Egy CIA-ügynök hétköznapjai – Mitch Rapp újra akcióban

1. fejezet

Dél-Afrika, Franschhoek közelében

Mitch Rapp a bérelt autójával rákanyarodott egy csendes vidéki útra, amely szőlőbirtokok között kanyargott tovább. A nap éppen elérte a horizontot, narancsszínbe burkolva a tiszta ég előtt kirajzolódó sziklás hegyoldalakat.

Mindez nem is különbözhetett volna jobban Pakisztán zsúfolt, szmogban fuldokló városaitól, ahol az elmúlt két hónapját töltötte. A gázolaj és a verejték szagának keverékét máskor örömmel cserélte volna fel Dél-Afrika borvidékének idilli körülményeivel. Ezúttal azonban nem vett észre egyéb változást azon kívül, hogy még jobban összeszorult a gyomra.

Miután néhány héttel korábban végzett a pakisztáni hírszerzés fundamentalista vezetőjével, természetesen számoltak azzal, hogy a dolog nem marad következmények nélkül. Mostanra viszont a valóság túltett a Rapp és Irene Kennedy által felvázolt legrosszabb forgatókönyvön is.

Továbbra is egyetértettek abban, hogy Ahmed Tádzs kiiktatása elkerülhetetlen volt. Ellenkező esetben Pakisztán nukleáris arzenálja könnyen a radikális iszlámisták kezére kerülhetett volna. Sajnálatos módon a befolyásos vezető halála olyan hatalmi űrt hagyott maga után, amely a szakadék szélére taszította az ország egyébként is ingatag politikai vezetését. A hadsereg élén álló Umár Siráni arra használta fel az egyre fokozódó káoszt, hogy Tádzs nyomdokába lépjen, és megfossza hatalmától Pakisztán mérsékeltnek számító elnökét.

A terve kulcsát részben az jelentette, hogy megszerezze az irányítást az ország nukleáris arzenálja felett. Biztosra vette, hogy a nemzetközi közösség is mellé áll majd, ha meglesz a képessége és az elszántsága arra, hogy felégesse a régió egy jókora szeletét. Vagy ha nem is állnak mellé, legalábbis nem mernek hangosan tiltakozni ellene.

Hogy elérje a célját, Siráni tábornok áthelyeztette Pakisztán atomfegyvereit a hadsereg szigorúan őrzött létesítményeiből, és folyamatos mozgásban tartotta őket. Így kívánta elkerülni, hogy a civil kormányzat a fennhatósága alá vonja a nukleáris tölteteket.

Ő maga ugyan azt állította, hogy mindez nem több, mint biztonsági óvintézkedés, tekintettel az egyre kiszámíthatatlanabb körülményekre, senki sem hitt neki igazán. Úgy döntött, kenyértörésre viszi a dolgot — Pakisztán politikusainak és hatalmi elitjének pedig dönteniük kell, melyik oldalra állnak a kormány és a hadsereg közötti konfliktusban.

Rappnek és csapatának jutott a feladat, hogy nyomon kövessék az atomfegyvereket, és távol tartsák tőlük az országban működő terroristacsoportokat. Jóformán lehetetlen küldetés volt. A világ hetedik legnagyobb nukleáris arzenáljának folyamatos mozgásban lévő elemeit kellett védelmezniük, miközben a világ hatodik legnagyobb hadserege próbálta őket megakadályozni ebben. Kicsit olyan volt, mint az ősrégi itt a piros, hol a piros játék, csak éppen száz kártyalappal, amelyek bármelyik pillanatban felrobbanhattak, és egy egész várost eltörölhettek a föld színéről.

Rapp leengedte az ablakot, és a gázra lépett. Emlékezetből tájékozódott egy olyan térkép alapján, amelyre hónapokkal ezelőtt vetett egy futó pillantást. Ami azt illeti, sosem járt még itt korábban. Kénytelen volt megbízni az Ügynökség egyik szakértői csapatában, amely rendszerint az efféle helyek kiválasztásával foglalkozott.

