Egy falu titkai

2008. november 6., csütörtök

Azt se mondta, hogy viszlát. Persze a börtönből szabadulva senki sem mondja, hogy viszlát. Az elmúlt tíz évben elég gyakran, sőt nagyon gyakran elképzelte, milyen lesz, amikor kiszabadul. Most kénytelen volt megállapítani, hogy a gondolatai tulajdonképpen mindig csak addig a pillanatig jutottak el, amikor a kapun át kilép a szabadságba, és most ez egyszerre szörnyű fenyegetésnek tűnt számára. Semmilyen terve nem volt. Már nem.
A szociális munkások halandzsája nélkül is régóta tisztában volt vele, hogy a világ nem az ő visszatérésére vár, és hogy jobban jár, ha felkészül, mert odakint az életben újabb pofonok és egyéb csapások várják. Az orvosi karriert, amelyről annak idején, a színötös érettségi vizsga után álmodott, el is felejtheti. Ha úgy alakul, akkor a börtönben elvégzett tanulmányaival és az ugyanott letett lakatosvizsgájával talán kezdhet majd valamit. Épp ideje volt, hogy szembenézzen az élettel.

Amikor a rockenbergi büntetés-végrehajtási intézet szürke, fogazott tetejű acélkapuja fémes csattanással becsukódott mögötte, meglátta a nőt, aki az utca túloldalán várt rá. Habár a régi bandából ő volt az egyetlen, aki az elmúlt tíz évben rendszeresen írt neki, most mégis meglepte, hogy eljött. Igazából az apjára számított. A nő hanyagul egy ezüstmetál terepjáró sárhányójának támaszkodott, az egyik füléhez telefont szorított, és jókorákat szívott a kezében tartott cigarettából. Megtorpant. Amikor a nő felismerte, felegyenesedett, a kabátzsebébe dugta a telefont, és elpöckölte a cigarettacsikket. Egy pillanatig tétovázott, mielőtt átment a macskaköves utca túloldalára, a kis motyójával a bal kezében, és megállt előtte.

– Szia, Tobi! – mondta ideges mosollyal az arcán. Tíz év hosszú idő; és éppen tíz éve nem látták egymást, mivel nem akarta, hogy a nő meglátogassa a börtönben.

– Szia, Nadja! – felelte a férfi. Meglehetősen furcsa érzés volt ezen az idegen néven szólítania. A valóságban sokkal jobban nézett ki, mint a tévében. Fiatalabbnak tűnt. Csak álltak az út szélén, és tétován nézték egymást. A hűvös szél az úton összegyűlt, száraz faleveleket zörgette, a nap elbújt a vastag, szürke felhőtakaró mögé. Hideg volt.

– Örülök, hogy kiengedtek – jegyezte meg Nadja, miközben átölelte, és arcon csókolta. – Nagyon örülök. Tényleg!

– Én is – válaszolta erre ő, és amikor kimondta, azon gondolkozott, vajon tényleg így van-e. Az öröm valami más érzés, mint az idegenségnek és a bizonytalanságnak ez a furcsa keveréke. Mivel ő meg sem mozdult, hogy átölelje a nőt, az is elengedte őt. Valamikor régen a szomszédban lakott, Nadja volt a legjobb barátja, természetesnek vette, hogy mindig ott volt mellette. Mintha a meg nem született kishúga lett volna. De mostanra minden megváltozott; nem csupán a neve. A csibészes Nathalie-ból, a szeplős kislányból, aki annak idején úgy szégyellte a fogszabályzóját és a mellét, Nadja von Bredow lett, híres és ünnepelt színésznő. Megvalósította a nagyratörő álmait, maga mögött hagyta a falujukat, és felkapaszkodott a társadalmi ranglétra tetejére. Ő ugyanakkor a lábát sem tehette fel arra a létrára, még a legalsó fokára sem. A mai naptól volt fegyencnek számít: letöltötte ugyan a büntetését, de a társadalom ezután sem vár rá tárt karokkal.

– Az édesapádat nem engedték el a munkából. – Nadja váratlanul hátralépett, és közben kerülte a tekintetét, mintha csak átragadt volna rá az elfogódottsága. – Ezért jöttem én el érted.
– Nagyon kedves tőled – mondta Tobias, és becsúsztatta a bőröndjét az autó hátsó ülésére, majd beült elölre. A világos bőrülésen még egyetlen karcolás sem látszódott, az utastérnek pedig teljesen új szaga volt. – Ez igen! – jegyezte meg őszinte csodálattal, miközben a műszerfalat nézte, amely leginkább egy repülőgépére hasonlított. – Igazán szép kocsi.

Nadja egy pillanatra elmosolyodott, bekötötte magát, majd a slusszkulcsot be sem dugva megnyomott egy gombot. A következő pillanatban a motor visszafogott berregéssel bekapcsolt. A nő ügyesen kitolatott a hatalmas autóval a parkolóból, Tobias pillantása közben végigfutott a börtönfal mellett álló, sudár gesztenyefákon, amelyekre korábban éppen rálátott a cellája ablakából. Az elmúlt tíz évben ezek a fák jelentették számára az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. Ezek az évszakokkal együtt változó fák jelentették számára az egyetlen érintkezési pontot az odakinti élettel, a világ többi része zavaros ködbe burkolózott a börtön falain túl. Most pedig, miután letöltötte a kiszabott büntetését, a gyilkosnak vissza kell térnie ebbe a zavaros ködbe. Ha akarja, ha nem.

– Hová vigyelek? Menjünk egyből hozzám? – kérdezte Nadja, amikor felhajtottak az autópályára. A nő az utolsó leveleiben többször is felajánlotta neki, hogy egyelőre költözzön oda hozzá: a frankfurti lakása elég nagy, ketten is bőven elférnek majd benne. Nagyon csábító volt a lehetőség, hogy esetleg nem kell visszatérnie Altenhainba, és nem kell szembenéznie a múlttal, Tobias mégis visszautasította Nadja ajánlatát.

– Talán majd később – válaszolta inkább. – Először haza akarok menni.

 

Pia Kirchhoff főfelügyelő az egykori eschborni katonai repülőtéren állt a szakadó esőben. Szőke haját két rövid kis copfa fonta a baseballsapka alatt, és a kezét mélyen a steppelt dzsekije zsebébe süllyesztve, kifejezéstelen arccal nézte a helyszínelőktől érkezett kollégákat, akik éppen egy sátorponyvát feszítettek ki a lábuknál tátongó lyuk fölé. Az egyik régi, omladozó repülőgéphangár bontása közben a markológép kezelője egy üres üzemanyagtankban csontokra meg egy emberi koponyára bukkant, és a főnöke legnagyobb bosszúságára rögtön értesítette is a rendőrséget. Úgyhogy már két órája állt a bontás, Pia pedig kénytelen volt végighallgatni az igencsak rosszkedvű művezető szitkozódását, akinek a multikulti brigádját a rendőrök felbukkanása egy csapásra megtizedelte. A fickó már a harmadik cigarettát szívta el negyedórán belül, és behúzta a vállát, mintha úgy meg tudná akadályozni, hogy az eső befolyjon a munkáskabát gallérja alá. Közben pedig folyamatosan káromkodott.

