Egy bátor szűz – Részlet Monica McCarthy A Vadász című kötetéből

Első fejezet

Az angol határvidék Berwick-upon-Tweed mellett, Coldingham monostora, 1310 áprilisának idusa

 

Ewen nem tudta fékezni a nyelvét, ezzel pedig gyakran sodorta bajba magát.

— Egy nőt küldött? Mi a fene ütött magába?

William Lambertonnak, St. Andrews püspökének égnek állt a haja, az arca pedig elvörösödött a dühtől. Nem a káromkodás, hanem a kevéssé cizellált kritika miatt.

Erik MacSorley, Nyugat-Felföld klánvezére és a viking ősei által uralt déli területek legjobb tengerjárója, türelmetlen pillantást vetett rá.

— Lamont úgy érti — igyekezett csillapítani a főpapot —, hogy mivel az angolok szorosabb megfigyelés alatt tartják a helyi templomokat, ez veszélyes lehet a leányzó számára.

MacSorley nemcsak hogy át tudott hajózni egy kavargó szarörvényen, de ki is tudta magyarázni magát, ráadásul a végén rózsaillatúan jött ki belőle. Ebben a tekintetben nem is különbözhettek volna jobban egymástól Ewennel. Úgy tűnt, Lamont mind mélyebbre gázolt ebben a bizonyos örvényben. Nem mintha izgatta volna. Harcos volt. Megszokta, hogy térdig ganéjban jár.

Lamberton pillantása azt sugallta, hogy ő is úgy gondolja: pontosan oda való, a ganéjba, egész pontosan az ő cipője talpa alá. A fiatalemberről tudomást sem véve MacSorley-hoz intézte a szavait.

— Genna nővér remekül tud vigyázni magára.

Egy nő — ráadásul apáca. Hogy a pokolba képzelte Lamberton, hogy egy édes, engedelmes, ártatlan nő képes megvédeni magát az angol lovagokkal szemben, akik kérlelhetetlenül leleplezik a skótbarát „csuhás küldöncöket”, ahogy ők nevezik őket?

Az egyház kulcsfontosságú kommunikációs hálózatot jelentett a skótok számára, amióta Bruce harcba szállt a királysága visszaszerzéséért. Mivel közeledett a háború, az angolok mindent megtettek azért, hogy lezárják ezeket a csatornákat. Minden habitust viselő személyt — legyen az pap, szerzetes vagy apáca —, aki átlépte Skócia határát, az angol őrjáratok fokozott vizsgálatnak vetettek alá. Még a zarándokokat sem kímélték.

Lachlan MacRuairi talán megérezhette, mi jár Ewen fejében, mert még mielőtt megszólalhatott volna, és tovább ront a helyzeten, közbevágott:

— Azt hittem, tudja, hogy jövünk.

Bár a sovány, jelentéktelen külsejű püspök gyengének tűnhetett — főleg a négy lenyűgöző harcos mellett, akik szinte betöltötték a rendház szűk sekrestyéjét —, Lamberton nem szállt volna szembe a keresztény világ legnagyobb királyával, hogy trónra segítse Robert Bruce-t, ha nem rendelkezik figyelemre méltó erővel és bátorsággal. Kihúzta magát — jó tizenöt centivel volt alacsonyabb a legalacsonyabb felföldi harcosnál (Eoin MacLean alig valamivel volt magasabb száznyolcvan centinél) —, és lenézően pillantott Skócia egyik legfélelmetesebb emberére, MacRuairire, vagyis Viperára.

— Úgy mondták, hogy újholdkor várjam magukat. Az már több mint egy hete volt.

— Késtünk — mondta MacRuairi minden további magyarázat nélkül.

A püspök nem kérdezte, ám valószínűleg feltételezte — helyesen —, hogy e mögött a felföldi elit alakulat — a Bruce által összeválogatott harcosok csapata, a valaha látott legnagyobb harci erő, amelynek minden egyes vitéze a lehető legkiválóbbnak bizonyult a maga harcnemében — titkos küldetése állhat.

— Nem várhattam tovább. A királynak feltétlenül meg kell kapnia ezt az üzenetet, amilyen hamar csak lehetséges.

