„Egy gyilkossal voltam összezárva" – Részlet Benyák Zoltán Az utolsó emberig című regényéből

Benyák Zoltánnak az Ünnepi Könyvhétre jelent meg új kötete, mely az emberiség történetén átívelő különös párviadalt beszél el. Most a regény első fejezetébe olvashatsz bele!

1588 – A felfedezés kora

 

1

 

Hajótöréssel kezdeni egy hajónaplót a legrosszabb előjel a világon. Én most mégis megteszem, abban a reményben, hogy azzal zárhatom soraim: minden jóra fordult. Hogy megmenekültem, hogy nem magányosan fejeztem be az életem, távol az otthonomtól, távol mindentől.

Ha mégsem így lesz végül, ha akkor olvasod e sorokat, amikor már nem élek, talán akkor is okulásodra szolgálhatnak majd – vagy ha nem, hát csak mementóul emlékemre. Csak kövesd végig a történetem, amit ezekben a percekben is írok!

Szükségem van a szavakra. Az írás elhiteti velem, hogy még nem őrültem meg, nem vesztettem el a lényegem, az emberségem, amitől különlegesnek és egyedinek gondoltam magam ebben a vadonban. Amikor tollat ragadok, több vagyok, mint egy vadállat, hiszen az állatok nem papíron osztják meg egymással a kétségeiket, nem álmodoznak tintával, nem hagyják az egészet az utókorra.

A szavak most kapaszkodók. A kötélzet, ami a felszínen tartja az elmém. Huszonkilenc éves vagyok, életemben sok szót leírtam már, de ilyen fontosakat még soha. Leírok hát mindent. Az olyan apró részleteket is, amik az én ízlésem, emberségem bántják. Minden szörnyűséget, amit tettem, mindent, amit elszenvedtem. Bocsáttassék meg nekem, ha a szavak túl kegyetlenek, ha fájók, ha igazak! Tudatos aprólékossággal betűkké formálom, majd sorokba rendezem az eseményeket. Így talán megőrizhetem a józan eszem. Egészen a közelgő utolsó pillanatig.

Míg el nem jön az utolsó szó, az utolsó perc, ezen az íráson át töprengek, hogy mi is történik velem, amióta itt ragadtam ezen a földön. Hogy meddig szabad elmerészkednünk, hogy mi a jó, mi a rossz, és miképp vesszük észre azokat ebben a zűrzavarban, vagy miként maradnak észrevétlenek.

Már ha ez a rövid élet elegendő mindehhez.

Jöjjön hát hajótörésem naplója!

Ezerötszáznyolcvannyolc június havának második napján kezdődött minden. Jó nap volt. Emlékszem rá, és mindig emlékezni fogok. Szülővárosomat, Plymouthot nem borította köd. A jelen tiszta és világos volt, akárcsak a jövő.

Anglia és vele a kontinens nyugati oldala olyan volt, mint egy forró levessel teli üst. Egy új világot akartunk meghódítani. A régit elhasználtnak, ósdinak éreztük. Úgy tekintettünk rá, kimondatlanul is, akár a menthetetlen betegre szokás. Dobd el a régit, jöjjön az új! Ebben a lázban égett mindenki. Vagy legalábbis a merészebbje. Átkelni az óceánon egyet jelentett a bátorsággal, a férfiassággal. Az útrakelők gőgösek voltak, gyávának vagy legalábbis nemtörődömnek gondolták azokat, akik a bizonytalanul imbolygó fedélzet helyett Anglia alig biztosabb ingoványát választották. Anyám szerint az ember már csak így működik. Idealizálja magát, miközben degradál másokat, ezen az ócska módon igazolva magának, hogy az általa választott út a helyes, mi több, az egyetlen igazi út.

A szemünk előtt zajlott az újkori exodus. Szélesre tárt vitorlákkal, óceánnyi mohósággal.

Aki tudja, aki meri, az megpróbálkozik korunk nagy kalandjával. Az öreg Európa kétfajta embert ismert: aki megy, és aki marad.

Az indulók okai természetesen változatosak. Hallottam olyan iparmágnásról, akinek nem volt kedve újabb kohót vásárolni, inkább egy vitorlásba fektette a pénzét, a csomagjai közé pedig becsempészett egy kis tintát, amivel nevét a történelemkönyvekbe írják majd. Csupa nagybetűvel.