Irene Kennedy pedig éppen erre igyekezett rábírni az ügynökét: hogy szakértőkre hagyatkozzon. Ennek ellenére, és mindannak dacára, ami Pakisztánban zajlott éppen, Rapp ezúttal képtelen volt távol maradni. Ideiglenesen átadta tehát a parancsnokságot Scott Colemannek, majd felszállt a CIA Dél-Afrika felé tartó Gulfstream G550-esére.

Hogy ez hiba volt-e? Minden bizonnyal. Szolgálatszegés? Talán. De egyszerűbbnek látta, ha személyesen kezeli a helyzetet a következő huszonnégy órában, mint hogy arra kelljen elpazarolnia egy egész hetet, hogy minden egyes apró-cseprő ügyben Iszlámábádból irányítgatja az embereit.

A mellette lévő ülésen megszólalt a telefon. Rapp arcán kínos fintor futott át, amikor meglátta, hogy Monica Estridge-től kapott egy újabb SMS-t. A tárgya pontosan ugyanaz volt, mint a nő előző húsz üzenetének, amelyekre szintén nem válaszolt. Gránit.

Rapp úgy döntött, befejezi a házat, amelyet még azelőtt kezdett el építeni, hogy a felesége merénylet áldozata lett. Mindebben szabad kezet adott a meglepően állhatatos belsőépítésznek. Sajnos úgy tűnt, a nő képtelen felfogni az egyszerű koncepció lényegét. A CIA-ügynöknek eddig fogalma sem volt, hányféle szövetminta, festékszín és faburkolat létezik a földön, de egyre biztosabb volt abban, hogy Ms. Estridge nem nyugszik, amíg az összeset meg nem mutatta neki.

A földút közben emelkedni kezdett egy meredek szirtekkel tarkított hegy oldalán. Rapp ügyelt arra, a jármű sebessége ne okozzon feltűnést. Amint felért az első kaptató tetejére, megpillantotta a keresett ház szürke tetejét.

A birtokot három méter magas fal vette körül, a tetején színes üvegcserepekkel. Az udvar gondosan metszett fái alig voltak magasabbak, mint a szőlőtőkék egy-egy szomszédos dűlőn, így a házból csaknem akadálytalan kilátás nyílt.

Valószínűleg csaknem ugyanez a látvány fogadta volna, ha lóháton érkezik a huszadik század elején. Az idilli felszín alatt azonban a legmodernebb biztonsági berendezések lapultak, közvetlen összeköttetéssel nemcsak a helyi rendőrséghez, illetve egy biztonsági cég gyors reagálású egységéhez, de a CIA legjobb embereihez is az országban.

Rapp tanácsának engedelmeskedve nemrég ebbe a házba költözött Claudia Gould — immár Claudia Dufort néven. Hosszú és fájdalmas közös múltjuk ellenére, és dacára annak, hogy a nő férjével éppen Stan Hurley végzett néhány héttel korábban, Rapp képtelen volt kiverni őt a fejéből. Mintha láthatatlan kötelék kapcsolta volna össze őket, amely minden erőfeszítésének ellenállt.

A CIA-ügynök és a nők viszonyát nehéz lett volna leírni a „szerencsétlenség”, illetve „katasztrófa” szavak használata nélkül. Súlyosabb esetekben a „végromlás” sem állt messze a valóságtól. Első szerelme egy terrortámadásban vesztette életét a Pan Am 103-as járatán, még fiatalkorában. Évekkel később a feleségét és a meg nem született gyermekét Louis Gould gyilkolta meg. Az a férfi, akinek az özvegye most abban a makulátlan fokföldi házban élt, amely mellett Rapp éppen elhaladt.