Bár Angliában voltak, Lamberton nem a Plantagenet-házból való Edwardra, az angol királyra utalt, hanem a skótra, Robert Brucera. Bruce törekvéseinek a támogatásáért Lambertont két évre bebörtönözték Angliában, majd szabadon engedték, de további két évig nem hagyhatta el a durhami egyházmegyét. Noha nemrég engedélyezték, hogy elutazzon Skóciába, a püspök visszatért Angliába, angol fennhatóság alá. Bruce-nak itt volt rá szüksége. Ő volt az információk központi forrása, amelyek templomok, kolostorok és zárdák kanyargós útjain jutottak Skóciába.

— Hová ment? — tudakolta MacLean, aki most szólalt meg először.

— Kelsón keresztül a melrose-i apátságba. Egy hete indult el egy kisebb zarándokcsapattal, akik a whithorni apátságba igyekeztek. Még ha az angolok meg is állítják, továbbengedik, ha meghallják a kiejtését. Mi okból gyanakodnának egy olasz apácára? Mostanra talán már visszafelé tart.

A felföldi harcosok csapatának négy tagja egymásra nézett. Ha az üzenet olyan fontos, ahogy a püspök állítja, akkor jobb biztosra menni.

— Keresd meg! — intett Ewennek MacSorley, a kis csapat jelenlegi parancsnoka.

Ewen bólintott; nyilvánvaló, hogy neki jutott a feladat. Ebben ő volt a legjobb. Lehet, hogy nem tudott áthajózni azon a bizonyos örvényen, pláne nem kibeszélni magát belőle, mint MacSorley, de a nyomokat követve képes volt átjutni mindenen. Jószerivel bármit vagy bárkit megtalált. Még egy szellemet is a hóviharban, ahogy MacSorley mondogatta. Egy incifinci apáca nem jelenthetett számára gondot.

 

 

Genna nővér megszokta már, hogy bajba kerül, ezért eleinte nem is aggódott, amikor négy angol katona állította meg őket a város határában. Nem először történt, hogy egy, a határvidéken kószáló angol őrjárat kifaggatta, és bízott abban, hogy bármilyen kutyaszorítóból kimagyarázza magát.

De nem számolt a társával. Miért, ó, miért is engedte Marguerite nővérnek, hogy vele tartson? Pontosan tudta, hogy nem szabad senki mást belekevernie. Hát nem tanult a négy évvel korábbi leckéből?

Ám a fiatal apáca azzal a beteges kinézetével és a nagy, sötét szemével, amelyből sütött a magány, megingatta Gennát az elhatározásában, miszerint egymaga indul útnak. Az eltelt kilenc nap alatt pedig, amíg Berwick-upon-Tweedből Melrose-ba értek, Genna azon kapta magát, hogy folyton anyáskodik a lány fölött, aki még nem tette le az esküt; figyelte, eszik-e rendesen, a gyaloglás nem fárasztja-e ki túlságosan. Amióta elhagyták Berwicket, a lánynál — talán ha tizennyolc lehetett, Genna nem nézte volna többnek — egyszer már jelentkeztek a légzési nehézségek. Marguerite nővér „asztmában” szenvedett, ahogy ezt a görögök nevezték. Épp e miatt a tüdőbetegség miatt hagyta ott az otthonát, Calais-t, és indult zarándokútra a whithorni apátságba, Szent Ninian kegyhelyére, hogy ott gyógyulásra leljen.

Ám Genna útja Melrose-ban véget ért, és amikor aznap reggel eljött a búcsú ideje, valami gyanúsan szorongatta a torkát. Marguerite ráemelte azt az érzelemmel teli, barna szemét, és könyörgött, hogy az út egy részén elkísérhesse. És, isten bocsássa meg neki, Genna beleegyezett.

— Csak Gallows Brae-ig — kötötte ki, a piactéri kereszt mögötti dombocskára utalva, ahol a bűnösöket szokták felakasztani. Mi baja eshetne a lánynak fényes nappal, egy kőhajításnyira a kolostortól?

Úgy tűnt, nagyon is sok.

Marguerite felsikoltott, amikor a katonák körbevették őket, mire Genna igyekezett a pillantásával megnyugtatni. Minden rendben lesz, üzente. Majd én elintézem.

A vöröses szakállú, termetes katonához fordult, akit a csapat vezetőjének vélt. Felnézett rá; a páncélján megcsillanó napfénytől hunyorognia kellett. A férfi arca, már amennyi látszott belőle a nehéz sisakja mögött, korlátoltnak, durvának és igen barátságtalannak tűnt.