– Az igazságügyi orvosszakértőt várjuk. Mindjárt itt lesz – mondta Pia, akit sem az építkezésen foglalkoztatott feketemunkások, sem a bontás ütemterve nem érdekelt. – Menjenek át egy másik csarnokhoz, és kezdjék el azt bontani!

– Maga könnyen beszél – felelte a férfi panaszos hangon, a várakozó markolók és teherautók felé mutogatva. – Néhány csontdarab miatt csúszni fogunk a munkával, ez nekünk egy kész vagyonba fáj majd.

Pia megvonta a vállát, és hátrafordult. Egy autó döcögött végig a repedésekkel tarkított betoncsíkon. A gaz már teljesen felverte a betont, az egykor tükörsima kifutóból mára hepehupás ugratópálya lett. A repülőtér bezárása óta a természet meggyőzően bebizonyította, hogy bármilyen ember által alkotott akadályt képes legyőzni. Pia otthagyta a nyavalygó művezetőt, és odasétált a rendőrautók mellett megálló ezüstszínű Mercedeshez.
– Te aztán nem kapkodtad el a dolgot – üdvözölte nem túl barátságosan a volt férjét. – A te hibád lesz, ha megfázok.

Dr. Henning Kirchhoffot, a Frankfurti Igazságügyi Orvosszakértői Intézet igazgatóhelyettesét nem volt olyan könnyű kihozni a sodrából. Szép komótosan belebújt a kötelező, egyszer használatos kezeslábasába, a fényesre bokszolt bőrcipőjét gumicsizmára cserélte, és a fejére húzta a kapucnit.

– Éppen előadást tartottam – felelte. – Aztán meg dugóba kerültem a Messénél. Sajnálom. Miről van szó?

– Egy csontvázról egy régi, föld alatti üzemanyagtartályban. Jó két órája találtak rá a bontást végző cég emberei.

– Elmozdították?

– Nem hinném. Csak a betont és a földet távolították el, aztán szétvágták a tartály felső részét, mivel ezeket a nagy izéket nem tudják egyben elvinni.

– Jól van – bólintott Kirchhoff, majd odaköszönt a helyszínelőknek, és nekilátott, hogy lemásszon a sátorponyva alatti gödörbe, amelyet a tartály alsó része alkotott. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ő volt a legalkalmasabb ember a feladatra, mivel egyike volt a kevés törvényszéki antropológusnak Németországban, és éppen az emberi csontok vizsgálata jelentette a szakterületét. A fedetlen területeken a szél majdnem vízszintesen fújta az arcukba az esőt, Pia egész testében reszketett. A víz az orrára csorgott a baseballsapkája sildjéről, a lába jégtömbbé fagyott, és irigykedve figyelte a tétlenségre kárhoztatott bontóbrigád tagjait, akik a repülőgéphangárban álltak, és forró kávét kortyolgattak a termoszukból. Henning a szokásához híven ezúttal is nagy körültekintéssel tette a dolgát; ha csont került elé, akkor az idő és a külvilág teljesen megszűnt számára. Letérdelt az üzemanyagtartály padlójára, és a csontváz fölé hajolva szép sorban szemügyre vette a csontokat. Pia is behajolt a sátorponyva alá, és megkapaszkodott a létrában, nehogy belecsússzon a gödörbe.

– Egy teljes csontváz – kiáltotta fel neki a férfi. – Női.

– Idős vagy fiatal? Mióta lehet itt?

– Ezzel kapcsolatban még nem tudok pontosabbat mondani. Így elsőre szövetmaradékot nem látok rajta, úgyhogy vélhetően itt van már néhány éve. – Henning Kirchhoff felállt, és felmászott a létrán. A helyszínelők óvatosan nekiláttak, hogy a körülötte lévő földdel együtt kiemeljék a csontvázat. Egy darabig eltart majd, amíg beszállítják az igazságügyi orvosi intézetbe, ahol Henning és a munkatársai alaposan megvizsgálhatják. A mélyépítő munkák során rendszeresen találtak emberi csontokat. Nagyon fontos volt, hogy meg tudják állapítani, mióta hevert ott a csontváz, mivel az életellenes bűncselekmények, a gyilkosság kivételével, harminc év után elévültek. Csak akkor volt értelme összevetni az adatokat az eltűnt személyek listájával, ha sikerült megállapítani az áldozat életkorát és azt, hogy mióta hever ott a holttest. A régi katonai reptér valamikor az ötvenes években fogadott utoljára repülőket, valószínűleg az üzemanyagtartályokat is akkor tölthették meg utoljára. A csontváz akár az 1991 októberéig a repülőtér mellett működő amerikai katonai tábor egyik női lakójáé is lehetett, de akár abból az egykori menekülttáborból is származhatott, amely korábban a rozsdás szögesdrót másik oldalán állt. – Beülünk valahová egy kávéra? – kérdezte Henning, miközben szárazra törölte és feltette a szemüvegét, majd kihámozta magát az átnedvesedett kezeslábasból. Pia meglepetten bámult a volt férjére. Egyáltalán nem vallott rá, hogy munkaidőben kávézni szeretne.
– Történt valami? – kérdezte némi gyanakvással. A férfi előbb csücsörített, majd sóhajtott egy nagyot.

– Jó nagy kalamajkába kerültem – vallotta be Henning. – Szükségem van a tanácsodra.

 

A falu két ronda emeletes ház között gubbasztott a völgyben. Mindkét szörnyűség a hetvenes évekből származott, amikor minden magára valamit is adó falu engedélyezte a toronyházak építését. A jobb oldali lejtőn terült el az úgynevezett „milliomosok dombja”, ahogy a régi lakók megvető hangsúllyal nevezték azt a két utcát, ahol az újonnan betelepültek jókora telkei és fényűző villái álltak. Ahogy egyre közelebb értek a szülei házához, a szíve egyre izgatottabban kalapált. Tizenegy éve járt itt utoljára. Tőlük jobbra állt Dombrowski néni öreg, favázas háza, amely már régen is úgy nézett ki, mintha csak azért állna még mindig, mert be van szorítva két másik kis házikó közé. Valamivel távolabb, balra következett a Richter család háza és a boltjuk. Azzal átellenben pedig az Aranykakas, Tobias apjának a fogadója. Tobias nyelt egy nagyot, amikor Nadja megállt az épület előtt. A férfi hitetlenkedve bámulta az elhanyagolt homlokzatot, a málló vakolatot, a leengedett redőnyöket és a leszakadt ereszcsatornát. Az aszfaltot felverte a gaz, a kapu ferdén lógott a helyén. Nem sok hiányzott hozzá, hogy megkérje a lányt, hajtson tovább – gyorsan, gyorsan, csak el innen! De végül ellenállt a kísértésnek, sietve megköszönte Nadjának, hogy hazahozta, majd kiszállt, és kivette a bőröndjét a hátsó ülésről.