Rapp azóta igyekezett találni valakit, aki elviselné sajátos életmódját, de nem sok eredménnyel járt. A felesége, Anna naiv idealista volt, és bizonyos értelemben éppen ezt szerette benne. Míg a CIA-ügynök nap mint nap a mocsokban hempergett, addig a nő rendíthetetlen optimizmussal és reménnyel tekintett a világra. A vele töltött idő segített Rappnek abban, hogy visszanyerje az emberségét, amelytől időnként mintha végérvényesen eltávolodott volna.

Utólag visszatekintve, a boldogságuk sosem volt felhőtlen. Anna folyamatosan küszködött a lelkiismeretével a férje hivatása miatt. Miközben az eszével megértette, hogy szükség van a hozzá hasonló emberekre, Rapp egyre inkább úgy érezte, hogy a felesége a szíve mélyén őt is a probléma részének tekinti. Egynek azon erőszakos emberek közül, akik visszahúzzák a világot a nő képzeletében élő utópia felé vezető úton.

Egy újabb Anna Reilly tehát nem jöhetett számításba.

Így hát Rapp szerencsét próbált a másik véglettel, és viszonyba bonyolódott egy tehetséges olasz bérgyilkossal. A kapcsolat viszont kezdettől fogva kudarcra ítéltetett. Bár a nő gyönyörű volt, izgalmas, és szemernyit sem aggasztotta a férfi életvitele, Rapp képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe bármikor a hátába vágna egy jégcsákányt a hálószobában.

Miután Donatellával elváltak az útjaik, rövidebb afférok sora következett, amelyek többsége nemigen volt több egyéjszakás kalandnál. Köztük volt a titkosszolgálat egyik korábbi ügynöke; egy befektetésialap-kezelő, akit a testvére mutatott be neki; egy vadászpilóta, lenyűgöző vörös hajjal, aki légi támogatást nyújtott néhány bevetése során.

Mégis, valahogy úgy érezte, Claudia más. Évekkel korábban találkoztak először, amikor éppen arra készült, hogy kiegyenlítse a számlát Goulddal. Akkor fegyvert tartott a bérgyilkos feleségének a fejéhez, és bár túlzás lenne azt állítani, hogy azóta is kísértette a nő tekintetének emléke, az holtbiztos, hogy nem is felejtette el.

Claudia múltja korántsem volt olyan makulátlan, mint Annáé, de a nő nem is gázolt úgy a vérben, mint Donatella. A Goulddal kötött házassága alatt született egy gyönyörű lánya, emellett éppen elég sebet szerzett a lelkén ahhoz, hogy esetleg hajlandó legyen beengedni az életébe olyasvalakit, mint Rapp.

Éppen ez a lehetőség vette rá a CIA-ügynököt, hogy személyesen felügyelje Claudia átköltöztetését és lenyomozhatatlan új személyazonosságának a megalkotását. Az Ügynökség emberei legalábbis váltig állították, hogy senki sem akadhat a nő nyomára. Most azonban Rapp megbízható forrásból értesült arról, hogy valaki Gould özvegyének az elrablására készül. Az okokat és az emberrabló kilétét ellenben továbbra is homály fedte.

Legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a nemrég jobblétre szenderült bérgyilkos esküdt ellenségeinek az egyike merészkedett elő a sötétből valami kisstílű bosszú kedvéért. Ez éppen olyanfajta amatőr szarság volt, ami minden alkalommal kihozta a sodrából Rappet. Azért jött, hogy példát statuáljon, és a következő seggfej kétszer is meggondolja, mielőtt hasonlóra vállalkozik.

Mindez csak egy újabb okot adott neki arra, hogy az ügybe ne keverje bele Irene Kennedy embereit. Voltak bizonyos határok, amelyeket a CIA igazgatójaként a nőnek nem illett átlépnie. Rapp terve pedig alighanem túlment ezen a határon. Arra készült, hogy azonosítja Claudia zaklatóit, majd csinos kis csomagokban küldi őket vissza a feladónak.