Mások a törvény elől menekültek, mert egy kósza utcai rablás valahol Manchester bűzös sikátoraiban rossz véget ért. Előkerültek a kések a kirabolt fél makacskodása miatt, aki nem akart tudomást venni a szabályokról, amelyek ebben a divatos társadalmi játékban érvényesek. Az egyik holtan maradt a sikátorban, a másik pedig ebbe a kalandba kényszerült.

Én ismertem mindkét fajtát. Praxisom volt Plymouth-ban. Kezeltem sznob körök hipochondriáját és a csőcselék szúrt sebeit is. Nem voltam válogatós.

Most látom csak, hogy már múltnak tűnik az életem, amit alig néhány nappal ezelőtt éltem. Ez azt jelenti, hogy kezdem elfogadni a félelmeimet. Az agyam lassan tényekké szilárdítja azokat.

Bocsánat, ha olykor elkalandozik a tollam, egyre nehezebb ez számomra. Mintha kicsúsznék a bőrömből, képtelen lennék irányítani önnön cselekedeteim. Elvesztem magam. Apránként. Napról napra kevesebb leszek.

De vissza a tényekhez. Az én kis horgonyaimhoz, amelyek magamhoz kötnek...

A nevem Mylod Jones. A királynő orvosdoktora voltam... vagyok. A tanulmányaimat kitűnő eredménnyel zártam, a tanáraim, a főorvosom elismerően nyilatkozott rólam. A lakásom szép volt, nem túl messze a forgalmas kikötőtől, elég rálátást biztosítva a végtelen tengerre, vagy ahogy Elisabethem hívta: „A szürke szörnyetegre.”

Elisabeth. Férj nem kívánhatott nála szebb és megértőbb asszonyt. Legfeljebb annyit óhajthat, hogy egy ilyen szerelmet ne vigyen el a tüdővész. Szinte hallom, hogy a gonosz sors kinevet. Elisabeth huszonöt sem volt, amikor elveszítettem.

Nos, hát ez a titkom.

Anyám szerint kétféle ember van: aki hajszol valamit, és aki menekül. Jómagam az utóbbiak táborát gyarapítom. Büszke nem lehetek, hacsak nem egyedi indokaimra. Én a rossz sors elől menekülök. Ott fészkelődöm a felső és az alsó réteg közt. Ahol a legnagyobb a nyomás.

A temetés utáni napon, a gyászom hirtelen felindulásától hajtva hátrahagytam váratlanul beszürkült életem. Bepakoltam az orvosi felszerelésem, és lerohantam a kikötőbe.

Ott álltam a mólónál a fölém magasodó Vörös Oroszlán nevű vitorlást bámulva.

– Nyugatra tart? – kérdeztem a korlátnak támaszkodó kapitányt, akinek az arca olyan volt, akár egy örökösen változó maskara. Ha a matrózaival beszélt, szigorú tekintetű hadúrrá változott, de amikor rám nézett, és látta drága cipőm és kabátom, lehetetlenül széles mosolyt öltött.

– Ha keletre tartanék, nem hajóm lenne, hanem csizmám – intett a horizont alatt megbúvó európai szárazföld felé.

– Akad még hely a hajóján?

– Ha tud kötelet csomózni vagy halat fogni, ha eláll a szél, és a semmi közepén ragadunk.

– Ajaj...

– Gondoltam. Legalább tud szelet támasztani?

– Nem. De ha valaki megsérül a hajón, összefércelem, mielőtt a láztól csak csalinak tudnák használni. Seborvos vagyok.

– A nevem Williams – mondta. – Szolgált már hajón?

– Soha.

– Utazott legalább csónakkal?

– Soha.

A kapitány a tengerbe köpött.

– Hát most fog.

Bizonyára nekem lett leggyorsabban hajóm a város történetében. Mindenki szeretett volna egy orvost a fedélzetre, de a legtöbbnek nem jutott.

Rövidre fogom.

Másnap hajnalban kifutottunk. Anglia hosszan bámult utánunk.

Néhány nappal később viharba keveredtünk, eltört a főárbóc, ami lezuhanva agyonütött egy embert, és áttörte a fedélközt.

A Vörös Oroszlánt elejtette az óceán.

