Egy különös bűnöző portréja David Baldacci új regényében

1. fejezet

Paul Rogers várta, hogy érte jöjjenek, és megöljék.

Tíz éve várt erre.

Már csak huszonnégy óra választotta el a haláltól.

Vagy az élettől.

Rogers száznyolcvanöt centiméter magas volt, nyolcvanegy kilót nyomott, és egy deka zsír sem volt rajta. Az emberek izmos testét látva meglepődtek, hogy már elmúlt ötvenéves. Nyaktól lefelé olyan volt, mint egy anatómiai tanulmány: kidolgozott izmai feszesen kapcsolódtak egymáshoz.

Nyaktól felfelé azonban már egészen más volt a helyzet. Az évek jól látható nyomot hagytak a férfin, olyannyira, hogy egy ötvenes korbecslés itt kifejezetten hízelgő lett volna. Sűrű haja nagy része már megőszült, és bár egy évtizedet töltött rács mögött, naptól védve, az arca mégis cserzett volt, mély barázdákkal a szem és a száj körül, valamint a homlokon.

Rendezetlen szakálla ugyanolyan fehér volt, mint a haja. Az arcszőrzet igazából tilos volt a börtönben, de tudta, hogy senki sem merné levágatni vele.

A férfi olyan volt, mint egy csörgőkígyó, csak figyelmeztető hang nélkül: aki túl közel merészkedik hozzá, azt valószínűleg megharapja.

A legjellegzetesebb azonban kétségkívül a bozontos szemöldök alatt megbúvó szempár lehetett: a halványkék, vizenyős szem, egyszerre végtelen mély és élettelen.

Kiegyenesedett ültében, amikor hallotta, hogy jönnek.

Pedig még van huszonnégy órája. Nem volt jó jel, hogy most jönnek.

A két pár cipő tökéletes összhangban kopogott a padlón.

Elhúzták az ajtót, és előbukkant a két őr.

— Na, gyerünk Rogers — mondta az idősebb —, indulás!

Rogers felállt, és zavartan bámult a két férfira.

— Tudom, hogy holnapról volt szó — magyarázta az őr —, de úgy látszik, a bírósági írnok rossz dátumot írt a parancsra, és túlságosan macerás lett volna megváltoztatni. Úgyhogy, gyerünk, ez a te nagy napod!

Rogers a két őr felé lépett, és előretartotta a kezét, hogy megbilincselhessék.

Az idősebb a fejét ingatta.

— Elfogadták a feltételes szabadlábra helyezési kérelmedet. Szabad ember vagy, nincsenek többé bilincsek. — De mialatt ezt mondta, egy kissé szorosabbra fogta a gumibotját, és a halántékán lüktetett egy ér.
Kivezették a hosszú folyosóra, amelynek mindkét oldalán cellák sorakoztak. A rabok cseverésztek, de amint meglátták Rogerst, hirtelen elhallgattak. Némán figyelték, ahogy a menet elhalad előttük, majd izgatott suttogásba kezdtek.

Egy kis helyiségbe mentek, ahol kapott egy váltás új ruhát, ragyogó, fűzős cipőt, visszakapta a gyűrűjét, az óráját, és adtak neki háromszáz dollár készpénzt. Harminc dollárt minden egyes bent töltött évért; az állam igazán nagylelkű.

És talán a legfontosabb, hogy kapott egy buszjegyet a legközelebbi városba.

Levette a rabruhát, és felvette az új alsóneműt, majd a tiszta, ropogósra vasalt ruhát. Nagyon meg kellett húznia a derékszíját, hogy ne essen le róla a nadrág, a kabát viszont vállban szűknek bizonyult. Felhúzta az új cipőt, amely a méreténél egy számmal kisebb volt, és szorította a lábát. Az óra következett, beállította a helyiségben lévő faliórához, a pénzt a kabát zsebébe csúsztatta, végül nagy nehezen felhúzta a gyűrűt a bütykös ujjára.

A börtön bejáratához vezették, és átadtak neki egy ismertetőt a kötelességeiről, a szabályokról, amelyeket be kell majd tartania. Rendszeresen találkoznia kell a kijelölt pártfogóval, szigorú előírások szabályozták a mozgását és azt is, hogy kikkel találkozhat a feltételes szabadlábra bocsátás ideje alatt. Nem hagyhatja el a környéket, és nem közelíthet meg harminc méternél jobban egyetlen büntetett előéletű embert sem. Nem élhet drogokkal, nem birtokolhat és nem tarthat magánál fegyvert.