Genna először olaszul beszélt, de amikor a katona szemmel láthatóan nem értette, akkor megpróbálkozott azzal a lassú, tagolt franciával, amellyel Marguerite nővérrel is érintkezett, és amelyet ezen a vidéken általában mindenki ismert. Még a katonák vezetője is. Genna egyenesen a szemébe nézve, a legszebb mosolyát elővéve így szólt a férfihoz:

— Nem viszünk üzeneteket. Csupán utazók vagyunk. Hogy is mondják... Za-za... — Úgy tett, mintha nem jönne a nyelvére a szó.

Amaz csak bámult rá. Uramatyám, milyen ostoba fickó — még ha katona is! Genna az elmúlt néhány évben összefutott már jó pár hasonlóval. Felhagyott hát a próbálkozással, inkább rámutatott a zarándoköltözékére és a kabátjára tűzött kis rézjelvényre, Szent Jakab kagylójára.

— Zarándokok? — esett le a férfinak.

— Úgy van, zarándokok! — Genna olyan ragyogó mosollyal jutalmazta a katonát, mintha őt tartaná a világ legeszesebb emberének.

Lehet, hogy a férfi ostoba volt, de azért nem lehetett könnyen rászedni. Metsző tekintetével először Gennát, majd Marguerite-et mérte végig. Gennának szaporábban kezdett verni a szíve — nem tetszett neki ez a fürkésző pillantás.

— Te miért nem szólsz egy szót sem, nővér? — kérdezte a férfi Marguerite-től. — Mit kerestek itt egyedül az úton?

Genna válaszolni akart a lány helyett, de a katona leintette.

— Magam akarom hallani. Hogyan bizonyosodhatnék meg afelől, hogy valóban idegen országból valók vagytok, ahogy azt állítjátok? — Mondott valamit az anyanyelvén az egyik társának, és Genna nagyon ügyelt, hogy a szeme se rebbenjen. Nem akarta, hogy a férfi rájöjjön, érti a nyelvet. És azt sem, hogy Marguerite megtudja. — Nézd azokat a csöcsöket! — mutatott a férfi Marguerite-re.

— Lefogadom, hogy vagy feleannyit nyomnak, mint ő maga.

Marguerite rémült pillantást vetett rá, ám Genna biztatóan bólintott felé, és közben örült, hogy a lány nem értette az angol szavait. A szíve mégis majd kiugrott a helyéből.

— Épp elbúcsúztunk egymástól, monsieur — magyarázta franciául.

A katona szeme villámokat szórt.

— Elbúcsúztatok? Azt hittem, zarándokúton vagytok.

Attól tartva, hogy Marguerite akaratlanul is leleplezi, Genna gyorsan folytatta:

— Én Melrose-ba tartok, Marguerite nővér pedig a whithorni apátságba, a gyógyulás reményében.

A férfi gyanakodva fürkészte a fiatal apáca vékony arcát, sápadt bőrét. Genna most az egyszer hálát adott azért, hogy Marguerite gyenge egészsége törékeny megjelenésében is megmutatkozik.

— Valóban? — kérdezte lassan. — Nem tudtam róla, hogy Melrose olyan nagy zarándokhely lenne.

— Talán nem olyan híres, mint Whithorn vagy Iona, de azok közt elég népszerű, akik a Miasszonyunkat tisztelik — felelte, és ájtatosan keresztet vetett. Melrose-t, mint minden ciszterci apátságot, a rend előírásai szerint Szűz Máriának szentelték.

— És te egyedül utazol? Elég szokatlan dolog — jegyezte meg a katona a homlokát ráncolva.

Gennának volt egyszer egy kutyája — ez a férfi épp arra hasonlított. Ha egyszer ráharapott egy csontra, nem eresztette. Csak ki kell kitalálnia, hogyan vehetné el tőle. De előbb muszáj Marguerite-et biztonságban útjára engednie.