Ebben a pillanatban még nem tudom, hogy kedvező fordulatnak tudjam-e be partra vetődésünket. Mindenesetre túléltük. Egy sziget közelében történhetett a dolog, vagy a gondviselés lökött alánk egy darabka földet. Hárman megmaradtunk. Williams kapitány, Mylod hajóorvos és egy Lowgroove nevű matróz. A többiek odavesztek.

Élünk. Mást nem mondhatok. Egy szigetre vetődtünk valahol a semmi közepén.

Így kezdődik hát hajótörésem naplója.

 

 

2

 

Tudom, hogy amikor azt mondom, sziget, te biztosan valamiféle édenkertet képzelsz magad elé. Napsütéssel, gyémántszín égbolttal, pálmákkal. De a vadon, az én vadonom, nem ilyen.

A parton a Vörös Oroszlán törmelékei között egy delfin teteme feküdt. A farokúszója már nem volt meg, de a törzsét és a fejét nem tudták visszarángatni a fenevadak a vízbe. A delfintetem fertelmes bűzére tértünk magunkhoz, így az első gondolatom nem az életben maradásom felett érzett hála volt, hanem az, hogy miként tartsam vissza az öklendezésem.

Ott feküdtünk mindhárman, a fejünk felett rovarrajok köröztek zsongító búgással, bizonyára csalódottan, hogy túléltük a katasztrófát.

– Merre vagyunk? – kérdezte Lowgroove. Jól megtermett óriás volt, olyan két északi lapáttenyérrel, amelyek képesek egymagukban átemelni a horgonyt a hajókorlát felett.

– A klímát melegebbnek érzem, mint odahaza – mondtam. – Délre sodródhattunk.

– Huszonkilenc napja hagytuk el Plymouthot – válaszolta Williams kapitány –, ami azt jelenti, hogy nagyjából az Atlanti-óceán közepén.

Így fordította le Lowgroove nyelvére, hogy végünk van. A kapitány kíméletes úriember volt.

– Bassz! – jelezte a matróz, hogy megértette.

A fatörmelékek és kötélfoszlányok közt ott ringatózott a királynő zászlajának egy darabja, amit bizonyára a Vörös Oroszlán árbócáról tépett le a szél. Ott volt még néhány vízikígyóként tekergő kötéldarab, deszkamaradványok és egy hússzor tizenkét hüvelykes faláda, amiben a saját hajóorvosi felszerelésemre bukkantam.

– Azt hozza ki a vízből! – parancsolta Lowgroove-nak a kapitány.

A matróz fintorgott, az egyik szemöldöke fel-le ugrált, azt leshette, hogy a maradványok közt megbújhatnak-e gyanús hátúszók, amik éles fogakhoz társulnak.

– Mozgás! – üvöltötte Williams, mire Lowgroove megkerülte a delfintetemet, begázolt a törmelékek közé, majd kirángatta a ládámat a kapitány lába elé.

– Jó kutya – paskolta meg a kapitány az északi széles hátát, majd felém fordult. – Nyissa ki, Mylod!

A láda nem volt lezárva. Felnyitottam, de közben biztos voltam benne, hogy a víz mindent tönkretett. Tévedtem. A papírok, a tinta, a szikém, minden eszközöm átvészelte a katasztrófát.

– Az ott micsoda? – kérdezte a kapitány egy gézdarabba göngyölt holmi láttán.

– Kétszersült. A tegnapi vacsorám – válaszoltam. – Nem volt étvágyam az este. Mintha tudtam volna, hogy mi következik.

– Nem tudhatta – intett le Williams, a szigetet kémlelve.

– Bevackoljuk magunkat feljebb, a fák közé. Holnap reggel harmadoljuk a kétszersültet, aztán... meglátjuk.

A királynő zászlaját a roncsok közt hagyva kerestünk szállást a vad vidéken.

Az első alkonyatkor döbbentem rá, hogy majdnem ez lett az első olyan napom, amikor nem gondoltam Elisabethre, sem a magam sorsnyomorára. A nehézségek visszazökkentettek. Vagy inkább előrelöktek afelé, aminek mindig is lennem kellett volna.

Úgy éreztem, minden gondolat emberi betegség csupán, amit csak a modern élet váratlan elpárologtatása gyógyíthat.

 

Gondolatgyilkosság, civilizációs megvonással.