– Hívj majd, ha szükséged van valamire! – mondta a nő búcsúzóul, majd gázt adott, és elhajtott. Mire számított? Hogy pezsgőt bontanak az érkezésére? Egyedül ácsorgott az épület előtti kis, aszfaltozott parkolóban, amely valaha e szomorú kis koszfészek központja volt. Az egykor vakítóan fehér vakolat bepiszkolódott, és tenyérnyi foltokban mállott, a homlokzaton már az „Aranykakashoz” feliratot is alig lehetett elolvasni. A bejárati ajtó megrepedt tejüvege mögött egy tábla lógott. átmenetileg zárva – hirdették a megfakult betűk. Az apja ugyan valamikor egyszer említette neki, hogy bezárta a vendéglőt, méghozzá a porckorong-problémáira hivatkozva, de Tobias sejtette, hogy valami más késztethette erre a nehéz döntésre. Hartmut Sartorius családja három nemzedék óta foglalkozott vendéglátással, és ő is szívvel-lélekkel végezte ezt a munkát, levágta az állatokat, főzött, saját maga készítette az almaborát, és egyetlen napra sem hanyagolta el a vendéglőjét, még akkor sem, ha beteg volt. Valószínűleg a vendégek maradoztak el. Senki sem akart egy kétszeres gyilkos szüleinél enni, az ünneplésről már nem is szólva. Tobias vett egy nagy levegőt, és elindult a kapu felé. Kissé neki kellett veselkednie, hogy legalább az egyik szárnyát meg tudja mozdítani. Megdöbbent, amikor meglátta, milyen állapotban van az udvar. Ott, ahol egykor nyaranta asztalok és székek álltak a hatalmas gesztenyefa terebélyes ágai, valamint egy festői, vadszőlővel befuttatott pergola alatt, ahol pincérnők rohangáltak fel-alá az asztalok között, most szomorú elhagyatottság uralkodott. Tobias pillantása végigvándorolt az összehajigált szeméthegyeken, a széttört bútordarabokon és a háztartási hulladékon. A pergola félig már összedőlt, a vadszőlő kiszáradt. A gesztenyefa lehullott leveleit senki sem söpörte össze, a kukát szemmel láthatóan már hetek óta nem tették ki az utcára, mivel a szemeteszsákok bűzlő halommá nőttek körülötte. Hogyan képesek a szülei így élni? Tobias egyszerre minden reményét elveszítette. Lassan elindult a bejárati ajtó felé, majd kinyújtotta a kezét, és megnyomta a csengőt. Amikor tétován kinyílt előtte az ajtó, a szíve a torkában dobogott. Megpillantotta az apját, és könnyek szöktek a szemébe, közben hatalmas düh tört fel benne, haragudott saját magára, és haragudott azokra az emberekre, akik magukra hagyták a szüleit, miután ő börtönbe került.

– Tobias! – Hartmut Sartorius beesett arcán, amely már csak árnyéka volt az egykori életerős, magabiztos férfiarcnak, halvány mosoly suhant át. Az egykor szép dús, fekete haja megritkult és megőszült, a meggörbült testtartása elárulta, milyen hatalmas terhet rakott a vállára az élet. – Egy kicsit... egy kicsit rendet kellett volna raknom, de nem engedtek el a munkából, és... – Hartmut Sartorius elhallgatott, és már nem is mosolygott tovább. Csak állt a fia előtt, egy megtört ember, aki szégyenkezve igyekezett elkerülni a tekintetét, mivel tisztában volt vele, hogy az mit lát. Ezt Tobias már nem tudta tovább elviselni. Ledobta a bőröndöt a földre, kitárta a karját, és esetlenül megölelte a vele szemben álló, kimerült, ősz idegent, akiben már alig ismert rá a saját apjára. Nem sokkal később elfogódottan ültek egymással szemben a konyhaasztalnál. Annyi mindent akartak mondani egymásnak, mégis felesleges volt minden szó. A rikítósárga viaszosvászon asztalterítő tele volt morzsákkal, az ablakokon alig lehetett kilátni, olyan koszosak voltak, az ablakpárkányon egy elszáradt cserepes virág már régen elveszítette a túlélésért folytatott küzdelmet. A konyhát megsavanyodott tej és hideg cigarettafüst nyirkos, kellemetlen szaga ülte meg. Egyetlen bútordarabot sem helyeztek át máshová, egyetlen képet sem vettek le a falról, minden ugyanolyan volt, mint amikor 1997. szeptember 16-án letartóztatták, és elvitték otthonról. Csakhogy akkor még minden barátságos és tiszta volt, az egész ház csak úgy ragyogott. Az anyja pompás háziasszony volt, hogyan tűrhette, hogyan viselhette el, hogy ilyen elhanyagolt házban éljenek?

– Anya hol van? – törte meg végül Tobias a csendet. Rögtön észrevette, hogy az apja újból zavarba jött a kérdésétől.

– El akartuk... igazából már korábban el akartuk mondani neked, de... de aztán azt gondoltuk, jobb, ha nem tudsz róla – szólalt meg végül Hartmut Sartorius. – Anyád egy ideje már... nem lakik itt. De tudja, hogy ma jössz haza, és nagyon boldog, hogy végre találkozhat veled.

Tobias értetlenül nézett rá.

– Mi az, hogy már nem lakik itt?

– Nem volt egyszerű az életünk, miután téged... szóval, miután elmentél. Egyfolytában mindenki rólunk pletykált. Anyád aztán egy idő után már nem bírta tovább – folytatta az apja. Semmi szemrehányás nem volt a megtört, elgyengült hangjában. – Négy évvel ezelőtt váltunk el. Anyád most Bad Sodenben lakik. Tobias nagy keservesen nyelt egyet.

– Miért nem szóltatok nekem erről egy szót sem? – suttogta végül.

– Ugyan, fiam, az semmit sem változtatott volna! És nem akartuk, hogy feleslegesen felidegesítsd magad.

– Ez azt jelenti, hogy teljesen egyedül élsz?

Hartmut Sartorius bólintott, és a tenyere élével ide-oda tologatta a terítőn a morzsákat, szimmetrikus alakzatokká rendezte, majd ismét szétszórta őket.

– És a malacok? A tehenek? Hogy győzöd ezt a rengeteg munkát?

– Az állatoktól már jó néhány éve megszabadultam – felelte az apja. – Ezt-azt azért termesztek még. Sőt, egész jó munkát találtam az egyik eschborni konyhán.

Tobias ökölbe szorította a kezét. Milyen ostoba volt, amikor azt hitte, hogy az élet csak őt bünteti meg! Sohasem fogta fel igazából, mennyit szenvedhettek a szülei ettől az egésztől. Amikor meglátogatták a börtönben, eljátszották, hogy otthon minden a legnagyobb rendben van, pedig valójában már az égvilágon semmi sem volt rendben. Mekkora erőfeszítésükbe kerülhetett mindez! Tehetetlen düh fojtogatta. Odalépett az ablakhoz, és csak bámult maga elé a semmibe. Az a terve, hogy néhány nap után otthagyja a szüleit, és valahol máshol, Altenhaintól minél távolabb kezd új életet, egyszerre füstbe ment. Itt fog maradni, döntötte el magában. Ebben a házban, ezen az udvaron, ebben az átkozott koszfészekben, ahol úgy megkínozták a szüleit, akik az égvilágon semmi bűnt nem követtek el.