A hidraulikus rendszer életre kelt, kinyílt a vasajtó, és Rogers előtt feltárult a külvilág, tíz év után először.

Kilépett a küszöbön, és az idősebb őr utánaszólt:

— Sok szerencsét! Aztán meg ne lássalak itt többet!

Újra beindult a hidraulika, és az ajtó halk zúgással csukódott be mögötte.

Az idősebb őr a fejét rázta, miközben a fiatalabb meredten bámulta az ajtót.

— Le merném fogadni, hogy nemsokára megint bent lesz — mondta az idősebb őr.

— Miből gondolod?

— Paul Rogers talán ha öt szót mondott az itt töltött tíz év során, de az az arckifejezés, amit időnként látni lehetett rajta... — A férfi megborzongott. — Tudod, hogy van itt néhány rendkívüli figura, de egyiktől sem futkos a hátamon a hideg úgy, mint Rogerstől. Olyan volt, mintha nem lett volna egy értelmes gondolata sem. Korábban már kétszer is kérte a feltételes szabadlábra helyezést, de nem kapta meg, állítólag azért, mert a puszta tekintetével halálra rémisztette az erről döntő bizottságot. Gondolom, harmadjára már sikerült elbűvölnie őket.

— Miért volt börtönben?

— Megölt valakit.

— És hogyhogy csak tíz évet kapott?

— Gondolom, voltak enyhítő körülmények.

— A többi rab nem kóstolgatta? — kérdezte a fiatalabb őr.

— Kóstolgatni, őt? Láttad te már, amikor az udvaron edzett?

Idősebb nálam, és erősebb, mint a legnagyobb darab szemétláda a börtönben. És szerintem éjjelente nem aludt többet egy óránál. Hajnali kettőkor mentem el a cellája előtt, és akkor is csak bámult kifelé, vagy magában dünnyögött, miközben a tarkóját dörzsölgette. Nagyon különös fazon. — Egy pillanatra megállt, majd folytatta: — De amikor bekerült, pár kemény fickó tényleg megpróbálta betörni, csak hogy megmutassák, ki a főnök.

— És mi történt?

— Mondjuk úgy, hogy azok a rabok már senkit nem csicskáztatnak. Az egyikük lebénult, a másik is tolószékben van, és a nyálát csorgatja magára, mert Rogers maradandó agykárosodást okozott neki. A saját szememmel láttam, ahogy egyetlen ütéssel megrepesztette az ürge koponyáját.

— De hogyan jutott fegyverhez itt bent?

— Fegyverhez? Puszta kézzel csinálta!

— Atyaég!

Az idősebb elgondolkodva bólintott.

— Az eset persze kiválóan megalapozta a renoméját a többiek között, többé senki sem kötött bele. A rabok tisztelik az erőseket. Láttad, mindenki elhallgatott, amikor elvezettük a cellák előtt. Legenda lett belőle a börtönben, aki erősebb és gonoszabb mindenkinél, pedig a kisujját sem mozdította. Azt kell mondanom, sosem láttam még ilyen embert idebent, és szerintem nem is fogok.

— Hogy érted ezt?

A férfi egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt megszólalt volna.

— Amikor behozták, megvolt a szokásos vetkőztetés, motozás, a testnyílások sem maradhattak ki.

— És?

— És Rogers tele volt sebhelyekkel.

— Az egy csomó elítéltnek van. Meg tetoválása is.

— De nem ilyenek. Mindkét kezén és lábán, sőt, a felsőtestén is ott éktelenkedtek azok a függőlegesen lefutó hegek. De még az ujjain is. Borzalmas volt. Még ujjlenyomatot sem tudtunk tőle venni, mert egy sem volt neki! Sosem láttam ilyet azelőtt, és remélem, nem is fogok.

— És hogyan szerezte azokat a sebesüléseket?

— Mondtam már, hogy alig szólalt meg a tíz év alatt, és nem tűnt olyannak, akit kényszeríteni lehet, hogy meséljen nekünk a sérüléseiről. Mindig is úgy gondoltam, hogy Rogers valami különös szekta tagja lehetett, vagy esetleg megkínozták. Ilyen sebhelyekhez viszont egy egész hadsereg kellett volna. Igazából sosem akartam tudni, mi történt vele. Rogers igazi csodabogár, teljesen őrült, és én nagyon örülök, hogy kívül tudhatom.

— Viszont akkor elég meglepő, hogy mégis kiengedték.

— Az isten segítse azt a szerencsétlent, aki összefut ezzel a faszfejjel! — motyogta az idősebb, miközben ballagtak vissza a cellablokk felé.