— Az én hazámban nincs benne semmi szokatlan. Csak egy ördögtől megszállott ember emelne kezet Krisztus menyasszonyára. — Ártatlanul elhallgatott, hagyta, hogy a katona ezt megeméssze. A férfi elkomorult, ő pedig folytatta a mondandóját: — Az úton elhaladtunk egy zarándokcsapat mellett, akik a dryburghi apátságba tartanak. Az utam hátralévő részére hozzájuk csatlakoznék. Lenne olyan kedves, és megmutatná az utat? — Majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, megölelte Marguerite-et. Ha szerencséjük van, a lány már messze jár, mire az angolok észbe kapnak. — Ég áldjon, nővérem! Isten legyen veled! — mondta fennhangon, majd halkan a fülébe súgta: — Menj... gyorsan... kérlek...

A lány tiltakozni akart, de Genna megszorította a vállát.

Marguerite aggodalmasan nézett rá, de aztán engedelmeskedett, és elindult. Megpróbált átcsusszanni két ló között, ám a katonák vezetője megállította.

— Várj csak, nővér! Még nem végeztünk. Ugye, fiúk?

Genna szíve hatalmasat dobbant, amikor meglátta, hogyan néznek egymásra a férfiak. Élvezték a dolgot, és nyilvánvaló volt, hogy nem ez az első ilyen esetük. Lehetséges, hogy közük volt a kis apácacsapat eltűnéséhez a múlt év végén?

Segítség reményében körülnézett. Fényes nappal volt, a délelőtt közepén jártak. Hamarosan egész biztos felbukkan valaki az úton. Bár a falu ott volt közvetlenül a hátuk mögött, a fák sűrű lombja, amely sátorként borult az út fölé, mindent eltakart. És ha meg is látná őket valaki, vajon közbeavatkozna? Bátor embernek kell annak lennie, aki szembeszáll négy, páncélba öltözött angol katonával.

Nem, magának kell kimásznia a dologból. Már megpróbált a férfi hiúságára hatni, sikertelenül. A becsületére apellálni — az meg nincs neki. Ez az ember egy vadállat, aki lecsap a gyengékre és sebezhetőkre — szerencsére ő sem ez, sem az. Ám mintha a férfi kényelmetlenül érezte volna magát, amikor az apáca mivoltára emlékeztette, szóval ezen a nyomvonalon kell továbbmennie.

Amikor Marguerite-re pillantott, a szívét rémület szorította össze. Isten legyen irgalmas hozzájuk: a félelem előhozta Marguerite asztmáját! Bár még csak egyszer volt tanúja a rohamnak, a lány ziháló lélegzete elárulta, hogy hamarosan ismét erőt vesz rajta.

Gennát szorította az idő. Nem volt több türelme, hogy a katona játékát űzze, ezért odarohant a lányhoz, és védelmezőn átkarolta. Megnyugtató szavakat duruzsolt neki, és közben dühösen meredt a katonára.

— Nézze meg, mit csinált! Felzaklatta. És most rohama van. De úgy tűnt, a szavai nem hatják meg a férfit.

— Nem tart soká — jelentette ki. — Hozzátok őket! — szólt oda az embereinek az anyanyelvén, feltehetően azért, hogy ő ne értse.

Mielőtt Genna bármit tehetett volna, bevonszolták őket az erdőbe; zarándokbotja ott maradt hasznavehetetlenül a földön. Marguerite eszelősen kapaszkodott belé, és kétségbeesetten sikoltozott, amikor a katonáknak végül sikerült elválasztaniuk őket. Genna megpróbált nyugodtnak mutatkozni, bár a szíve vadul kalapált.

— Semmi baj, nővér — csitította a lányt magabiztosan —, hamar elrendezzük a dolgot. Ezek az emberek jó keresztények, biztosan nem akarnak bántani bennünket.

Hazudni bűn, de Genna hitte, hogy bizonyos esetekben megbocsáttatik. Ahhoz, hogy tudja, mi a katonák szándéka, nem kellett értenie, miről beszélnek. Ám szerencsétlenségére minden szót értett, így a dermesztő részleteket is.

— Az öregebb a csinosabb — mondta angolul a vezető. — De jobb, ha a göthössel kezdjük, hátha már nem húzza soká. Látni akarom azokat a csöcsöket.

Genna összeszedte minden erejét, hogy közömbös maradjon, de fellobbant benne a düh és talán egy szikrányi félelem is, hallva, ahogy amazok milyen ridegen tárgyalnak a megbecstelenítésükről és a nővér haláláról. Nem állt szándékában hagyni, hogy ez megtörténjen. Egy huszonhét éves nő pedig nem öreg, hanem érett!