 

Ezt a lapszélre írtam. Elkülönítettem, mint valami kincset, amire egyszemélyes odisszeám során akadtam. Valahogy jobban lettem tőle. Ez történik velem, és borzalmasan hálás vagyok a kezelésért. A Homo sapiensnek kizárólag az evésen, az iváson és a szaporodáson kellene töprengenie. Minden más csak úri hóbort, ami a jólét szövődménye. Kóros agyi elváltozás.

Szóval isten áldja a hajótörés intézményét!

Az első este úgy éreztem magam, mintha egy követ hajítottam volna ki a koponyámból. Lebegtem itt, a senki szigete felett, aminek nem volt neve, és nem birtokolta senki. A jókedvemet csak az éjszakai események árnyékolták be, amikor Lowgroove a szikémmel elvágta Williams torkát, és miközben a kapitány még hörgött és kapálózott, már javában falta az utolsó kétszersültünket.

 

 

3

 

Reggelre a kapitány teste már nem volt a rögtönzött táborunkban. Lowgroove az éjjel arrébb vonszolta a sziget belseje felé. Előtte nyilván felhasította a zubbonya bélését, mert a matrózlegenda úgy tartotta, hogy a kapitányok odarejtik a pénzüket. Nem mintha bármit is tudott volna kezdeni a pénzzel a mi megátalkodott helyzetünkben, de bizonyára késelésen és zsebmetszésen nevelkedett, így engedett természetének, és élt a helyzettel.

Mindenesetre maradhatott benne a lelkiismeret pislákoló szikrájából – esetleg a belé nevelt babonából –, és nem akarta folyton a halott szemét bámulni. Gyűlöltem őt a gyilkosságért, de hálás voltam, hogy nem az oszló hulla társaságában kezdjük a napot. Persze mindezt elnyomta a rettegés.

Minden mozdulatát figyeltem a szemem sarkából, és természetesen nem aludtam egész éjjel. Fohászkodtam, összekulcsolt kézzel imádkoztam azért, hogy felébredjek ebből a rossz álomból. De az álom, így az ébredés is, elkerült.

Egy gyilkossal voltam összezárva egy szigeten.

Végül Lowgroove nem rontott nekem. Nem óhajtotta elvágni az én torkomat is, amit a testi erőnk különbségét tekintve könnyen megtehetett volna. Beletelt pár órába, míg a rémület uralta agyam megértette, miért. Williams csupán a régi hatalmi berendezkedés része volt. Feljebbvalója, ura és parancsolója Lowgroove-nak. Ennélfogva gyűlöletes is. Abban a pillanatban, hogy a Vörös Oroszlán árbóca eltört, már nem volt rá szükség. Eggyel több éhes száj volt csupán.

Ezzel szemben én még hasznos lehettem, mivel seborvos voltam, és ezt ő is jól tudta. A kettőnk kapcsolata érdeken alapult. Be kellett látnom, hogy kétségtelenül őszintébb így.

Nem menekültem hát el a torokvágás után. Nem futottam be a sziget belsejét fedő erdőbe, hogy a vadon mélyén fejezzem be ezt a kalandot. Maradtam, hogy Lowgroove-val együtt derítsük fel ezt a helyet, és egy emberölővel töltsem az utolsó napjaim. Azt még nem döntöttem el, hogy a maradásom engem is bűnrészessé avat-e, vagy sem. Egyelőre nem akartam erről gondolkodni. Valószínűleg úgyis mindegy. Itt, a pálmákkal benőtt pokolban nincs bíróság, így hát legyen az Úr gondja, hogyan bünteti majd gyáva fiát.

Bejártuk az egész szigetet.

Egy mesebeli folyót kerestünk, ahol friss víz van, de nem találtunk. Akadt viszont egy tó. Feleakkora lehetett, mint Plymouth főtere, partján a lombok zöldebbek, a levegő viszont ugyanúgy émelyítő, bár kissé más módon, mint a parthoz közelebb. A rovarok kövérebbek lettek, mi pedig bizakodóbbak az életben maradásunk napjainak becslésében.

– Tiszta, mint egy apáca valaga – lelkendezett Lowgroove.

Ő ivott először, azután parancsolt. – Kóstó’d meg, doki!

A partra térdeltem, és a számba vettem fél kortyot.

– Édes. – Ez a mélyedés vagy összegyűjtötte az esővizet, vagy megszűrte szikláival az óceánt.

Miközben térdre rogytunk, és arcunkat a tóba fúrva vedeltünk, leláttunk egészen a kavicsos aljáig.

