„Egy kilátópontról aztán megláttam, hogy tényleg szűk a sziget” – Szabó T. Anna: Felnéz, lenéz

Alig egy éve, hogy Szabó T. Anna első novelláskötete, a Törésteszt napvilágot látott, a szerző máris új prózai művel jelentkezett. Míg az előző a párkapcsolatokról szólt, az írónő a Határban személyes történeteket mond el, miközben egy-egy számára fontos témáról gondolkozik. Az alább olvasható Felnéz, lenéz című novellában egy máltai utazást mesél el, melyhez a háttérzenét a háború biztosítja.

Felnéz, lenéz

 

Máltára repültem, ragyogott lent a Földközi-tenger, fehér vitorlák pöttyözték, fényes volt körben az ég, és én úgy szorongtam, mint még soha. Sehol nem volt még a kerítés, az előre sejtett kerített tér, amit abban az évben a könyvem címéül választottam – fájdalmas, sötét tónusú kötet lett, pedig először csak egy kertről akartam írni benne, aztán mégis a kerítések közé zárt szabadságról, a maradék belső terekről kellett beszélnem, pedig akkor még nyitva volt Európa, még nem épültek vissza a drótakadályok, még csak novellát írtam a pengés drótról és verset a totális agresszióról – de ott és akkor, a tenger felett, váratlanul mégis teljes hangerőre kapcsolt bennem a vészjelző. Hová lehetne elbújni ezen a földön, milyen szegletén húzhatom meg magam a világnak, ha ki akarok iratkozni a történelemből? Hova meneküljek? A csónakok útban voltak már akkor, a hullámok halottakat mostak partra, de a félelem, a gyanakvás és a gyűlölet még nem ért el az országomig.

A gyönyörű Málta. A briteknek vakációs paradicsom, nekem háborús zóna. A bekerítettségről szólt az ottlét, a fordítószeminárium a háború múzeumában zajlott, a terembe beszűrődött a kivetítő zaja a bombázók morajával. A tenger erőszakos hullámokkal csapódott a szikláknak, a kikötő mélyén elsüllyesztett hajók és óriásbombák hevertek, és egy nagy szakállú lampedusai zenész beszélt a partra sodródó csónakok népéről, miközben egy máltai nyelven író palesztin élelmiszer-biológus költő sebzett sorait hallgattuk a disszidálása emlékeiről. Megismerkedtem egy helyi költővel is, elmondta, hogy egész életében a szigete rabja volt, mert az anyját kellett ápolnia haláláig, és csak akkor kapott végre levegőt, amikor nem térben, hanem időben talált rá a vágyott tágasságra: könyveket kezdett írni a megalitikus templomokról.

Egy kilátópontról aztán megláttam, hogy tényleg szűk a sziget. Abban a pillanatban durrogtatni kezdtek a közelben, állandóan petárdáznak itt, magyarázta kísérőnk, a madárvadászatról és a tűzijátékról nem lehet leszoktatni a frusztrált lakosságot. Lelőnek minden megpihenő vándormadarat, régi éhezések emlékét idézi ez a mohóság. A főtéri fesztiválon filmet vetítettek Izraelről, a vásznon két komikus mutatta be a hazaszeretet kényszerének és röhejességének traumatikus témakörét. A két vígjátékszínész egy sorompót tett a járdára, és katonaruhában vizsgáztatták a járókelőket, élet-halál esküre kényszerítve őket, hogy továbbmehessenek az utcán. Azonnal színt kellett vallaniuk. Totálisan abszurd, mégis húsba vágó jelenet volt, ahogy az emberek végül mégiscsak engedelmeskedtek az autoritásnak, a parancsoló egyenruhásnak – abban az országban ez nem is meglepő. Hazaszeretet? Eszembe jutott gyerekkori félelmem, hogy engem kényszerítenek identitásom megvallására idegen közegben, és választanom kell a túlélő árulás vagy a hitvalló halál között – a kérdés az volt, hogy románul szólalok-e meg, vagy mégis merek magyarul beszélni.

Estefelé hajóra ültünk, de a tündöklően színes máltai alkonyatból, amiben végre kezdtem már én is laza turistának érezni magam, váratlanul átkerültem Aczél György dolgozószobájába: a mellettem ülő francia költő épp akkor mesélte el, hogy milyen szorongatóan ostoba helyzetbe került ötven évvel korábban, amikor meggyőződéses kommunistaként Magyarországra látogatva magyarázkodnia kellett Aczélnak egy budapesti bábelőadás miatt, amit rendszerellenesnek tituláltak a szervek. Ebédkor a helyi buszsofőr mellé kerültem, és az ételek élvezete helyett az ő haragos kifakadását kellett végighallgatnom a menekültekről, akiket hiába is zárnak drótkerítések mögé a táborokba, hisz nézzem meg, bármikor kimászkálhatnak onnét.