 

A Fekete Paripa megtelt vendégekkel, így aztán jókora hangzavar uralkodott a falambériás étteremben. Fél Altenhain összegyűlt az asztaloknál és a pultnál, ami elég szokatlan volt egy csütörtöki kora délutánon. Amelie Fröhlich odaegyensúlyozott a kilences asztalhoz a vadász módra készített három sertésszelettel, feltálalta a sülteket, és jó étvágyat kívánt hozzájuk. Udo Pietsch ácsmesternek meg a haverjainak általában mindig volt valami ostoba megjegyzése a lány rendkívüli alakjára, de aznap Amelie akár meztelenül is felszolgálhatott volna, akkor sem figyelt volna oda rá senki. A hangulat olyan feszült volt, mintha egy Bajnokok Ligája-meccset adnának a tévében. Amelie kíváncsian hegyezte a fülét, amikor Gerda Pietsch áthajolt a szomszéd asztalhoz, amelynél a Richter házaspár, a főutcán található élelmiszerbolt tulajdonosai ültek.

– ...láttam, amikor megjött – mesélte éppen Margot Richter.

– Micsoda arcátlanság, egyszerűen csak visszajött ide, mintha mi sem történt volna!
Amelie visszament a konyhába. Az ételkiadó pultnál Roswitha arra várt, hogy elkészüljön a négyes asztalnál ülő Fritz Unger rendelése, a közepesen átsütött hátszín fűszervajjal és hagymával.
– Minek köszönhetjük ma este ezt a felfordulást? – kérdezte Amelie az idősebb pincérnőt, aki kihúzta a jobb lábát a gyógypapucsából, és feltűnés nélkül dörzsölni kezdte vele a visszeres bal vádliját. Roswitha körülnézett, hogy mit csinál a főnökaszszony, őt azonban teljesen lekötötték az italrendelések, úgyhogy a felszolgálókkal most nem volt ideje foglalkozni.

– Há’, ma gyütt ki a börtönből a Sartorius gyerek – árulta el Roswitha fojtott hangon. – Tíz évet ült, amér’ annak idején megölte azt a két kislányt!

– Aha! – Amelie-nek elkerekedett a szeme a meglepetéstől. Futólag ismerte Hartmut Sartoriust, még azt is tudta róla, hogy egyedül él egy hatalmas, elhanyagolt telken az ő házuk alatt, arról viszont semmit sem tudott, hogy a férfinak egy fia is lett volna.

– Igen – folytatta Roswitha a pult felé bökve a fejével, ahol Manfred Wagner asztalosmester bámult maga elé üveges szemmel, a kezében az aznap esti tizedik vagy tizenegyedik üveg sörrel. Máskor két órával több kellett neki, hogy legurítsa a tíz üveg sörét. – Manfred lányát, a Laurát ölte meg az a Tobias gyerek. No, meg a kis Schneeberger lányt. De azt még mindig nem árulta el, hogy mi’ csiná’t velük.

– Egy hátszín fűszervajjal és hagymával! – Kurt, a konyhai kisegítő átcsúsztatta a tányért a kiadónyíláson, Roswitha visszabújt a papucsába, és a tömött nagytermen át, tekintélyes idomaihoz képest egész ügyesen, odamanőverezett a négyes asztalhoz. Tobias Sartorius: Amelie korábban még sohasem hallotta ezt a nevet. A lány alig fél évvel korábban költözött Berlinből Altenhainba, méghozzá nem éppen önszántából. A falu és a lakói cseppet sem érdekelték, és ha az apja főnökén keresztül nem kapott volna munkát a Fekete Paripában, akkor még mindig nem ismert volna senkit a faluból.

– Három búzasör és egy light Coca-Cola! – kiáltotta Jenny Jagielski, a fiatal főnökasszony, aki az italokért felelt. Amelie felkapott egy tálcát, rátette az üvegeket, és lopva megnézte magának Manfred Wagnert. Az ő lányát gyilkolta meg Hartmut Sartorius fia! Ez elképesztően izgalmasan hangzik. A világ legunalmasabb falujában ilyen hihetetlen szörnyűségekre derül fény. Közben lerakta a három búzasört az asztalra, amelynél Jenny Jagielski testvére, Jörg Richter ült két másik férfival. Jenny helyett tulajdonképpen Jörgnek kellett volna a pult mögött állnia, ő azonban csak ritkán csinálta azt, amit kellett. Akkor meg aztán végképp nem, amikor Jenny férje, a Fekete Paripa főnöke nem volt ott. A light Colát Unger asszony rendelte a négyes asztalnál. Amelie egy pillanatra visszament a konyhába. Az összes vendég megkapta a rendelését, közben Roswitha is végigjárta a termet, és sikerült megtudnia néhány további részletet, amiket aztán most kipirult arccal és ziháló keblekkel gyorsan meg is osztott a kíváncsi hallgatóságával. Amelie-n kívül Kurt és Achim, a két kisegítő és Wolfgang, a szakács is igencsak hegyezte a fülét. Margot Richter boltja – amelyre Amelie legnagyobb csodálkozására Altenhainban mindenki csak úgy hivatkozott, hogy „beugrunk a Margot-hoz”, miközben az üzlet a férjéé volt – srégen szemben állt az egykori Aranykakassal, így Margot meg Inge Dombrowski, a fodrász, aki nem sokkal azelőtt nézett be Margot-hoz egy kis pletykálásra, aznap délután a saját szemükkel látták, hogy ez a fickó visszatért a faluba. Egy ezüstszínű luxusautóból szállt ki, és rögtön bement a szülei házába.

– Má’ ez is micsoda pimaszság! – mondta Roswitha felháborodva. – A lányoknak annyi, ez a fickó meg úgy mászkál itten, mintha mi se történt vóna!

– Ne má’, mégis hová menne ez a szerencsétlen? – kérdezte Wolfgang elnézően, és húzott egyet a sörösüvegéből.

– Szerintem te nem vagy eszedné’! – förmedt rá Roswitha.

– Oszt akkó’ mit szó’nál, ha egyszer csak ott állna előtted a lányod gyilkosa?

Wolfgang közömbösen megvonta a vállát.

– Na, mondjad csak tovább! – erősködött Achim. – Hová ment onnan a fickó?

– Hát hová? Be a házba – folytatta Roswitha. – Jó nagyot csodá’kozhatott, amikó’ meglátta, hogy néz ki ott minden.

Ekkor kinyílt a csapóajtó. Jenny Jagielski bemasírozott a konyhába, és csípőre vágta a kezét. Az anyjához, Margot Richterhez hasonlóan ő is egyfolytában attól félt, hogy az alkalmazottai pénzt vesznek ki a kasszából, amikor ő nincs ott, vagy jól kibeszélik a háta mögött. A három, gyors egymásutánban jött terhessége teljesen tönkretette az egyébként is tenyeres-talpas alakját: most már olyan kerek volt, akár egy hordó.

