes figyelemmel vitázott a barátjával arról, hogy vajon ízesített vagy sima óvszert vegyenek.

Vészesen szükségem volt fogkefére, de arra egyáltalán nem, hogy vizualizáljam Arnoldot egy szál óvszerben.

Vajon meddig tart, amíg kirohadnak a fogaim, ha csak rágózom?

– Látom, neked se nagyon fűlik a fogad ahhoz, hogy megismerd Arnold szexuális életét.

Megfordultam, és hálát adtam az égnek, amiért leküldte a földre Robit, a leendő fényképészt.

– Neked biztos cikibb, mert a bátyád, és fiú vagy – mondtam viccelődve.

– Ez már igaz. Szóval téged annyira nem zavar, mert lány vagy?

– Zavar, de túlléptem rajta. Amúgy Arnold esztétikailag rendben van.

Robi felhorkantott.

– Ja, csak agyilag nincs. Mellesleg szia, Bogi!

– Szia, Robi! Mi járatban? – mosolyogtam, mert szinte lehetetlen volt nem rámosolyogni a zöld sapkájában, a nyakából lógó fényképezőgéppel, a rövidnadrágjának mély zsebéből kikandikáló esernyőjével. Semmi sem volt a világon, akire jelen pillanatban szívesebben mosolyogtam volna.

Robi zöldes szemeit forgatta Arnold irányába, aki éppen olyan mélységekbe dugta le a nyelvét a szőke lány torkán, hogy talán egy tengeralattjáró kellene ahhoz, hogy visszatérjen a saját szájába. De komolyan, mint aki horgonyt ereszt.

– Vele jöttem, de a kedves bátyám összefutott az egyik barátnőjével, és rám hagyta a szülinapi partijára való cuccok beszerzését. És te?

– Nem fogod elhinni.

– Sok mindent elhiszek – vonta meg a vállát –, egy felső erőt, a mókusok összeesküvését az emberek ellen...

– Az esernyők misztikus hatalmát...

Robi oldalba bökött csontos könyökével.

– Szóval, mi járatban?

– Lepisilték a fogkefémet, és újat kell vennem.

Robi szeme elkerekedett, ajkába harapott, hogy ne röhögjön fel hangosan. Láttam rajta, hogy próbál együttérezni, de nem ment neki. Bár mentségére legyen, igazán diszkréten vigyorgott.

– Oké, ilyet még tényleg nem hallottam.

Persze hogy nem, mert ilyenek általában csak velem történnek meg. Főleg akkor, ha egész nyárra abba az átkozott kempingbe leszek bezárva.

– Eddig a nyárig még én se nagyon – motyogtam, mire Robi együttérző pillantással jutalmazott.

– Mi történt?

– Apám kempingje történt! – fakadtam ki a ragtapaszok és arra járkáló vásárlók előtt, majd elmeséltem neki mindent: a részegeket, a szörnyű, életveszélyes körülményeket, apám beteges ragaszkodását, meg a saját beteges tervemet, ami szerint felteszem a netre apám nevében, és megszabadulok tőle, hogy Zitának ne kelljen azt átélnie, amit nekünk kellett anyuval.

Robi türelmesen végighallgatott, bólogatott. Szeplős arcán egyetértő kifejezés trónolt, amitől megkönnyebbültem. Végre valaki, aki megérti a helyzetet.

– Mint leendő fényképész, vállalod a kemping fotózását?

Robi ezen kissé meglepődhetett, legalábbis a gyors fintorból ítélve, ami az orrán remegett.

A hajába túrt volna, ha nem lett volna a fején az almazöld sapka, így csak a tépőzárral matatott.

– Persze, szívesen csinálok fotót, de ezzel bűnrészessé válok.

– Tulajdonképpen igen.

– Nem kéne szólni erről az apádnak?

– Tudod... Apu és a kemping egészségtelen, de szörnyen erős kapcsolatban állnak egymással, szóval teljesen értelmetlen lenne.

Erős morális kódolása lehetett, mert nem akarta megadni magát.

– Tekints rám úgy, mint az első megrendelődre!

– Oké... – Robi zavarban volt, de már tudtam, hogy a fényképezéssel töltött időnek nem tud ellenállni.

– Mi a fizetségem? – vonta föl játékosan a szemöldökét.