A dolog rosszul festett, de ő már számtalanszor került kockázatos helyzetbe. Meglehet, ez most a legtöbbnél nehezebbnek ígérkezett, de még nem dőlt el semmi.

A katonák nem vették a fáradságot, hogy messzire vigyék őket az úttól, mintha csak tudták volna, hogy úgysem merészel senki közbelépni. Mert meglehet, hogy Bruce tartja ellenőrzés alatt Skócia északi részét, ám az angolok rémuralma még mindig teljes a határvidék felett. Büntetlenül dúlhattak — eltekintve Bruce embereinek alkalmankénti rajtaütéseitől. Nem mások ezek, csupán hatalommal felruházott útonállók, gondolta Genna. Bruce egykettőre visszazavarja majd őket Angliába. És ő is segédkezik abban, hogy ez így legyen.

Egy kis tisztásra értek, ahol a férfiak durván taszajtottak egyet rajtuk, és eleresztették őket. Mindketten előrebuktak, Gennának épphogy sikerült megőriznie az egyensúlyát, nehogy térdre essen. De Marguerite-nek nem volt ilyen szerencséje, és Genna rémülten látta, hogy a kezére meg a térdére támaszkodva egyre szaporábban veszi a levegőt. Úgy tűnt, nem tud talpra állni; ahhoz már nem volt ereje.

— Csak ránk vár — röhögött az egyik katona.

Genna lehajtotta a fejét, latinul elmormolt egy imát, úgyhogy a katonák nem láthatták, ahogy az arca kivörösödik a dühtől. Meglehet, ártatlan még, de járt már istállóban, és elég üzekedő marhát látott ahhoz, hogy megértse, mire gondolnak. A férfiak nyilvánvalóan nem különböznek tőlük.

A katonák vezetője Marguerite hátsóját mustrálta. Amikor a kezét becsúsztatta a rövid, ujjatlan páncélinge alá, hogy kioldja a gatyáját, Genna tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Odalépett kettőjük közé, hogy a férfit megpróbálja eltéríteni a mocskos szándékától — vagy hogy legalább önmagát áldozza fel.

— A nővér beteg, uram. Talán ha megmondaná, mit keresnek, tisztázhatnánk ezt a félreértést, és mindannyian tehetnénk tovább a dolgunkat. Mi Istenért — emlékeztette a férfit —, maguk pedig a királyért.

A katona szemmel láthatóan már el is felejtette, eredetileg miért állították meg a két nőt.

— Üzenetek — mormolta, miközben tekintete Marguerite-ről Genna háta mögé vándorolt. — Amiket egyházi emberek visznek északra a lázadóknak. Egyházi emberek... és nők — tette hozzá. — De az árulást nem leplezi többé a szent öltözet. Jelentéseink szerint a melrose-i apátság rengeteg ilyen üzenetet továbbít. És Edward király véget fog vetni ennek.

— Ó! — szólt Genna meglepődést mímelve. — Már értem, miért gyanakodnak ránk, uram. Kétségtelenül megvan rá az oka, hogy megállított bennünket, de ahogy mondtam, sem Marguerite nővér, sem én nem viszünk semmiféle üzenetet. — Felemelte a bőrtarisznyáját, amelyben a holmiját tartotta, hogy a férfi átvizsgálhassa.

Miközben lehajolt Marguerite kis szütyőjéért is, megpróbált nem tudomást venni a barátnője kétségbeesett zihálásáról. Megnyugtatja majd, de az még várhat. Kioldotta a tarsolyt, és a katona orra alá dugta. Az épp csak belepillantott, aztán arrébb lökte.

— Látja? — mondta Genna. — Semmit sem rejtegetünk. És most, hogy bebizonyítottuk, ártatlanok vagyunk, semmi oka, hogy továbbra is feltartóztasson minket.

A katonák vezetője dühös volt, ezt a vak is látta. De minél hosszabb ideig tartja fel, a férfinak annál több ideje marad, hogy elgondolkodjon a tettein — az indokolatlan tettein. Úgy tűnt, már-már elbizonytalanodik, amikor az egyik társa megszólalt:

— És ha máshol rejtették el, uram?