– Roswitha! – kiáltott rá éles hangon a jó harminc évvel idősebb nőre. – A tízes asztal fizetni szeretne!

Az asszony engedelmesen kiiszkolt a konyhából, és Amelie is követni akarta, Jenny Jagielski azonban visszatartotta.

– Hányszor szóltam már, hogy vedd ki ezt az undorító pirszinget, és csinálj magadnak valami rendes frizurát, ha dolgozni jössz! – A megvetés lerítt a nő felpüffedt arcáról. – Ezenkívül egy blúz is jobb lenne e helyett a mellény helyett! Ennyi erővel akár fehérneműben is felszolgálhatnál! Ez egy tisztességes fogadó, nem pedig egy... egy berlini alternatív diszkó!

– A férfiaknak viszont tetszik – vágott vissza Amelie szemtelenül. Jenny Jagielski szeme résnyire szűkült, a hájas nyakán anyajegyekre hasonlító, lángolóvörös foltok jelentek meg.

– Az engem nem érdekel – sziszegte fenyegetően. – Olvasd majd el a higiéniai előírásokat!
Amelie-nek már ott volt a nyelvén a heves visszavágás, de az utolsó pillanatban végül mégis uralkodott magán. Habár teljes szívéből undorodott ettől a nőtől, a szétégett, olcsó, dauerolt frizurájától kezdve a húsos parizervádlijáig, de nem engedhette meg magának, hogy összevesszenek. Szüksége volt a munkára a Fekete Paripában.

– És ti mit csináltok? – förmedt rá a főnökasszony a szakácsokra. – Nincs semmi dolgotok?
Amelie kisietett a konyhából. Manfred Wagner ebben a pillanatban a bárszékkel együtt felborult.

– Hé, Manni! – kiáltotta az egyik vendég a törzsasztaltól. – Hiszen még csak fél tíz van! – A többiek jóízűt nevettek a megjegyzésen. Senki sem izgatta fel magát különösebben az eseten, ez a kis közjáték hasonló formában szinte minden este megismétlődött, igaz, általában csak tizenegy körül. Ilyenkor felhívták a feleségét, aki néhány percen belül megjelent, kifizette a számlát, és hazatámogatta a férjét. Ma este azonban Manfred Wagner változtatott a koreográfán. Az egyébként kifejezetten békés férfi segítség nélkül feltápászkodott a földről, megfordult, és teljes erőből a földhöz vágta a sörösüvegét. Amikor pedig odatántorgott a törzsvendégekhez, a többi asztalnál is rögtön néma csend lett.
– Mi van, seggfejek? – motyogta az alkoholtól elnehezült nyelvvel. – Csak ültök itt egész nap, és hülyeségeket beszéltek, mintha mi sem történt volna! Bár az is lehet, hogy nektek tényleg minden mindegy!

Megkapaszkodott a széktámlában, és vérben forgó szemmel végigtekintett az asztaltársaságon.

– Nekem meg végig kell néznem... ezt a mocskot... végignézni, ahogy ez a mocsok... és közben nem tudok másra gondolni... – Elhallgatott, és lehajtotta a fejét. Jörg Richter erre  felállt, és megfogta a vállát.

– Gyere, Manni! – mondta. – Ne balhézz itt nekünk! Felhívom Andreát, aztán...

– Ne érj hozzám! – üvöltött fel Wagner, és olyan hevesen ellökte magától a másik, fiatalabb férfit, hogy az elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt esett. Estében sikerült elkapnia az egyik szék háttámláját, és a rajta ülővel együtt magával rántotta a földre. Egy pillanat alatt hatalmas kavarodás alakult ki. – Megölöm azt a mocskot! – ordította többször egymás után. Közben a keze cséphadaróként járt, a törzsasztalon felborultak a teli poharak, a tartalmuk ráömlött a földre került férfiakra. Amelie a kasszánál állt, és lenyűgözve figyelte a látványosságot, miközben a kolléganője az életéért küzdött a tumultus kellős közepén. Egy jó kis kiadós bunyó a Fekete Paripában! Végre történt valami ebben a nyomorúságos koszfészekben! Jenny Jagielski ismét bedübörgött a konyhába.

– Még hogy tisztességes fogadó! – motyogta maga elé Amelie gúnyosan, amire csak egy komor pillantás érkezett válaszként. Néhány másodperccel később a főnökasszony Kurt és Achim kíséretében kirontott a konyhából. A két szakács egy szempillantás alatt leteperte a részeget. Amelie felkapta a kézi seprűt meg a szemeteslapátot, és odament a törzsasztalhoz, hogy összesöpörje a cserepeket. Manfred Wagner már nem védekezett, ellenállás nélkül hagyta, hogy kivezessék, az ajtóban azonban kiszabadult a két szakács szorításából, és megfordult. Dülöngélve állt a vendéglő ajtajában, a szeme vérben forgott. A szája szegletéből a zilált szakállára csorgott a nyál. Elöl a nadrágján megjelent egy sötét folt, és növekedni kezdett. Most aztán tényleg merev részeg lehet, állapította meg magában Amelie. Eddig még sohasem pisilte össze magát. Hirtelen megsajnálta a férfit, akin eddig mindig jókat derült magában. Vajon azért itta magát minden este olyan kitartó rendszerességgel öntudatlanra, mert meggyilkolták a lányát? A vendéglőben halálos csend uralkodott.

– Elkapom azt a mocskot! – üvöltötte Manfred Wagner. – Agyonverem, agyonverem azt a... azt a... rohadt gyilkost!

Lehajtotta a fejét. Csuklani kezdett.

 