– Egy ingyen hétvége a kempingben? Vagy tudod mit, meghívlak egy főtt kukoricára.

– Csak egyre?

– Jobban tetszene egy egész zacskónyi?

Robi elpirult. Közben egy türelmetlen árufeltöltő odébb tessékelt minket, pár centivel egymáshoz, és pár lépéssel közelebb a még mindig nyálcserélő Arnoldékhoz. Lehet, hogy megtanultak bőrön át lélegezni?

– Általában nem eszem annyi kukoricát. Az a kikötőben különleges eset volt.

– Na persze. Mit szólnál a szombat délelőtthöz? Addigra megpróbálok valami programot beszervezni apunak, hogy ne legyen a kemping közelében.

– Akkor szombaton délelőtt. Viszek magammal laptopot, amin helyben megszerkeszthetjük a képeket.

Bólintottam, mire bágyadt csend telepedett ránk. A melegtől vagy attól, hogy megbeszéltük, amit kellett, nem tudom, de pont olyan érzés volt, mint az első találkozásunk végén.

– Nincs kedved eljönni hozzánk vacsorára?

Ez viszont határozottan nem olyan volt, mint az első találkozásunk végén. A kérdés annyira meglepett, hogy ezúttal tényleg levertem a ragtapaszokat.

A dobozok szanaszét csúsztak a fényes padlón. Néhányuk egészen Arnold lábáig szánkázott, a legtöbbjük azonban az árufeltöltő cipőjénél landolt. Eddig sem volt túl lelkes, de most aztán úgy nézett ki, mint aki bármelyik percben kisétál az üzletből. Átéreztem a helyzetét, mert tavaly nyáron én is ezt csináltam, legalábbis addig, amíg az a bizonyos galaxis porrá nem lett. Meg egyébként is néhány vevőt legszívesebben fagyasztott zöldségekkel kergettem volna ki a boltból.

– Jaj, ne haragudj – siettem azonnal a segítségére, de ez nem igazán hatotta meg. Továbbra is azzal a gyűlölet határát súroló, unott kifejezéssel kapkodta fel a szétszóródott árut. Én még arra az alapvető emberi funkcióra is alig bírtam koncentrálni, hogy összezárjam a kezem a dobozok körül.

Vacsora Robiéknál? A mesterszakács apukánál? A végzet asszonya anyukánál? Ráadásul a vacsora Arnoldot, vagyis görényt tartalmaz.

Íme a tökéletes recept a legnagyobb katasztrófára.

– Nocsak, nocsak – lépett mellém Arnold, a görény, és erre most tényleg semmi szükségem nem volt. – Te vagy a Pintér barátnője.

Arnold szőke kézitáskája meglepett, de csúfondáros vigyorral nézett le rám.

Édes istenem, mintha egy gáz tinifilmben szerepelnék, ahol a hősnő (aki természetesen én vagyok) a gonosz ribi előtt guggol.

De akkor Arnoldnak titokban aranyosnak kellene lennie, ami túlságosan meredek feltételezés.

Gyorsan felálltam. Legalább egy harmincas vonalzóval alacsonyabb voltam Arnoldnál és a lánynál.

Robi mellénk ért. Na, a nála lévő magasságbeli különbségeket már szabóvonalzóban kellett volna mérni.

– Arnold, ő itt Bogi – mondta Robi, miközben az árufeltöltő kezébe nyomott még egy tucat dobozt. – Bogi, Arnold.

A szőke kiegészítő megrángatta Arnoldot, mint egy öleb, aki várja a jutalomfalatot.

Arnold, mint jószívű gazda, bemutatott minket kis kedvencének:

– Ez itt Kitti, akivel fontos elintéznivalónk van – kacsintott rá a lányra, aki valószínűleg fennakadt az Ez-nél.

– Igen – jegyezte meg szárazon Robi –, smárolni valakivel az óvszerek előtt rendkívül fontos elintéznivalónak számít.

Arnold felhúzta az orrát, de egyéb jelét nem mutatta annak, hogy megbánta volna a smárpartit. Viszont zavaróan hasonlított Robira.

– Szóval, Bogárka – kacsintott rám Arnold, amitől a hideg futkosott a hátamon –, meguntad Pintért? Mondjuk, Robi még kicsi ehhez.

Felmutatta a kezében tartott óvszert. Majdnem beledőltem Robi bevásárlókosarába.