Genna úgy tett, mintha nem értené, de a hideg futkározott a gerincén, amikor látta, hogy a katona szája lassan vigyorra húzódik. Az odanyúlt, és letépte a fejéről a főkötőt. Genna felsikoltott, amikor a tűk engedtek, és a haja súlyos selyemzuhatagként omlott a hátára. A fejéhez kapott, de már nem tudta elrejteni.

A felharsanó kiáltások és káromkodások hallatán elmormolt egy szitkot az orra alatt. A hosszú arany hajfonatokkal adózott csak a hiúság oltárán — ez volt az egyetlen kapcsolat, amely egykori énjéhez kötötte. Marból való Janet meghalt; ostobaság ragaszkodni ahhoz, aki volt. De nem tudta rászánni magát, hogy levágassa a haját, ahogy azt a legtöbb nővér tette. És most lehet, hogy megfizet a hiúságáért.

A kapitány elfüttyentette magát.

— Nézzétek oda, fiúk! — mondta az anyanyelvén. — Hát nem egy igazi szépségre leltünk? Vajon mit rejtegethet még a ruhája alatt?

Nincs az a gyakorlás, amely elég lenne ahhoz, hogy e szavak hallatán valaki rezzenéstelen maradjon, mintha nem értene semmit. Genna szerencséjére a katona túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye az ő akaratlan összerándulását. Talpra rántotta a lányt, páncélkesztyűs kezével megragadta a nyakát, és derékig letépte róla gyapjúskapuláréját és a habitusát.

Marguerite felsikoltott.

Genna is sikolthatott volna. Küzdött, de a katona erősebb volt.

Széttépte a nyakán a köpenyét, és szakadt ruháit hátralökte a hátára. Genna meztelenségét már csak egy vékony ing fedte, túlontúl finom darab egy apáca számára — újabb kis kényeztetés —, de ez nem tűnt fel a férfinak. Még pár könnycsepp, és az is lekerült róla. Válláról gyapjú- és vászoncafatok lógtak — ennyi maradt a ruháiból. Megpróbálta eltakarni magát, de a katona elhúzta a kezét.

A férfi szemét elsötétítette a kéj, a tekintete a meztelen mellére tapadt.

Genna szívét megdermesztette a rettegés. Egy pillanatra megingott a hite abban, hogy megmenekülhetnek.

— Mi van ennek a hátán, uram? — szólalt meg az egyik katona mögötte. És Genna hálás volt neki ezért. Mert a szavai elűzték a szívéből a félelmet, és a helyébe szenvedélyes eltökéltséget plántáltak. Igenis kivágja magukat a bajból. Meztelenségével nem törődve megpördült.

— Az odaadásom jelei. Sosem látta még az ostorcsapások és a szőrcsuha nyomát?

A férfiak hátrahőköltek. Genna tudta, mitől. A szörnyű bíborszín hurkák látványától a halovány bőrén. Ám ő nem ilyennek látta a sebeit. A hegek mementók voltak, egy olyan nap emlékei, amelyet sosem szabad elfelejtenie. Egy emberre emlékeztették, aki olyan volt számára, mintha az apja lett volna, és akinek a halála az ő lelkén szárad. Ezek a sebek erősebbé tették. Célt adtak neki.

— Sosem láttam még nőn ilyen sebhelyeket.

— Én nem vagyok nő! — vágta oda a katonának. A férfi fiatalabb volt, és a társainál kevésbé biztos a vezetőjük által kijelölt irányban. — Apáca vagyok. Krisztus jegyese. — Genna remélte, ez egyike azoknak az eseteknek, amikor a hazugság nem ítéltetik bűnnek. Lehúzta a megmaradt rongyait, és lassan a katonák felé fordult, hogy mind láthassák. — Aki bármelyikünkhöz hozzáér, arra a pokol örök tüze vár! Isten megbünteti a vétkeiért!

A fiatal katona arca elfehéredett. Genna visszanézett a katonák vezetőjére; a tekintete kihívó volt, a szemében a meggyőződés tüze lángolt.

— Ártatlanságunkat Istennek ajánlottuk. Ha elveszi, meglakol érte. — A férfi erre hátrálni kezdett, és Genna tudta, hogy győzött. Kihúzta magát, és elszántan a férfi felé lépett. — A testét a bűne tüze perzseli majd. Férfiassága feketére szárad, heréi mazsolákká aszalódnak, és soha többé nem ismerhet nőt. Örök életére átkozott lesz!