Tobias Sartorius kilépett a zuhany alól, és felvette a törülközőt, amit már korábban odakészített magának. A tenyerével letörölte a párás tükröt, és a kis lámpás pipereszekrény utolsó még működő izzójának derengő fényében alaposan szemügyre vette az arcát. 1997. szeptember 16-án nézett utoljára ebbe a tükörbe, nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztek a rendőrök, és letartóztatták. Mennyire felnőttnek gondolta magát annak idején, az érettségi utáni nyáron! Lehunyta a szemét, és a homlokát nekinyomta a hideg üvegnek. Itt, ebben a házban, amelynek minden szegletéhez olyan meghitt viszony fűzte, mintha egyszerűen semmivé foszlott volna az a börtönben töltött tíz év. Minden részletre úgy emlékezett a letartóztatása előtti utolsó napokból, mintha csak tegnap lett volna. Hihetetlenül naiv volt akkoriban. Az emlékezetében ugyanakkor mind a mai napig ott tátonganak azok a fekete lyukak, amelyeknek a meglétét a bíróság nem akarta elhinni neki. Kinyitotta a szemét, a tükörbe meredt, és egy pillanatra szinte meglepődött, amikor egy harmincéves férfi szögletes arcát látta maga előtt. Az ujja hegyével megérintette az állkapocscsontjától az állcsúcsáig húzódó, fehéres forradást. Ezt a heget még a második héten szerezte a börtönben, és éppen ez volt az oka annak, hogy a következő tíz évet magánzárkában töltötte, és alig volt kapcsolata a többi fogvatartottal. A szigorú börtönhierarchiában egy fiatal lány gyilkosa csak néhány milliméterrel előzte meg a legutolsó mocskokat, a gyerekgyilkosokat. A fürdőszoba ajtaját már nem lehetett rendesen becsukni, a nedves bőrére csapódó, hideg levegőtől az egész teste remegett.
Odalentről hangok szűrődtek fel hozzá. Az apjához jöhetett valaki. Tobias elfordult a tükörtől, és felvette az alsónadrágját, a farmerét meg a pólóját. Nem sokkal korábban alaposan átnézte a hatalmas, lehangoló udvar többi részét is, és megállapította, hogy a hátsó részhez képest elöl még egészen elfogadhatóan néz ki. Azt a ködös elképzelését, hogy gyorsan maga mögött hagyja Altenhaint, már feladta. Nem hagyhatta egyedül az apját ebben az igénytelenségben. Mivel úgysem számíthatott rá, hogy egyhamar talál magának munkát, ezért eldöntötte, hogy ott marad néhány napig, és rendbe hozza a házat meg az udvart. Aztán majd meglátja, hogyan tovább. Kilépett a fürdőszobából, elment az egykori gyerekszoba csukott ajtaja mellett, és közben puszta megszokásból kihagyta a nyikorgó lépcsőfokokat. Az apja a konyhaasztalnál ült, a látogató ott állt előtte, Tobiasnak háttal.
Ő mégis rögtön felismerte.

 

Amikor Oliver von Bodenstein vezető főfelügyelő, a hofeimi rendőrség erőszakos bűncselekményekkel foglalkozó alosztályának feje fél tízkor hazaért, csupán egyetlen élőlény várt rá, a kutyája, de az is inkább zavartan, és nem örömmel üdvözölte – ami nála a rossz lelkiismeret csalhatatlan jele volt. A rossz lelkiismeret okát pedig Bodenstein már azelőtt kiszagolta, hogy meglátta volna. Elég stresszes tizennégy órás műszak állt mögötte, és a tartományi bűnügyi hivatal dögunalmas ülése volt a hab a tortán: egy frissen talált csontváz Eschbornban, amit dr. Nicola Engel, aki nagyon kedvelte az angol kifejezéseket, cold case-ként emlegetett; ráadásul aznap tartották a K23-tól Hamburgba áthelyezett egyik kolléga búcsúbuliját is. Bodensteinnak korgott a gyomra, mivel a jókora mennyiségű alkoholon kívül csak egy marék csipszet evett. Rosszkedvűen kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, de semmit nem látott, ami felvidította volna. Miért nem volt képes Cosima bevásárolni, ha már elfelejtett vacsorát csinálni neki? Különben is, hol van Cosima? Átsétált a hallon, közben fgyelemre sem méltatta a bűzlő csomót és a tócsát, amely a padlófűtésnek hála már ragacsos, sárgás folttá száradt, és felment a lépcsőn a legkisebb lánya szobájába. Sophia ágya, ahogy várta, üres volt. Ezek szerint Cosima, bárhová is ment, magával vitte a kislányt. Még arra sem volt képes, hogy írjon neki egy papírfecnit vagy egy SMS-t, úgyhogy ő sem fogja felhívni, határozta el magában Bodenstein. Éppen amikor levetkőzött, és bement a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon, csörögni kezdett a telefon. A készülék természetesen nem a helyén volt. Bodenstein egyre bosszúsabb lett, amikor a telefon keresésére indult, és még káromkodott is egy jó nagyot, amikor a nappaliban rálépett az egyik széthagyott játékra. Éppen abban a pillanatban, amikor megtalálta a telefont a kanapén, a csörgés elhallgatott. A következő pillanatban kulcs fordult a bejárati ajtó zárjában, mire a kutya izgatottan ugatni kezdett, és megjelent Cosima, a karján az édesen szundikáló kisbabával, a másik kezében pedig egy hatalmas virágcsokorral.

– Szóval, mégis itthon vagy – mondta köszönés helyett. – Miért nem veszed fel a telefont?
Erre Bodensteinban rögtön felment a pumpa.

– Mert előbb meg kellett keresnem. Különben is, hol a csudában voltál?

A nő válaszra sem méltatta, tudomást sem vett arról a tényről, hogy csak egy alsónadrág van rajta, hanem besietett a konyhába. Ott letette a virágcsokrot az asztalra, és odanyújtotta a férfinak a kis Sophiát, aki ekkorra már teljesen felébredt, és rémesen nyafogott. Bodenstein a karjába vette a kislányt. Rögtön megérezte, hogy valószínűleg tele lehet a pelenkája.

– Írtam neked egy csomó SMS-t, hogy hozd el Lorenztől és Tordistól a kicsit – mondta Cosima, miközben levette a kabátját. Meglehetősen kimerültnek és bosszúsnak tűnt, Bodenstein azonban teljesen ártatlannak érezte magát.

– Egy darab SMS-t sem kaptam.

Sophia előbb ficánkolni kezdett a karjában, majd elsírta magát.

– Mivel kikapcsoltad a telefonodat. Miközben már hetek óta tudod, hogy ma délután a filmmúzeumban vagyok az új-guineai fotókiállítás megnyitóján – vágott vissza Cosima élesen. – Igazából azt is megígérted, hogy ma este itthon leszel, és vigyázol Sophiára. Mivel nem kerültél elő, és a telefonod is ki volt kapcsolva, Lorenz elhozta Sophiát.
Bodenstein kénytelen volt beismerni, hogy tényleg megígérte Cosimának, hogy aznap este időben hazaér. Csakhogy elfelejtette, és ez csak még inkább feldühítette.

– Tele van a pelenkája – mondta végül egy kissé eltartva magától a kislányt. – Ezenfelül a kutya is idebent végezte el a dolgát. Legalább kiengedhetted volna, mielőtt elmentél itthonról. És bevásárolni is igazán elmehettél volna, hogy egy hosszú és fárasztó nap végén találjak valami ehetőt a hűtőszekrényben.

Cosima nem válaszolt. Csak felvont szemöldökkel rápillantott, amitől Bodenstein még jobban dühbe jött, mivel felelőtlen szemétládának érezte magát. Cosima elvette tőle a bömbölő gyereket, és felment az emeletre, hogy tisztába tegye és lefektesse. Bodenstein tétován ácsorgott a konyhában. A lelke mélyén a büszkeség vad harcot vívott a józan ésszel, és végül az utóbbi győzött. Nagyot sóhajtva kivett egy vázát a szekrényből, teletöltötte vízzel, és beletette a virágokat. A kamrából előszedett egy felmosóvödröt meg egy tekercs törlőpapírt, és nekilátott, hogy eltüntesse az előcsarnokból a kutya nyomait. Semmire sem volt kevésbé szüksége, mint hogy összevesszen Cosimával.