– Jézusom, mekkora bunkó vagy – csapott a vállára Kitti. Bár ez mélyen meglepett, teljes mértékben egyetértettem vele.

– Nagyon vicces – morogtam, és Robira pillantottam, aki nyaktól felfelé olyan vörös volt, mint akinek mindjárt megindul a vér az orrából és a füléből.

Még mindig tisztán emlékeztem Arnold bálnás megjegyzésére, amit Soma rendkívül ügyesen hárított. Én sajnos nem vagyok Soma, csak az a magában visszavágós típus, de Arnold kedvéért szívesen változtatnék ezen.

– Szóltál már a barátnődnek – pörgette ujjai között a dobozt Arnold, mintha nem éppen most tett volna utalásokat öccse szexuális életére – a szülinapi partimról?

Kitti elhúzta a száját, amitől úgy nézett ki, mint egy vicsorgó agár.

– Bogi nem a barátnőm – dadogta Robi.

Arnoldnak mindegy lehetett, mert egy laza mozdulattal bedobta a csomagot a kocsiba, ami egy zacskó banánon landolt.

Inkább nem is néztem oda.

– Minél több az ember, annál jobb a hangulat. Igaz, Kittike?

Kittike a szemét forgatta, nekem meg a gyomrom forgott a becenevektől. Arnold rám nézett. Vajon komolyan kéne vennem ezt a meghívásnak nevezett szurkálódást?

– Ö – válaszoltam a helyzethez képest intelligens hangsúlyban, mert tényleg mi van ezzel a két fiúval és a meghívásokkal? Apropó, meghívások. Robira néztem, hátha segíteni tud, de még mindig repülő üzemmódban volt.

– Ugyan, Arnold! Nézz csak rá! – mutatott felém fürgén Kitti, mintha attól tartana, hogy a nevemen szólít, akkor véletlenül elkap tőlem néhány plusz kilót. – Lehet, hogy még tizenhat sincs.

– Attól, hogy a sok smink miatt te már harmincnak látszol, én már lehetek tizenhat. Sőt tizenhét múltam áprilisban, köszönöm szépen.

Ezt komolyan én mondtam? Egyenesen Kitti szemébe nézve? Mindhárman más-más arckifejezéssel lestek rám: Kitti, mint aki készen áll arra, hogy amint hátat fordítok neki, megfojt a háta mögött kipakolt fogselymekkel; Robi, mint aki megpróbálja visszatartani nevetését, és Arnold, aki nem próbálja.

Röhögve kapaszkodott meg a bevásárlókocsiba.

– El kell jönnöd a bulira.

– Ott leszek!

Azzal még mindig levegőért kapkodva hagyott ott minket. Kitti hűséges kiskutya módjára követte, de úgy, mint aki végül nem kapta meg a jutalomfalatot.

Kissé zavarban, de végre odaléptem az új, biztonságosan és pisi nélkül becsomagolt fogkefékhez.

– Valami tipp a tökéletes fogkefe kiválasztásához?

– A fogkefékhez nem értek olyan jól, mint az esernyőkhöz.

Lekaptam az első fogkefét, ami a kezembe került.

– Kicsit furcsa, hogy az én vacsorameghívásomat nem fogadtad el, de Arnold szülinapi partijára igent mondtál – mondta Robi, miközben elindultunk a pénztár felé.

– Csak az indulat beszélt belőlem. Amúgy fogalmam sincs róla, komolyan gondolta-e.

– Arnold mindent komolyan gondol, amit hangosan kimond.

– Ezt vegyem úgy, hogy tényleg meghívott?

Robi pár pillanatra elgondolkodott. Megint a sapkájához nyúlt, majd a fényképezőgépéhez.

– Igen – mondta végül kissé kelletlenül, amitől kezdtem rosszul érezni magam. Nem akartam Robit megbántani, de egy szülinapi partinak teljesen más jelentése van, mint egy vacsorának a családdal. Vajon ő gondolt erre?

Aztán megsajnáltam a fancsali képét.

– Jó, elmegyek hozzátok vacsorára.

Robi arca felderült, nekem meg fogalmam se volt, mit gondoljak erről az egészről. Összezavartak mindketten.

Arnold a szemtelen, bántó őszinteségével, Robi pedig sértődékeny, visszahúzódó válaszaival és kérdéseivel.