És végül az ottlétem intenzív záróakkordja: a fesztiválon a költői felolvasásainkat egy holdas temetőben tartottuk késő éjszaka, ahol a gyomfelverte régi angol sírokon üldögéltünk mindannyian. A felolvasások szüneteiben bolyongtam a letűnt urak és hölgyek finoman faragott sírkövei közt, vásároltam egy könyvet a ravatalozóban berendezett antikváriumban, és figyeltem egy másik magányos bolyongót: magas fekete fiatalember volt, tanárnak vagy költőnek néztem, a bőrszíne miatt messziről látszott, hogy nem idevaló, hogy nyilván ő az egyik ilyen táborból kimászkáló, tanácstalan és társtalan figura, aki kísértetként kóvályog a nagy idegenségben, és senkivel nem tud akár egyetlen szót váltani. Én sem szólítottam meg.

Málta szép, Málta szomorú. Nagy a világ, és szűk a világ. Közös a magányosságunk, közös a vágyakozásunk az örömre, mégsem értjük meg egymást. Ha a félelmeinkre hallgatunk, bezárjuk magunkat. Ha az agressziónkra, bezárunk másokat is. Ha a hitünk kívülről jön, ha parancsra kapcsol be, akkor nem tart meg minket. Ha belülről, akkor viszont nekünk kell megtartanunk magunkat, ha már gerincet és észt kaptunk, amikor megszülettünk. Kezet is kaptunk persze, simogatásra vagy kardra, szűkölő szívet is kaptunk, tudom. Félelmünk, haragunk, kétségbeesésünk is közös. Az egyenlőség cél, mégis vágyálom. Hányféle a kiszolgáltatottság! Eszembe jut a kopt zöldséges Kairóban, ahogy titokban megmutatja a csuklójára tetovált keresztet, hiszen én európai vagyok, keresztény, milyen jó nekem, hogy félelem nélkül mehetek templomba! Eszembe jut az amerikai fiatal anya naiv vakmerősége, ahogy falatnyi rövidnadrágban tolja a babakocsit a csadoros nők mellett, a katonákkal teli tankok sorfala között az egyiptomi múzeum előtt. Eszembe jut az indiai kamasz fiú pimasz és felsőbbséges agressziója, ahogy átnyúlt a szomszéd riksába, hogy elhaladtában, röhögve megfogja a mellemet. És eszembe jut nagycsaládos osztálytársnőm, a bátor és elkötelezett hívő, aki megnyitotta kilencgyerekes családja házát a menekültek előtt, és minden nehézségen és akadályon át mégis életre szóló ismeretségeket kötött. Döntenünk kell, hogy merünk-e nem félni.

Verem a dobot. A torkomban dobog a repülőben, nézem a vizet, a mediterrán tenger visszaragyog, ha az ég szeme nézi. Ragyognak lent a halott gyerekek, sodródnak a felborult csónakok, verem a dobot. Szögesdrótok és konténerek között, pályaudvarok mocskában a sárban, vonul a menet, mennek, de hova, megérkeznek-e valaha magukhoz, a biztonságba, ami csak reménység? Verem a dobot. Ha egyszer felperzselték már a földed, bombakráter a szíved, nem menekülsz, ha nincsen hazád, anyád, apád, pénzed, a lelked üresebb, mint a zsebed, csak a vad vágy van, hogy az űrt betöltse, de nem tudod, hogy verhetsz gyökeret, vered a dobot. A tévé mohó hordákat mutat, a csillogó éttermekben is beszélik, és ragyognak a fényes áruházak, és bámulnak a sóvárgó szemek, gyerekek várják, hogy felnőjenek, jóra-e, rosszra-e, vagy régi haragra, mirajtunk is múlik, hogy régi bánatra virrad-e reggel. Szent világszabadság, testvériség, béke, szívdobogás, tamtam. Verem a dobot. Bizalmatlanság, harag, frusztráció, és segítség, és türelem, és hála, és nem látni a végét a menetnek, és közben alku, pénz és új határ, nem látni a szenvedést magasról, szállok Málta felett repülőn, köd van bennem, a szorongás sötétje. Fentről átlátható-e az egész? Ki néz most rajtam át, állat vagy isten?


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631436822
Megjelenés: 2018-04-17
méret: 123 mm x 184 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631434361
Megjelenés: 2017-01-19
méret: 123 mm x 184 mm

Szabó T. Anna

Tovább
Ez is érdekelhet:

HÍREK
2020-01-07 21:34:11

A 2019-es év legnépszerűbb könyvei

Tovább
MINDENNAPI
2020-03-23 09:35:57

8. nap otthon – Paul Hollywood: Kenyér – Reggelire, ebédre, vacsorára

Tovább
MINDENNAPI
2020-04-05 21:23:14

Részletek Paulo Coelho regényeinek új kiadásaiból

Tovább

„Ha a félelmeinkre hallgatunk, bezárjuk magunkat. Ha az agressziónkra, bezárunk másokat is.” – Részlet Szabó T. Anna Határ című novelláskötetéből.