 

– Szia, Tobias! – mosolygott rá barátságosan Claudius Terlinden, miközben felemelkedett a székből, és kezet nyújtott neki.

– Jó újra itthon látni téged.

Tobias gyorsan kezet fogott vele, de közben egy szót sem szólt. Az egykori legjobb barátjának, Larsnak az apja többször is meglátogatta a börtönben, és mindig megnyugtatta, hogy segíteni fog a szüleinek. Tobias egyáltalán nem értette, hogy miért viselkedett ilyen barátságosan vele, hiszen annak idején, a nyomozás során a kijelentéseivel elég sok gondot okozott neki. Terlinden ugyanakkor ezt egyáltalán nem vette rossz néven tőle, épp ellenkezőleg, néhány nap alatt elintézte, hogy az egyik legjobb frankfurti ügyvéd vállalja el a védelmét. De ő sem tudta megakadályozni, hogy végül a legmagasabb kiszabható büntetést kapja.

– Nem akarlak sokáig zavarni, csak azért jöttem, mert lenne egy ajánlatom számodra – folytatta Claudius Terlinden, majd visszaült a konyhai székre. Szinte semmit sem változott az elmúlt években. Vékony volt, és még most, novemberben is napbarnított, az őszes haját hátrafésülte, bár a korábban kifejezetten éles arcvonásai egy kissé kikerekedtek. – Ha visszaszoktál az itteni életbe, és nem találsz rögtön munkát magadnak, akkor dolgozhatnál nálam. Mit szólsz hozzá?

Terlinden várakozóan figyelte Tobiast a keskeny szemüvegkerete fölött. Habár a férfi sem rendkívüli testi méretekkel, sem pedig különlegesen megnyerő külsővel nem rendelkezett, valahogy mégis csak úgy áradt belőle a sikeres vállalkozók laza magabiztossága, és egyfajta vele született tekintély, amely az embereket arra késztette, hogy szerényen, sőt kissé megalázkodva viselkedjenek vele szemben. Tobias nem ült le az üres székre, hanem ott maradt az ajtófélfának támaszkodva, és karba fonta a kezét. Nem mintha lett volna más választása, de Terlinden ajánlata valahogy bizalmatlanná tette. A méregdrága, méretre szabott öltönyében, a fekete kasmírkabátjában és a fényesre bokszolt cipőjében Claudius Terlinden idegenül hatott a nyomorúságos konyhában. Tobiason bénultság lett úrrá. Nem akart az adósa lenni ennek az embernek. A tekintete az apjára vándorolt, aki felhúzott vállal ült a helyén, és szótlanul bámulta az összekulcsolt kezét, mint egy alázatos jobbágy a földbirtokos látogatása közben. Ez Tobiasnak egyáltalán nem tetszett. Az apjának semmi szüksége rá, hogy bárki előtt is meghunyászkodjon, Claudius Terlinden előtt meg aztán végképp nem, aki a nagylelkűségével a fél falut az adósává tette, miközben senkinek sem volt lehetősége kiegyenlíteni a számlát. Terlinden azonban mindig is ezt csinálta. Szinte az összes fiatal dolgozott már nála, vagy valamilyen módon a lekötelezettje volt. Claudius Terlinden pedig a hálán kívül semmilyen ellentételezést nem várt el cserébe.
Mivel minden második altenhaini nála dolgozott, ezért a férfi egyfajta istenségnek számított ebben a koszfészekben. A csendközben egyre kínosabbá vált.

– Hát, jó – mondta Terlinden, és felállt, mire Hartmut Sartorius is rögtön felpattant a székéből. – Tudod, hogy hol találsz meg. Csak értesíts, ha sikerült döntened!

Tobias csak bólintott, és hagyta, hogy a férfi elsétáljon mellette. Ott maradt a konyhában, miközben az apja kikísérte a vendéget a bejárati ajtóig.

– Csak segíteni akar – mondta Hartmut Sartorius, amikor két perccel később visszatért.

– Nem akarok Terlinden kegyétől függeni! – felelte Tobias hevesen. – Ahogy most is viselkedett... mint egy király, aki nagy kegyesen meglátogatja a szolgáját. Mintha ő jobb ember lenne nálunk!

Hartmut Sartorius sóhajtott egy nagyot, majd megtöltötte a vízforralót, és feltette a tűzhelyre.

– Segített rajtunk – mondta halkan. – Hiszen tudod, hogy sohasem volt megtakarításunk, mindig minden pénzünket viszszaforgattuk a házba meg a vendéglőbe. Az ügyvéd viszont nagyon sokba került, és a vendégek is elmaradoztak. Egyszer csak nem tudtam tovább fzetni a hiteleket. A bank meg azzal fenyegetett, hogy elárverezik a házat. Claudius kiváltotta a banki hiteleinket.

Tobias hitetlenkedve bámulta az apját.

– Ez azt jelenti, hogy az egész ház a kerttel együtt az övé?

– Szigorúan véve, igen. De kötöttünk egy szerződést. Bármikor visszavásárolhatom tőle a házat, és életem végéig itt lakhatok. Ezt a hírt Tobiasnak fel kellett dolgoznia. Eltolta magától az apja által elé tett teát.

– Mennyivel tartozol neki?

Hartmut Sartorius csak némi habozás után válaszolt. Még nagyon jól emlékezett rá, milyen heves vérmérsékletű a fia.

– Háromszázötvenezer euróval. Ennyivel tartoztam a banknak.

– Csak a telek legalább kétszer annyit ér! – válaszolta Tobias nagy nehezen megfékezve az indulatait. – Kihasználta a szorult helyzetedet, és jól bevásárolt áron alul.

– Nem nagyon volt lehetőségünk válogatni. – Hartmut Sartorius megvonta a vállát. – Nem volt más választásunk. Egyébként a bank elárverezte volna az egész birtokot, és az utcára kerültünk volna.

Ekkor Tobiasnak hirtelen az eszébe jutott valami.

– Mi a helyzet a Schilling-mezővel? – kérdezte.

Az apja elfordította a tekintetét, és a vízforralót nézte.

– Apa!

– Isten az égben! – nézett fel Hartmut Sartorius. – Hiszen az csak egy legelő volt!

Tobias lassan kezdte megérteni, hogy mi történt. A fejében kezdett összeállni a kép. Az anyja azért hagyta ott az apját, mert az eladta a Schilling-mezőt Claudius Terlindennek! Az pedig nemcsak egy legelő volt, hanem az anyja hozománya. A Schillingmező eredetileg almáskert volt, amely egykor pusztán jelképes értékkel bírt, ám az 1992-es új rendezési terv elfogadása után az egész altenhaini térség legértékesebb telkévé vált, mivel a majdnem ezerötszáz négyzetméteres telek az oda tervezett ipari park kellős közepén feküdt. Terlindennek már évek óta fájt a foga az egykori almáskertre.

– És mennyit fzetett érte? – kérdezte Tobias fojtott hangon.