– Tudod, lassan határidőnaplót kellene hordanom magammal, annyi program összegyűlik.

– Ha megadod a számodat, szívesen értesítelek minden programról: fényképezés, parti, vacsora. A sorrend még változhat.

– Mint a személyes titkárom?

– Nagyon jó a memóriám. Minden eseményre és dátumra emlékszem. Anyám szerint ez az én koromban nagyon ijesztő.

Gondolkodás nélkül megadtam neki a számomat. Kizárólag munkaügyben.

Meg a parti miatt.

Meg a vacsora miatt.

Meg egy picit Robi miatt is.

 

Fogkefével a zsebemben állítottam be a Matróz kávézóba, ami a Körtemplomhoz közel áll. Gyerekkoromban sosem tartottam túlságosan nagyra Fürednek ezt a részét. Most viszont megmondani sem tudnám, miért gondoltam valaha erre a környékre úgy, mint unalmas. Igaz, akkor a nyarak nagy részét a Balatonban ázva töltöttem reggeltől estig, és csak akkor mentem ki a vízből, ha enni, pisilni vagy aludni kellett.

A villák, a macskaköves út, mintha a 19. századba csöppentem volna.

A Matróz kávézó nem egészen olyan volt, mint ahogy képzeltem. Azt hittem, valami kopott, ősöreg hely lesz, de óriásit tévedtem.

Amint beléptem, édeskés illat fogadott. A hely logóján egy retró matróz lépett előre tálcával a kezében. Az ajtó előtt egy horgonyra szerelt tábla hirdette a házi limonádét, és ebben a hőségben már a limonádé felirattól összefutott a nyál a számban.

A belső tér egyszerű, de mégis szemet gyönyörködtető volt.

A bárpultot félbevágott hordók alkották, a falakon színes kötelekből fonott keretekben képek tucatjai mutatták be a Balaton környéki attrakciókat. Az asztalok többségét már elfoglalták mindenféle guszta sütiket fogyasztó családok és párok.

A szám még akkor is nyitva lehetett, amikor Zita mosollyal az arcán, ruhája alatt nagy pocakkal mellém navigált.

– Bogi! Annyira örülök, hogy végre el tudtál jönni. Lázár nem szólt róla, hogy ma jössz.

Lezuttyantam a bárpult mellé.

– Nem állt szándékomban elmondani neki.

Zita mosolya kicsit megkopott. Aggódva ült le mellém, nem kis nehézségek árán, ahogy hasát bemanőverezte a pult elé.

– Gondoltam, hogy eljön annak az ideje, hogy a házasságról beszéljünk.

– Jaj, dehogy! Azzal semmi gondom nincs.

Zita megkönnyebbülten nevetett, majd az egyik itallappal kezdte legyezgetni arcát.

– Elképzelni sem tudod, mennyire megkönnyebbültem.

– Igazából egy hatalmas szívességet szeretnék kérni tőled.

Arcára megint gondterhelt kifejezés ült ki. Biztos nem szerzek a mai napon sok jó karmát azzal, ha egy terhes nőt ennyire lefárasztok érzelmileg.

– A kempingről van szó.

Zita letette az itallapot, megkerülte a pultot, és kivett a hűtőből egy üveg limonádét.

– Ehhez a témához szükség lesz valami italra is.

A limonádé hideg volt, és émelyítően édes. A pára az ujjamhoz tapasztotta az üveg falát.

– Miért érzem úgy, hogy te se nagyon kedveled azt a helyet?

– Mondj valakit apádon kívül, aki kedveli.

– Éppen erről akartam beszélni veled. Szeretném, ha apa eladná a helyet. Akkor talán tudna egy tisztességes házat venni, és nem kellene egy lakókocsiban aludnia.

Zita felém hajolt. Egyik kezét a hasára tette, másikkal ide-oda tologatta a poharát, csillogós lenyomatot hagyva utána a pulton.

– Már nagyon sokszor próbáltam beszélni vele erről, de sosem hallgatott meg.

– Pedig ez az egyetlen megoldás arra, ha nem akar még nagyobb adósságba keveredni. Nem akarom, hogy úgy járjatok a babával, ahogy én meg anyu.

Zita szeme elhomályosodott. Pár pillanatra azt hittem, sírni fog. Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem tette.