Ittunk, a bozótba vizeltünk, majd ittunk tovább hasfájásig.

Nemsokára az étel lett a legnagyobb gondunk. Egyetlen kókuszfát találtunk, aminek a termését az első nap levertük. Öt kókuszdió. Három a tagbaszakadt Lowgroove-é, mert szerinte a nehezebb embernek több étel jár. A sebészkésem nyelével törte fel az óriási magot, majd megszánta kínlódásom, nem hagyta, hogy egy kicsi kődarabbal püföljem a kókuszt, és feltörte az enyémet is.

Ezen az éjszakán megint nem aludtam. A tökéletes sötétben, amit csak a semmi közepén álló vadon nyújthat, a csillagokat néztem. A világegyetem fényes fodrait, amiket a fenti óceán vet, melyet még sohasem éreztem ilyen közelinek.

 

 

4

 

Eltelt néhány nap. Talán fél tucat is, biztos nem vagyok benne.

Az egyik hajnali dagály erősebb lehetett a többinél, elmosta a delfintetemet a partról, és vele együtt az esélyünket is, hogy elkapjunk és felzabáljunk egy sirályt. Teknőchúsban reménykedtem, de egyetlen ilyen állatot sem láttam ezen a helyen. Szerencsére megtaláltuk a tűzszerszámot és a taplót, továbbá némi fát korábban kivittünk száradni, és most abból raktunk tüzet.

A sziget közepén kisebb hegy magasodott, arra kaptattunk fel. A csúcsról kirajzolódott a zöld pokol partvonala körülöttünk. Az új hazánk nagyjából akkora lehetett, mint Manchester. Körbe lehetett volna járni, ha rászánjuk az időt és az erőt. Erdő, kopárabb dombok, kavicspart. A túlsó oldal sem látszott jobbnak, mint a miénk, így visszamentünk partra vetődésünk helyére.

A kókusz kegyetlen hasmenést okozott. Olykor percenként futottunk a bokrok közé, hogy gyorsan túladjunk az utolsó vacsoránkon, és teret adjunk beleinkben a semminek. Mintha az egész csillagos égbolt odabent lenne a hasamban.

Éhség! Túl a mardosó kényszeren, amivel a test figyelmeztet, és üzen, hogy szeretne még létezni, megérkezett a fizikai fájdalom is. Hol a jobb, hol a bal oldalon hasított belém. Akár a késszúrások.

Beszéd nélkül, nyögve, nyöszörögve gubbasztottunk a tűz körül.

Elborzadva láttam, hogy Lowgroove a lángok közé veti a ruháját. Előbb az ingét, majd a nadrágját is. Anyaszült meztelenül állt a tűz előtt, nem is próbálva takargatni magát. A naptól cserzett bőréhez képest férfiassága duzzadt fehér féreg volt.

Öntelt mosollyal az arcán kapott rajta, hogy őt bámulom.

– Mit ír, doki?

– Az utolsó napjaink eseményeit – válaszoltam neki készségesebben, mint szerettem volna.

– A’ vicces történet lesz – mondta a tüzet bámulva. – Minek vacakol avva’?

– Hogy Isten elolvassa, és megbocsásson.

– Inkább hallgasso’ a dologró’ – nevetett.

Miközben elaludtunk, az éhségérzet állandósult. Megszokottá vált, akár a lélegzés. A karom legyengült, az álomban töltött percek mégis mintha rövidültek volna.

 

A szerzővel az interjúnkat itt olvashatjátok el.


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632932101
Megjelenés: 2018-05-28
méret: 130 mm x 197 mm

Benyák Zoltán

Tovább
Ez is érdekelhet:

MINDENNAPI
2019-10-25 12:12:37

Anyu és én – Kreatív emlékkönyv anyák és gyermekeik számára

Tovább
MINDENNAPI
2019-10-31 17:51:32

Hasznos könyv a bankszektor fogalmairól – Solti Gabriella könyvét ajánljuk

Tovább
HÍREK
2019-11-11 09:52:00

Könyvterápia, avagy melyik klasszikus regény olvasásába kezdjünk a hideg napokon?

Tovább

Vajon csak a túlélés számít? – Részlet Benyák Zoltán Az utolsó emberig című regényéből.

Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről IDE kattintva tájékozódhat. Értem