 

 

 

Ewen és MacLean az Eildon Hill felől tartottak az apátság felé, és épp Old Wood erdején vágtak keresztül, amikor meghallották a sikoltást. Nem tudták, mire számíthatnak, ezért gyalogosan, a fák fedezékében lopakodtak közelebb.

Ewen lett először figyelmes a hangra, és a társára pillantott. MacLean is hallotta. Összeszorította a száját, majd bólintott. A nő franciául beszélt, de olasz akcentussal — egészen pontosan rómaival, ha nem csalt a füle. Úgy tűnt, rátaláltak az apácájukra. Kilesett a fák közül, hogy megbizonyosodjon a dolog felől, de a látványtól egy pillanatra megdermedt.

Szentséges ég!

Ewen szája kiszáradt, az ágyéka felforrósodott, ahogy megpillantotta a félig pucér nőt az elszabadult, szőke hajzuhatagával, amelybe arany- és ezüstszínű sávokat festett a napfény. Ám meztelen bőre volt az, amelynek a láttán belehasított a vágy. Bár még nemigen látott olyan mellet, amely nem tetszett volna neki, de ez... Ilyen gyönyörűt még sosem. Nem volt túl nagy, de kellemesen kézbe illőnek tűnt, és remekül illett a nő karcsú derekához és lapos hasához. A kebel puhának, gömbölyűnek, fiatalosan hetykének látszott, míg tejfehér bőre olyan finom és makulátlan volt, hogy nem is kellett megérintenie, hogy tudja, milyen bársonyos lehet.

De igenis meg akarta érinteni. Végig akarta futtatni a kezét azokon a lágy dombokon, az arcát beletemetni abba a mély hasadékba. A hüvelykujjával akarta cirógatni a finom rózsaszín bimbót, amíg az meg nem keményedik, aztán körbe-körbefuttatni rajta a nyelvét, mielőtt a szájába veszi, és szívni kezdi.

Jóságos ég!

Aztán meghökkenve vette észre a nővér hátán a különös sebhelyeket. Futólag már vetett rájuk egy pillantást, de aztán nagyon lekötötte a melle csábító tökéletessége.

Hogy lássa, mi keltette fel a társa figyelmét, MacLean is előrehajolt.

Halk szitkozódása kirángatta Ewent a bénultságából.

Az isten szerelmére, ez egy apáca!

Úgy tűnik, van valami, amiről az angol katonák megfeledkeztek. Nem csupán a nő megtépázott ruhája és inge — meglehetősen finom darab egy apácának, gondolta Ewen a bonyolult hímzés láttán —, hanem a katonák kéjsóvár arca is nyilvánvalóvá tette, mire készülnek. Ewen érezte, ahogy elönti a düh. Egy apácát megerőszakolni különösen gyalázatos tett.

Oldalba bökte MacLeant, aki ugyanolyan döbbentnek tűnt, mint ő. A két férfi felkészült a támadásra. Ewen általában a lándzsát kedvelte — a gyalogosok fegyverét —, ám mivel most lovagoltak, egy kardot rántott elő a hátára szíjazott hüvelyből.

Már épp jelt akart adni, amikor a nő lendült támadásba. Ewen várt. Nagyszerűnek találta, csodálatosnak. Az egyik legbátrabb cselekedetnek, amit valaha látott. A legszívesebben letette volna a kardját, és megéljenezte volna. Lehet, hogy ez a nő apáca, de a szíve olyan, akár a valkűröké. Minden szenvedélyes szavában tekintély és hit zengett, ahogy a szüzességét védelmezte. A szent szüzességét.

Ewen összerezzent, az emlékeztető kínosan érintette. Ám ha maradt is benne valamennyi vágy, azt durván lelohasztotta a nővér, amikor elsorolta mindazokat a rémségeket, amelyek arra várnak, aki hozzájuk merészel nyúlni. Szárad? Mazsolákká? Ewen megborzongott, és összeszedte magát. Ahhoz képest, hogy apáca, nincs híján a képzelőerőnek.

De akkor is vétek, hogy egy zárdaszüzet ilyen mellel áldott meg az ég. Jelt adott a támadásra.

— Airson an Leòmhann! — A felföldi harcosok csatakiáltásával kirontottak a tisztásra.

 

Fotók: maxpixel.net