– Tízezer eurót – válaszolta az apja lehajtott fejjel. A szép nagy telek az ipari park közepén legalább ötvenszer annyit ért. – Claudiusnak sürgősen kellett a telek, hogy fel tudjon húzni néhány új épületet. Mindazok után, amit értünk tett, egyszerűen nem tehettem mást. Oda kellett adnom neki.

Tobias összeszorította a fogát, és tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét. Nem tehetett szemrehányást az apjának, hiszen csak és kizárólag ő volt az oka annak, hogy a szülei ilyen helyzetbe kerültek. Hirtelen úgy érezte, hogy megfullad, ha még egy percet itt kell maradnia ebben a házban, ebben az átkozott koszfészekben. De maradok, határozta el magában, méghozzá egészen addig, amíg ki nem derítem, mi is történt valójában tizenegy évvel ezelőtt.

 

Amelie néhány perccel tizenegy előtt lépett ki a konyha melletti hátsó kijáraton, és hazaindult a Fekete Paripából. Aznap este szívesen maradt volna még egy kicsit a vendéglőben, hátha sikerül megtudnia ezt-azt a nap legizgalmasabb témájáról. Jenny Jagielski azonban nagyon szigorúan betartotta a fiatalkorúak foglalkoztatására vonatkozó szabályokat, Amelie ugyanis még csak tizenhét éves volt, és nem akarta összerúgni a port a hivatalos szervekkel. Amelie-nek teljesen mindegy volt, ő örült, hogy pincérnőként dolgozhat, és pénzt kereshet. Az apja tényleg olyan fösvénynek bizonyult, mint amilyennek az anyja mindig is mondta, és nem akart pénzt adni neki egy új laptopra, mondván, a régi is jó még. Az első három hónap kínszenvedés volt ebben a nyomorúságos faluban. Mivel azonban a kényszerű altenhaini tartózkodásának a vége egyre inkább belátható közelségbe került, úgy döntött, hogy a tizennyolcadik születésnapjáig hátralévő öt hónapra megpróbál a lehető legjobban beilleszkedni. Legkésőbb 2009. április 21-én úgyis felül az első Berlin felé tartó vonatra, azt akkor már senki sem tudja megakadályozni. Amelie rágyújtott egy cigarettára, és körülnézett a sötétben, hátha meglátja Tiest, aki minden este haza szokta kísérni. Azzal, hogy ők ketten olyan jó barátságban voltak egymással, tálcán kínálták fel a beszédtémát a falusi pletykafészkeknek. A legvadabb híresztelések terjengtek róluk, Amelie-t azonban ez egy cseppet sem érdekelte. Ties Terlinden harmincévesen még mindig a szüleinél lakott, mivel nem volt ki mind a négy kereke, ahogy azt a falubeliek egymás között mondogatták. A lány a vállára kapta a hátizsákját, és elindult hazafelé. Ties a templom előtt várt rá az egyik lámpaoszlop alatt, a kezét a dzsekije zsebébe dugta, és közben a földet bámulta. Amikor Amelie elhaladt mellette, szótlanul csatlakozott hozzá.

– Ma aztán jó nagy felfordulás volt a vendéglőben – mondta Amelie, és gyorsan elmesélte Tiesnek, hogy mi történt a Fekete Paripában, és hogy mit tudott meg Tobias Sartoriusról. Már hozzászokott, hogy nem várhat választ a férfitól. Tiesről azt mondták, hogy fogyatékos, és még beszélni sem tud: ő a falu bolondja. Pedig ez nem így volt. Ties egyáltalán nem volt fogyatékos, csupán... más. Ahogy Amelie is. Az apjának egyáltalán nem tetszett, hogy együtt lóg Tiesszel, de semmit sem tudott tenni ellene. A nyárspolgár apja már valószínűleg százszor is megbánta, gondolta néha a lány cinikus örömmel, hogy az új felesége, Barbara unszolásának engedve magához vette az első házasságából származó, kissé lökött lányát. Az apja azonban csak egy szürke, amőbaszerű folt volt a szemében, amelynek se tartása, se gerince. Könyvelő volt, és óvatosan lavírozott az alkalmazkodásról szóló életében, mindennél jobban vigyázott rá, nehogy valamilyen módon kitűnjön a többiek közül. Egy tizenhét éves, büntetett előéletű, viselkedészavaros lány, akinek fél kiló fém díszelgett az arcában, kizárólag fekete holmikat hordott, a hajviseletével és a sminkjével pedig leginkább Bill Kaulitzra, a Tokio Hotel énekesére hasonlított, valóságos horror lehetett számára. Arne Fröhlichnek bizonyára az ellen is rengeteg kifogása volt, hogy a lánya összebarátkozott Tiesszel, de ezt sohasem tette szóvá. Nem mintha a tiltás bármit is használt volna. A tiltásokkal Amelie soha életében nem törődött. Az igazi okot, amiért az apja némán eltűrte a barátságukat, az a tény jelentette, hogy Ties apja Arne Fröhlich főnöke volt. Amelie legalábbis ezt tartotta a legvalószínűbbnek. Beledobta a cigarettacsikket ez egyik csatornába, és hangosan tovább gondolkodott Manfred Wagnerről meg a halott lányokról.

A kivilágított főutca helyett lekanyarodtak arra a keskeny, sötét kocsiútra, amely a templomtól indulva a temető mellett és a kertek alatt egészen az erdő széléig vezetett felfelé. Tízpercnyi séta után elérték az erdei utat. Itt, valamivel a falu fölött a hatalmas telkeken csak három ház állt: középen az övék, ahol Amelie lakott az apjával, a mostohaanyjával és a két fiatalabb féltestvérével; ettől a háztól jobbra állt Lauterbachéké, és valamivel távolabb bal kéz felől, egy hatalmas, már-már parkra emlékeztető kert közepén Terlindenék hatalmas, régi villája az erdő szélén. Alig néhány méterre a Terlinden-birtok kovácsoltvas kapujától nyílt Sartoriusék udvarának hátsó kapubejárója. Sartoriusék telke az egész domboldalt elfoglalta, és egészen a völgyben húzódó főútig lenyúlt: korábban igazi parasztgazdaságként működött tehenekkel és disznókkal. Mostanra viszont már az egész birtok úgy nézett ki, mint egy hatalmas disznóól, ahogy azt Amelie apja fintorogva mondogatta. A falu szégyene. Amelie megállt a lépcső aljában. Itt szoktak Tiesszel elbúcsúzni egymástól, a férfi ilyenkor általában szó nélkül folytatta tovább az útját hazafelé. Ma azonban, amikor Amelie elindult felfelé a lépcsőn, megtörte a hallgatását.

– Itt laktak régen Schneebergerék – jegyezte meg monoton hangon. Amelie meglepetten hátrafordult. Aznap este most először pillantott rá a barátjára, Ties azonban a szokásához híven ezúttal sem nézett a szemébe.

– Tényleg? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Az egyik lány azok közül, akiket Tobias Sartorius megölt, a mi házunkban lakott?

Ties bólintott, de továbbra sem nézett rá.

– Igen. Itt lakott Hófehérke.