– Lázár azért ragaszkodik annyira ahhoz a helyhez, mert az az egyetlen, ami az édesapjára emlékezteti. Nem tudja elengedni.

– Az a hely már semmiben sem emlékeztet rá! – Ez volt az igazság, amit még nekem is fájt beismerni. – Csak egy rakás szemét az egész.

– Tudom, hogy így gondolod, de próbáld picit apád szemszögébe helyezni magad.

Elképzeltem magamon a kopott pólókat, a bő rövidnadrágokat, a papucsokat. Brr! Inkább meghúztam a poharat.

– Azt hiszi, ha feladja, akkor csalódást okoz az apjának.

– Szerintem csak most okoz igazán nagy csalódást, hogy hagyja ennyire lerobbanni. Hiszen láttad, mennyi minden történt, amióta itt vagyok. Csoda, hogy még nem záratták be a kócerájt. Már csak a részeges bandák veszik ki, mert olcsó. De ők meg elijesztik a többi vendéget.

Néhány vendég a pulthoz jött, hogy rendezzék a számlájukat.

Zita gyakorlott mosollyal és kedvességgel vette el a pénzt, és biztatta őket, hogy jöjjenek vissza.

Amikor leült, eltűnt a mosoly, amitől néhány ránc tűnt fel a szája körül.

Örültem, hogy ennyire átérzi a helyzet komolyságát, mert így könnyebb lesz előállni a tervvel.

– Én már mindent átgondoltam.

– Pont ettől féltem – motyogta. – Az elejétől kezdve éreztem, hogy olyan lány vagy, aki nem lesz képes kisétálni innen úgy, hogy ne tenne valamit, ami felforgatja Lázár nyarát. Eleve a rendőrségi ügy is elég húzós volt...

– Ami az apám hibája volt – szúrtam közbe.

– Szóval, mi a terv?

Nem tudtam megállni a vigyorgást, ami egyszerre kitört belőlem.

– Akkor segítesz nekem?

– Persze, ha nem túl drasztikus a terv.

– Ezt nem ígérhetem meg. De azt igen, hogy ha sikerül, akkor végre minden rendben lesz.

Zita intett, hogy folytassam.

– A helyzet az, hogy a Vadkacsán csak az segít, ha már nem apa tulajdonában lesz, mert lássuk be, egy vasat se tud visszafordítani oda. És tuti, hogy jövőre már nem tudja kinyitni. Az egyetlen lehetőség az, ha eladjuk.

– Ebbe sosem fog beleegyezni.

– Nem fogjuk elmondani neki, amíg nem találunk rá komoly vevőt.

Zita szemei elkerekedtek. Zavarában egy rongyot húzott elő a pult mögül, és hevesen törölgetni kezdte a poharaink után hagyott koszt.

– Bogi ez egyáltalán nem lenne tisztességes.

– Tudom.

– És mégis belevágsz?

– A végén apué lesz a döntés, de magától nem kezdene bele.

A rongy a pulton maradt, Zita keze mellett.

– Ha találunk vevőt, akkor elmondjuk neki.

Utasítás volt, nem pedig javaslat. Rábólintottam.

– Ha egy szép összegért sem hajlandó búcsút inteni ennek a pénznyelőnek, akkor ráhagyom a dolgot.

Zita megadóan felsóhajtott.

– Mit kell csinálnom?

Ha nem lettek volna körülöttem mások, akkor felállok a pultra, magamra öntöm a maradék limonádét, és a Happyt énekelve táncolok napestig. Az örömtől és a hálától felgyülemlett energiát így lábdobolásba kellett fojtanom.

– Találtam egy fényképészt, aki hajlandó egy-két képet lőni, hogy aztán feltegyük a netre a hirdetés mellé. Csak arra lenne szükségem, hogy szombaton délelőtt eltüntesd aput a kempingből, és a hirdetés mellé a te számod kellene.

– Megoldható, de még mindig nem tartom túl jó ötletnek.

– Ez az egyetlen megoldás. A beszéd már nem segít, nekünk kell lépnünk.

Zita megint a pultot kezdte dörzsölni.

– Ugye tudod, hogy két hónap alatt nem biztos, hogy találunk valakit?

– Szeretném megpróbálni.

A két limonádés pohár összekoccant. Ha minden jól megy, a nyár végén már jó pár millió forint mellett koccintunk.

 

Fotó: Freepik